A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)

1963-08-18 / 33. szám

TÓTH TIBOR: Egy szemlélet s az utósematizmus ellen Tóth Tibor cikkével Fábry Zoltán vitazárójáig a költészetünkről folyó vi­tát lezártnak tekintjük. (Szerkesztőség) Hét évvel ezelőtt a csehszlovákiai írók második kongresszusán beszéltem a téte­lesség kultuszáról az irodalomban, az életet a maguk kaptafájára torzító a prio­ri tézisekről. Irodalmunkban ezeknek a megjegyzéseknek nem támadt visszhang­juk: elvesztek a második írókongresszus „rossz szellemét“ ^kárhoztató hangulatban. A harmadik írókongresszus előestéjén, hét évvel később, Tőzsér Árpád egyfajta szemlélet ellen szállt síkra vitaindító cikkében, a Hét irodalmi mellékletében, a Fórumban. Cikke nyomán valóban vita is indult — valahogy úgy érzem, irodal­munkban ez az első vita, amely nem sikkad el nyomtalanul. De ismét’ megüt az elkésettség, lemaradpttság tudata: hét évig váratott magára ez a valóban problé­mákat felvető és talán tisztázó eszmecse­re, velünk egy országban, azonos társa­dalmi.-: viszonyok között a cseh és a szlo­vák írók a Hl. írókongresszust két éve készítették elő vitáikkal, amelyek tulaj­donképpen előző disputák folytatását, sokban lezárását jelentették. Ezeknek a vitáknak a mi irodalmunkban nyoma sem volt, legföljebb annyiban, hogy ismer­tettük a legfontosabb hozzászólásokat. Az Irodalmi Szemlé ankétjai — mennyi volt belőlük és hányféle témákról! — lényegében meddőn haltak el. Irodalmunk pedig tespedezett — legalábbis a cseh­szlovák irodalomhoz és más * irodalmak­hoz. a magyar, a szovjet irodalomhoz vi­szonyítva, csak lassan, alig-alig jutott tovább fejlődésében. Ha körülnézünk a magyar, a cseh, a szlovák irodalomban, azt látjuk, valahogy furcsa volna ma akár az egyik, akár a másik literatúrában hadakozni a sematiz­mus, a valóságot az a priori tételek Pro­­krusztesz-ágyában gyömöszölő „egyfajta szemlélet“ ellen. Aligha képzelhető el az sem hogy ez a szemlélet három egymás után — 1961-ben, 1962-ben és 1963-ban megjelent verseskönyvben nyilvánul meg, tehát lényegében a líra legújabb termé­sében. Ügy hiszem, itt a probléma lénye­ge, ez az oka, hogy Tőzsér cikke után végre komoly és — talán nem túlzás — felelős vitának lehettünk tanúi irodal­munkban. Ma már nem az a lényeg, hogy sajnálkozva mondjuk: naiv kezdők voltunk, jámbor hittel pótoltuk a mar­xista képzettség hiányát, vagy: szigoraún pálcát törtünk társaink felett, mondván: ostobák és jellemtelenek voltatok. Az a lényeg, hogy keressünk és megtaláljuk az okát, miért él még mindig irodalmunk­ban oly makacsul látszólag elpusztítha­­tatlanuí a problémák meg nem látásának szemlélete, miért kell még 1963-ban is legkomolyabb feladatunknak tekinteni a harcot valamiféle utősematizmus ellen? Bábi az indulás légüres teréről, vala­miféle avult romantikáról beszél, Csanda félrevezetett, de őszinte jószándékról és hiányos képzettségről, műveltségről. Duba igénytelenségről, és a nemzetiségi iro­dalmak sajátos, elhatalmasodott sematiz­musáról, Veres egyenesen a könyvkiadó praktikáiról, Monoszlőy nem hajlandó rossz versekről vitatkozni, lényegében te­hát a költői tehetség hiányában keresi az okot, Petri-k a könyvkiadás megkésett­­ségéről és késleltetéséről, Szőke provin­­cionalizmusról és elzárkózásról, Farkas és Tolvaj Bertalan a kritika mulasztásai­ról ír, Turczel a társadalmi háttérre utal. 1956 után az elfogultság és bizalmatlan­ság légkörére és a sorok közt mintha azt mondaná, mindig olyan a kritika, ami­lyet az Irodalom megérdemel, Mécs az írók felkészületlenségére, széles irodalmi látóhatár hiányára mutat rá. Kísértenek még olyasféle nézetek is, hogy a szocia­lizmus építésének kezdeti időszakában az irodalom elsősorban napi agitációs felada­tokat hivatott betölteni, a művészi szem­pont csak másodlagos, sőt az egyik hoz­zászólás egyenesen a sablon szükségé­ről beszél. Másutt ismét előkerül a rossz­emlékű régi frázis a „lélek mérnökeiről" is. Szinte valamennyi hozzászólás — ter­mészetesen a kritikusok kivételével — a kritika felelősségét hangsúlyozza, és elégedetlenségét fejezi ki kritikánkkal. Az olvasó — nem a kritikus — szemszö­géből nézi a dolgokat Tolvaj Bertalan: kritikus létére ő is osztja a költők, írók véleményét. Csanda ellenkezőleg, arra utal, hogy a kritika idejében figyelmez­tetett a szőlamosság veszélyére: elsősor­ban Fábry Zoltán „Kevesebb verset, több költészetet“ című írásában. Turczel azzal érvel — és érveit nagyjából el kell fo­gadnunk — hogy kritikánk a legutóbbi időkig kényszerűen didaktikus jellegű volt: „az alapismereteket tanító és a dol­gozatokat javító iskolamester szerepére kárhoztatva“. Sajnálatos, hogy még mindig nincs ke­zünkben Fábry Zoltán könyve a harmad­virágzás irodalmáról. Ügy hiszem, sokban hozzájárulna ahhoz, hogy eljussunk a cél­hoz, amelyet vitánk is követ: megszaba­dítsuk irodalmunkat a kezdet esetlensé­geitől, kigyógyítsuk az újrakezdés gyerek­­betegségeiből. Szinte valamennyi hozzá­szóló megkísérelte felvázolni irodalmunk fejlődésének útját a felszabadulás óta. Nem akarom elismételni, amit mondtak: csupán néhány olyan körülményre, olyan tényre szeretnék rámutatni, amelyek né­zetem szerint sokban hozzájárultak ah­hoz, hogy ma a továbbélő sematizmusról, a probléma-kerülés, meg nem látás költé­szetéről kell vitatkoznunk. ' Az első: az újrakezdés megkésettsége. Az 1945—1948-as éveket keservesen meg­sínylette volna bármely nagy irodalom is, hát még a mi nemzetiségi irodalmunk, amely — hányán és hányszor elmondtuk már — tabula rasa-val indult el felsza­badulás utáni útján. A folytonosságot helyreállítani nem tudtuk: gondoljunk azokra a fenntartásokra, vádakra, ame­lyekkel a két világháború közti évek csehszlovákiai magyar irodalmát és íróit illették, gondoljunk arra, hogy az ún. harmadvirágzás íróinak zöme nemcsak kezdő, hanem művészileg és műveltségi­­leg kiforratlan volt, amikor része lett „új irodalmunk derékhadának“ A mű­vészetet mindig előbbre vivő generációs ellentét itt kényszerűen fékként hatott: a kialakulatlan javarészt csak a tehetség kamaszos mindent-merésétől fűtött fiatal írók sokáig nem láttak maguk előtt pél­dát, olyan művész-egyéniséget, aki ma­gával ragadta, többet-akarásra késztette volna őket. Mindehhez hozzájárult a kö­zelmúlt évek következtében kialakult el­zárkózás, a személyi kultusz időszakának korlátolt kulturális vámsorompói: a kezdő írók irodalmi látóköre csak nagyon las­san szélesedhetett ki, csak nagyon lassan tehettek szert önálló judiciumra. Termé­szetes, hogy készségesen, kételkedés nél­kül elfogadták azokat az intézményesített nézeteket és véleményeket, amelyeket a személyi kultusz életünk minden terüle­tén terjesztett és érvényre 'uttatott, ter­mészetes, hogy nem kételkedtek a néze­tek helyességében, szocialista voltában. Hisz, ha kételkedtek volna benne, szem­bekerültek volna azokkal az autoritások­kal, amelyek ismét más, még magasabb­­rendű autoritásokra hivatkozva az illető kérdésben a szocializmus szempontjából egyedül helyes és célravezető nézeteket képviselték, legalábbis így hirdették eme autoritások és a társadalmi, nemzeti fel­­szabadulás mámorában, az 1948. február­ját követő hála légkörében kinek jutott volna eszébe kétségbevonni szavuk iga­zát? És ha valaki mégis kétségbe vonta volna, egy-kettőre megkapta volna a megfellebezetlen választ: az illetékes té­nyezők véleménye igenis helyes, és aki szocialista kulturális politikánkat bírálja, nyilván idegen, ellenséges platformra té­vedt. A harmadvirágzás irodalmában az új jelentkezők között aligha akadt olyan, aki kellő' marxista felkészültséggel meg tudta volna indokolni esetleges fenntar­tásait, kifogásait, a lelkesedést, az örö­möt, a felszabadulást, azonban mindnyá­jan érzetük, önmagunk meggyőződése el­leni bűnnek tartottuk volna a kétkedést. Ne feledjük továbbá, hogy nálunk akkor kezdett kibontakozni a magyar irodalmi élet, amikor országunkban a személyi kultusz elérte tetőfokát: 1952—1953-ban. A harmadvirágzás irodalma kelengyének bölcsőjébe kapta az autoritások fetisizá­­iását, a vélemények és nézetek intézmé­nyesítését, a vita valamiféle torz értel­mezését, a vita arra való, hogy különböző szempontokból világítsuk meg az egye­dül helyes nézetek helyességét (Folytatás a 14 oldalon) 9

Next

/
Thumbnails
Contents