A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)

1963-08-25 / 34. szám

— Nem tudom, miért teltek annyira a partizánoktól — nézett fel az ügyvéd. — Azt gondoljátok, gyilkosok, rablók ...

— Banditák — .mondta a hadnagy.

Az ügyvéd mosolygott.

— Nos, a németek módszerei is... Lehetne róluk beszélni.

— Mire gondol?

— Például a koncentrációs táborok...

— Legenda.

III.

— Valahol láttam ezt az embert — mondta Mariann. Talán a vonatban ...

A hadnagy ránézett.

— Lent voltál a városban? Mikor jöttél haza?

— A délutánival.

— Miért nem szóltál be hozzám? Felküldtelek volna a kocsival.

— Nem jutott eszembe. A barátnőmnél voltam.

— Sajnos, én csak most tudtam szabadulni — mondta a hadnagy. Az öreg faliórára nézett. — De most... — Gittához fordult — holnapután reggelig szabad vagyok.

— Jaj, Bandikám — mondta az asszony —, ne haragudj. Meg sem kérdeztük, vacsoráztál-e már... Ez az eset...

A hadnagy összeütötte bokáját.

— Kedves Róza néném, ne aggódjék miattam ... már vacsoráztam. — Gittához lépett. — Jól vagy? — Lehajolt hozzá, megcsókolta a kezét

A lány gyorsan lélegzett, körmét a hadnagy kezébe vájta. A hadnagy arca kipirosodott.

Róza asszony sóhajtott.

— Nagyon kellemetlen, hogy ez az... ember éppen Ide nyitott be... Micsoda idő . .. Nagyon kellemetlen ... — Marianna nézett. — Nem játszanál négykezest Bandival?

Odakint fütyült a szél. Mariann nem mozdult Még mindig nadrágban volt.

— Ha így megy — mondta a hadnagy —, megbénul a közlekedés. — Az ablakhoz ment, melyen vastag pokróc függött. Visszanézett Cittára. A lánynak kilátszott a térde.

— Kár, hogy nem hoztuk fel a rádiót — mondta Gitta.

— Majd felküldöm — mondta a hadnagy. Lenézett a csizmájára. Máskor, ha feljött a városból, mindig lehúzta a csizmáját és papucsot kért. A nem várt esemény valamennyiüket megzavarta.

Nyílt az ajtó, a két idős férfi jött be a konyhából. Az ügyvéd leült az asztalhoz, kinyitotta a szivardobozt. A házigazda (az ügyvéd unokabátyja, az erdőtulajdonos intézője), akinek hetek óta a vendégei voltak, nem ült le. Almát keresett, hámozni kezdte.

— Még mindig esik a hő — mondta.

— Játsszatok négykezest Mariannái — mondta Róza asszony a hadnagynak.

— A kertész azt mondja, a Szilváshegyen partizánok vannak — mondta az ügyvéd. Elmosolyodott. Görbehátű, sovány ember volt.

— Istenem — mondta Róza asszony —, minek is jöttünk fel a városból...

Mariann széket húzott anyja mellé, leült és átölelte a vállát.

— Nyugodjon meg, mama.

— Ne hamuzz a szőnyegre, Viktor — mondta bágyadtan az asszony a férjének. — Az ég szerelmére, ne idegesíts.

A csöndben ismét hallatszott a szél fütyülése. A hadnagy a padlót nézte, azt a helyet, ahol Péntek ült. A lába helyén még nem száradt fel egészen a vízfolt.

— Poggyásza van? — kérdezte hirtelen.

Mindenki ránézett.

— Neki? — kérdezte az asszony, s a szalon felé intett. — Egy hátizsák. Más semmi.

— A kinézése milyen?

— Megviselt ember — mondta Mariann.

— Nyakamat teszem rá, hogy partizán — mondta az ügyvéd mosolyogva. Nyugodtan szívta a szivart.

— Nem tudtok másról beszélni? — szólt Gitta ingerülten. Rémeket láttok. Összevissza beszélnek az emberek.

A hadnagy benézett a szalonba.

— Megnéztétek, mi van a csomagjában? — kérdezte.

— Én megnéztem — mondta Gita gyorsan. Csak ruha van benne.

Mariann érezte, hogy nem mond igazat. Gitta felkelt a heverőről.

— Mikor megyünk aludni?

— Édes fiam — mondta Róza asszony —, az a tudat, hogy esetleg egy gyilkossal alszom egy fedél alatt...

— Ugyan, mama! Bandi kérlek, nyugtasd meg a mamát. — Gitta cigarettára gyújtott. — Én képtelen vagyok rá. Álmos vagyok.

— Kedvesem — mondta a hadnagy —, valóban kellemetlen helyzetben vagyunk. Nem tudjuk, ki ez az ember... Ha kiderül, hogy valami köze van a... és ti nem jelentettétek ... Elfordult tőlük. — Nagy bajunk lehet belőle, na...

— Mamának is? — kérdezte Mariann.

— Természetesen, neki Is.

— De hiszen, azt mondtad — szólt közbe az intéző, hogy nincsenek a közelben partizánok ...

— Persze — mondta a hadnagy. Nem nézett rá. — így is van. De azért... Ki tudja, honnan jött ez az alak.

Az asszony összekulcsolta kezét.

— Belebetegszem — mondta.

—■ Miért hoztál ide bennünket! — mondta Mariann a hadnagynak.

— Hallgass! — s^ólt rá Gitta. Anyjához fordult: — Adok altatót, mama!

— Biztos?

— Különben is: a németek az igazi kultúráért harcolnak.

— Hagyjátok abba — mondta Gitta —, megígértétek, hogy nem fogtok politizálni.

— Ha akarjátok — mondta a hadnagy —, leviszem valahogy a faluba ezt az embert.

— Nem! — kiáltotta Gita. — Még az hiányzik... Gyere mama, megvetjük az ágyakat. — Az asszony nagynehezen felállt és kiment Gittával.

Mariann leült a zongorához, Chopin E- . moll eltűdjét játszotta. Az intéző fát tett a tűzre.

Gitta bejött, letette Mariann ágyneműjét a heverőre.

— Nem fogsz félni? — kérdezte az intéző. A szalonajtóra nézett.

— Ugyan — mondta Mariann. Felállt a zongora mellől, a hadnagyhoz lépett. — Csakugyan elvinnének bennünket? — kérdezte halkan.

A hadnagy bólintott. Gittát nézte, türelmetlen volt.

— Azt hiszem, nincs ok aggodalomra. Az igazolvány valódinak látszik. Reggel elmegy a fenébe.

Kis idő múlva valamennyien nyugovóra tértek. Az intéző és az ügyvéd a hátsó szobában, a hadnagy a manzárd szobában, Róza asszosny és Gitta a vendégszobában, Mariann nyitott szemmel feküdt a hallban. A kályhatűz piros fénye lassan táncolt a falon, s olykor megvilágította a vadkanfejeket és a kitömött madarakat.

Nyitott szemmel feküdtem s a tűz fényét néztem, mely néha megvilágította a vadkanfejeket és a kitömött madarakat. A szirti sas félelmetes volt a rávetődő piros fényben.

(Folytatjuk)

10