A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)

1963-07-07 / 27. szám

Bátran, őszintén, pártosan Módjában van mindenkinek felébredni, fogyatékosságait levetni, erényeit csillogtatni Az irodalom — szűkebben véve a cseh­szlovákiai magyar költészet problémáihoz akarok én is hozzászólni — és mégis a borral kezdem. Igen, mert vers és vers — bor és bor között különbség van. A nem nemes, de ugyanakkor talán mégis élve­zetes bor is elfogy — a ]ó „fogások”-at alkalmazó, de különben gyenge vers is tetszést arat a fogyasztók, illetve olva­sók táborában. De ugyanakkor a nemes, igazán értékes bor is a tömegfogyasztás szürke folyamába vész, ha nincs igazi bor­szakértő, aki felhívná rá a figyelmet — és a jó, igazi költői alkotások is háttér­be szorulhatnak alkotójukkal együtt ak­kor, ha nincs hozzáértő kritikus, aki mérlegre téve’’ az írásokat, igazságosan fokozná őket. Tehát, ha valami nincs „jó”-nak kimondva — az nem jelenti azt, hogy az nem jó — és fordítva, amit „be­vesz” a tömeg — nem jelenti azt, hogy az jó vagy a legjobb. Szerintem mind a bornál, mind a művészetek bármely ágá­nál — s így a költészetben is — azon múlik a „nagyok” kikiáltása — hogy van e elegendő és van-e olyan szekértő, kritikus — akinek a szava nemes fém súlyával egyenlő. Tehát nem elég az, ha a „művész”, korát megelőzve alkot nagyot — kell, hogy ebben a „kor-megelőzésben” legalább egy lépéssel előrébb legyen a haladásban a kritikusoknak is egy bizonyos csoportja. Természetesen, hogy nagy mű szüles­sen, a nagy egyéniség közkinccső bocsás­sa gondolatait — szükséges hozzá a szó­­lásszabádság. A személyi kultusz idején éppen a sab­­lonosított irodalom volt a gátlója annak, hogy a költészet is — különösen a cseh­szlovákiai magyar költészet zsákutcába jutott, helyben topogott, többnyire dobot és rézüstöt vert, de — művészit vajmi keveset adott. És ha költőinkre rá volt húzva a sablon — mit tehetett volna mást szegény kritikus — ő is kerülgette a sab­lon szögletes határát — és segített abban, hogy nagyobb legyen a sablon nyílásain át áramló szél ereje. De ugyanakkor aláhúzom azt is, hogy a felszabadulást követő években szükség volt a sablonra, hiszen nálunk új életfor­ma keretében belül, új emberek új gon­dolkodásáért indult meg az építés minden vonalén — tehát a költészetben is. Hi­szen a kertész is kijelöli a sorokat a ve­­teményezésnél — sablon szerint — de az­tán, mikor már szabad növésnek indult a fa — átültet, és már csak nyeseget, ha kell, karóval támogat, hánccsal kötöz az­ért, hogy minél több legyen a termés — és nem tartja erőnek erejével tíz centire a földtől a csemeték fejét. A személyi kultusz az irodalomban ezt a tíz centit nem nyújtotta tovább, tovább nem enge dett lélegzeni, szabadon ágaskodni, sze­leknek tartani a lombot, perelni a villám­ló éggel — Tíz centi, és ne tovább. Ka­tonás csemetesorok, gombnyomásos öntö­zés és semmi több! Ez volt a jelszó. És mi, csehszlovákiai magyarok duplán fél­tünk szólni, hogy ne sértsünk — és ami esetünkben talán a tíz centit is rövidebb­­re mérték. Itt is elmarasztalt tehát a személyi kul­tusz ezer és ezer útvesztője, mint nem­zetgazdaságunk és életünk más szaka­szain. Szerintem, most nem az a fontos, hogy azon rágódjunk, miért maradtunk le — az okokat tudja mindenki, meg nem tör­téntté nem lehet már őket tenni —, de el kell azokat távolítani könyörtelenül, bár­kinek is a személyében legyenek képvi­selve (Feltárta őket alapos tüzetességgel a Csehszlovákiai Írószövetség kongresszu­sa.) Azt is tudjuk, hogyan tovább: Bát­ran, őszintén, lankadatlanul, művészi for­mában, pártosan, emberin, kommunista módon. De? És ezt megismétlem: De! Vigyáz­zunk, hogy át ne essünk a ló másik ol­dalára! Ne egymás oktalan és jogtalan vágásán, tiprásán keresztül igyekezzünk előre jutni. Senki ne csináljon magából mindentudó „kisistent“, senki ne gondolja, hogy egyedül csak ő az okos, és most láncait tépve egyedül ő hivatott a repü­lésre. Mindenkinek módjában van — még azoknak is, akik a múltban az engedélye­zett tíz centi helyett talán csak öt centi­re ágaskodtak — hogy megmutassa, mit tud. Mert ha tud, mutassa meg! Ezt kíván­ja tőlük Pártunk. És hogy kinek a tudá­sa mennyit és — arról lehetőleg minél szélesebb körök döntsenek, ne hogy a ré­gi „mindenhatók” helyett, új mindenhatók gyökerezzenek be a „döntő trón” párnái­ba. És ezek a „majd döntők” tanulják meg, hogy ne a név szerint ítéljenek. Te­hát, ha esetleg az eddig „Gyámoltalan Gyula” jelentkezik valami jóval — azt merjék kimondani jónak. És ha a „Te­hetséges Tódor” ír valami sületlenséget, merjék megmondani arra Is, hogy bizony az nulla. Tudom, ez nehéz. Nehéz már azért is, mert mint ahogy azt említettem — ah­hoz, hogy helyesen értékeljünk egy mű­vészi alkotást — kell, hogy a kritikusok is lépést tartsanak az idővel. És még va­lami: kell, hogyha tömegek, akikhez az alkotás szól — megértsék a művészt. Mert nem az az igazi művészet, ami fel­hők fölött jár, mint a lökhajtásos repü­lők, amik után, ha utána nézünk, csak a hangjukat halljuk — ők már messze, láthatáron túl járnak. Szerintem az az igazi művészet, ami ha kell, a porba is le­száll, de ott is csillogni fog, s a csillogá­sából átragaszt a porba is. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a pilóta járjon „csak” gyalog, s így vétesse észre azt, hogy ő is ember. Tudom Jól: a cél az, hogy minél többen tanuljanak meg repül­ni, és élvezzék az emberi nagyság gyö­nyöreit — de mit érünk azzal, ha azok­nak zöme, akik részére repül a művész, gondolat szárnyán — nem bírja követni a röptét, és sok nyaktekergetés után csak hangot hall — de mást nem lát, nem ért. Legfeljebb annyit jegyez meg, hogy: ma­gasan mehetett és gyorsan. De, ott egye meg a fene — minek az. Majd kitöri egy­szer a nyakát, Célt ér így a költészet? Van értelme annak, hogy csak így írjon mindenki? Hiszen azok a kevesek, akik valamit meg­értenek belőle — nem szorulnak olyan segítségre, buzdításra, mint azok, akik nem értenek meg belőle semmit. Találjuk meg a művészi formát arra, hogy szavunkat megértsék a kövek is. Mert jelenleg, sajnos, sokan vannak a kö­vek, akiknek minden mindegy, akik nem hisznek semmiben — és ezért nem is ol­vasnak, és nem is fognak olvasni soha, ha olyan lesz az írás, amit nem értenek. Nem titok, hogy minden jóakaratú sta­tisztikai kimutatás ellenére, nagyon ke­vesen olvasnak, és még kevesebb azok­nak száma, akik céltudatosan, rendszere­sen, terv szerint olvasnak. Mit ér a jó iro­dalom, ha nem olvassák? Olyan, mint a tündöklő nap, élet nélkül sívár bolygók­kal körülvéve. Vagy mintha a földünkön minden élet és szép meglenne, de az ér­telmes ember hiányozna. Kinek akkor a fény, a szépség? Minek? — Tehát, ha célt érő irodalomról beszélünk, nem elég a jó író, jó költő, és két-három jó kriti­kus — de olvasók is kellenek. És hogy. ez nálunk így legyen — minden követ meg kell hogy mozgassanak az irodalmat szeretők, a tömegszervezetek, iskolák és magánszorgalomból kezdeményezők azért, hogy minél többen és minél hamarább olvassák a világirodalom remekműveit, s mellettük a mi,, ma még szerény irodal­mi termékeinket is. Tartsta tehát köteles­ségének minden irodalomszerető, hogy az eddigi hiányosságok mielőbbi felszámolá­sa érdekében kialakuljon a csehszlovákiai magyarság körében is az Irodalom létezé­séhez szükséges teljes láncsorozat: jó író — helyes értékelő, válogató és aján­ló kritikus — előadó művészek szerepel­tetése révén ható propagátorok — ezek révén a lelkesedni, érteni megtanuló, majd tudó közönség — aminek sorából szélesre bővül az irodalom vérkeringésé­ben résztvevők tábora. Mert ha ebből a láncból csak egy láncszem is hiányzik — az irodalom nem éri el a célját, nem ta­lálja meg az embert. Félre tehát a gyűlésező megállapítások és nagyhangú ígérgetések formalizmusát. Tennünk kell végre, mert ha nem ... ak­kor egy-kettőnek fölösleges ropogtatni a puskát, fölösleges vitázni — inkább húz­zuk le magunk mögött a redőnyt, és kö­szönjünk jó éjszakát! Engem ezzel kapcsolatban az aggaszt, hogy képesek lesznek-e kevesek arra, hogy az eltévedtek, elfásultak, elkényelme­­sedettek, önelégültek (még folytathat­nám reggelig, hogy kinek) sokaságát visszaharsonázzák. Ezért van szükség minden őszinte, igaz szóra, igaz írásra, és ezért tegye félre minden tollforgatő a féltékenységet, az irigységet, az anyagiaskodő „én” előtérbe helyezését — és csakis a köz érdekét tart­sa szem előtt. A jót a jóságáért fogadjuk el, a rosszat a rosszaságáért vessük el. írók és írogatok — jelen esetben köl­tők és versfaragók — figyelem! Mi, mint Pártunk fegyverhordozói, az új szocia­lista emberért szálltunk síkra. Hogy aka­runk mi hitelt nyerő szóval hatni az új­ért, ha saját magunk képtelenek vagyunk 14

Next

/
Thumbnails
Contents