A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)

1963-07-07 / 27. szám

hatását a bor. Nyugodt beszélgetésük alig öt-tlz perc alatt egymás szavába kapkodássá, hangoskodássá és izgágáskodássá vált. Veszekedtek és kibékültek, és gúnyos fejcsóválással epés megjegyzéseket tettek egymásra. Aztán dúdolni kezdtek ... először az egyik, aztán sorban csatlakoztak a többiek, halkan dúdoltak egy duhaj nótát és újra összebékültek. A dal közel hozta egymáshoz őket. Jóbarátok lettek ölelgették egymást és örök hűséget esküdtek. Anynyira nem jó barátok még, hogy torkuk szakadtából, énekkel bizonygassák ezt a világnak, egyelőre csak egymásnak énekelik a dalt, aztán egy másikat.

Feltámasztott fejjel' ülök az asztal mellett, és nézem a boromat. Meg a kivarrott asztalterítő mintáit. És a cigarettavégeket a hamutartóban. Az állandó zajt megszokja a fül, nem zavarja már aztán az embert a gondolkozásban. Ez a lány . .. Nem elég neki az ő szűk és hangtalan világa, többre vágyik, keresi a kiutat belőle és. . . így találja meg. így találja meg? Színpadokon lép fel, táncol. Sok száz emberrel néz szembe, s bár nem hallja őket, látja, hogy tapsolnak neki és társainak. Értékelik. Észreveszik és... igen, tetszik nekik. Megtapsolják. De a lánynak ez nem elég. Talán érzi, hogy az élet tovább terjed azontúl, amit ő érzékel belőle, és bizonyára azt is érzi, hogy az élet egészen követeli magának az embert. Érvényesíteni akarja önmagát. Ember akar lenni maradéktalanul. Néha kötetlen és dorbézoló, azt sem bánja, ha közben rosszat csinál, mert ő rossz is akar lenni ... A rossz ember is ember, és ő ilyen is lenni akar. ha meg úgy tetszik neki, akkor újra jó lesz, de most iszik és mutatkozik. Beszélni nem tud, a más szavát sem hallja, de maradéktalanul nő akar lenni, ezért kacérkodik mindenkivel, hogy érezze önmaga értékét. Szinte hihetetlen, hogy már elment, ilyen állapotban egészen hihetetlen . .. így gondolkoztam és sajnáltam a lányt, hogy így érvényesíti önmagát. Megittam a boromat. Savanyú, nem Ízlik. Az embernek másképp kell érvényesítenie önmagát. És ha nem lehet?... Ez félelmetes kérdés. Ha nem lehet?...

Fizettem és kimentem a borozóból. Azt hittem, hogy ha becsukom magam mögött az ajtót, hátrahagyom a füstöt a zajt, a családapákat és a gondolatokat. De nem. A folyosón, két oldalról az ajtó mellett ruhatár állt, és a fogasok előtt derékig érő, barna fapult. A lány a pulton ült, lógatta a lábát és cigarettázott Kiváló hangulatban lehetett. Ismeretlen fiúval társalgott, akit nem láttam az asztaluknál. Három másik állt mellettük, figyelték a néma jelbeszédet és halkan egy-egy szót váltottak. „Tomi úgy mutogat, mintha ő is süketnéma lenne“, mondta az egyik... „Irtó nagy vagány“ mondta a másik.. . Nevettek. Jókedv és a szórakozás fénye ült a szemükben. Tomi csinos gyerek, csillog a szeme az örömtől, és valami kaján vigyor árnyéka bújkál az arcán, valami visszafojtott önelégültség. Nem értem a jeleket, de a lánynak tetszik a társalgás. Nagy buzgalommal gesztikulál és igyekezetében néha apró nyögés tör elő a torkából, olyan mint egy meg nem született, rövid torokszó. Egymásra mutogatnak. Tomi megfogja a karját,- és úgy tesz, mintha át akarná ölelni. Mintha jó ismerősök lennének és incselkednének, de Tomi arcán ott ül a kajánság. A többiek is kajánul néznek, még a falak és az üres fogasok is kajánok ebben a pillanatban, csak a lány nem, az ő mosolya és öntudatlan nőiessége, az ő viselkedése igazi, mint egy valódi drágakő.

És a fiú sem kaján, aki egész este a lány mögött ült a borozóban, vigyázott

rá, és most ott áll a lefelé vezető lépcsők alján. Áll és néz. Nem int és nem mozdul. Türelmes. Eltökélt és kötelességtudó. És valószínűleg szerelmes a lányba. Ki vigyázna rá, ha nem ő?

Akkor kijött a toalettből a lány barátnője. Sápadtan botladozott, csuklott és szemhéjai félig nyitva, félig lezáródva ijynyorogtak. Nagyon rosszul érezte magát. A társaság mellett, nekitámaszkodott a barna fapultnak és összegörnyedt. A lány leugrott a pultról, eldobta a cigarettáját, hozzálépett és jól megrázta, de

SZIROTYÁK DEZSŐ rajza

nem használt. Lekókadt feje tovább lógott, bágyadta intett, hogy hagyják őt. „Gyerünk Tomi“, mondta az egyik barát a négy közül, „tűnjünk el, mert még a nyakunkon maradnak! ... “ Egymásra néztek és cinkosan hunyorogtak. „Csau, kicsikém“, hajolt meg elegánsan Tomi és csókott intett, „ha nem lennétek úgy berúgva, tovább szórakoznánk, de így lehetetlen ... “ Elmentek. A lány cigarettára gyújtott, és a másiknak is a szájába akart ^gyet dugni, de az csuklott és a cigaretta a földre esett. A lány elrúgta és újra felült a pultra. Indulatosan szívta cigarettáját és legyingetett a másik felé. Vigyen el az ördög, te ostoba! ... Körülnézett és a szeme találkozott a lépcső alján álldogálló fiú tekintetével. Mintha először látná, úgy megnézte. Hosszan nézték egymást, a lány

cigarettázott, de nem vette le szemét a fiúról, az meg rebbenés nélkül nézett vissza rá. Nem volt sem haragos, sem szomorú. Higgadt léptekkel megindult a lépcsőn anélkül, hogy a lányról levette volna a szemét. A lány mind nyugtalanabb lett, riadtan eloltotta a cigarettáját és ujjaival dobolt a pulton. Aztán a blúzát igazgatta, de a fiú nem akart tőle semmit. Átfogta a barátnője derekát és vezette le a lépcsőkön, hogy hazaviszi. A lány melletük lépegetett, hevesen és izgatottan gesztikulált, visszafelé mutatott az ajtóra, ős a lépcsők közepén megállította őket. Vissza akart menni a borozóba. Elébe állt a fiúnak, úgy magyarázta, hogy nagyon jól érzi magát, szeretne még szórakozni, jöjjön c is vele, együtt mulatnak majd, de az csak megrázta a fejét, félretolta őt és tovább indult. A lány *tt maradt a lépcsőkön, egyedül Dacosan összeszorította az ajkát, nagyon haragudott a fiúra, gyűlölte, és elhagyottnak érezte magát. Kihajolt a lépcső tömör márványkorlátján, úgy nézett utánuk, ahogy végigmennek a szálló előcsarnokén. Ha beszélni tud, valami sértőt és lenézőt kiált utánuk. Valami ilyet; gyávák, pipogyák ,

A borozó ajtaja kinyílt és a négy küldött jött ki nagy hangoskodva. „Itt van, nézzétek csak!“ — mondta az egyik, „ebben a nőben tűz ég, barátaim, nem tudott hazamenni nélkülünk . “

Négyük közül a legfiatalabb, csinos arcú, harmincöt év körüli férfi rövid habozás után magától értetődően odament a lányhoz, vállára tette a bal kezét és jobb tenyerét a jobb arcára fektetve, fejét jobb oldalra hajtva mutatta, hogy aludni, aztán felfelé bökött, az emeleti szobák felé és végül intett a kezével, hogy Jöjjön... menjen vele. A lány csak nézte, kissé mosolygott is, és mutatta, hogy nem érti. Aztán határozottan megrázta a fejét, és szomorúan nézett le a lépcsőkön. Tanácstalan volN Egy pillanatra mintha kívül állna a világon, olyan egyedülvalónak és gyámoltalannak látszott. Nem tudom, mennyi ideig állhatták szemben egymással, tíz másodpercig, egy percig? ... A férfi mutogatott, e lány meg nézett le a lépcsőkön az előcsarnokba és vigasztalan simogatta a márványkorlátot. Még nemét inteni is elfelejtett, s az italos társaság reménykedve nézte.

Pedig a lány már azon gondolkodott, hogy hazamegy, egyedül. De mégsem kellett egyedül hazamennie.

Kiderült, hogy azt a komolyszemű, kihajtott inggalléré fiút ma már, ha akarná, akkor sem rázhatná le magáról. Ott állt mellettük, szinte észre sem vették, amikor érkezett. A másik lányt otthagyta valahol. Határozottan félretolta a részeg fekete férfit, de jóformán rá sem nézett és a továbbiakban ügyet sem vetett rá. Vállánál fogva maga felé fordította a lányt és a szemébe nézett. Az ugyanolyan riadtnak látszott, mint az előbb, amikor a fiú elvezette a barátnőjét. Semmilyen jellel nem mutatták egymásnak, hogy mit akarnak, vagy mit gondolnak, megértette egymást a szemük. Legalább is így kellett lennie, mert a fiú még enyhén megrázta a vállánál fogva, aztán átkarolta a derekát, mint a barátnőjének az előbb. Óvatosan vezette, látszott, nagyon vigyáz, hogy meg ne botoljanak. S a lány most már engedelmesen ment vele, ügyetlenül még hozzá Is simult és lehajtotta a fejét.

A családapák meghökkenve bámultak utánuk. „Barátaim, micsoda titokzatos lány — mondta az egyik —, akár a M- dércfény, kiszámíthatatlan a lobogása . .1“

\

13