A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-07-07 / 27. szám
DUBA GYULA Ä ú k d iu im , fá k# Az üzemi klub hosszú, fehér folyosójáról jobbra és balra ajtók nyílnak. Este hét óra, ilyenkor minden helyiség foglalt. Egyikben az énekkar szopránja gyakorol, a másikban színpadi próbák folynak. Ahogy végigmégy a folyosón, az ajtók mögül hegedű sír fel, búsan zokog, aztán elhallgat és dörmögő férfihanggal váltakozik, majd odább dobpergés tör elő és trombita rikoltoz. A negyedik ajtó mögül monoton beszéd szófoszlányait hallod, itt valaki ismeretterjesztő előadást tart — az élet keletkezését fejtegeti. A hatalmas üzem szakszervezeti klubja szinte kínálja az anyagot a riporthoz, amelyet meg kell írnom. Az egyik ajtó előtt ritmikus dobogást hallunk. Táncolnak odabenn, de egyetlen hangos szó, kurjantás vagy füttyentés nélkül. Talán húsz-huszonkét tagja lehet a süketnémákból alakult együttesnek, a fele fiú, fele lány. A fiúk szűk fekete nadrágban és rövidujjú fehér trikóban, a lányok fehérpöttyes kék szoknyában és fehér blúzban gyakorolnak, mindannyian kipirulva Az egyik sarokba gyűltek és kézjelekből, arcrándulásokból meg gesztusokból álló külön nyelvükön beszélgettek. Gyakran téved ránk a szemük. Kíváncsi szemük van, különösen a lányoknak. Fellépéseik alkalmával többször fényképezhették már az együttest, és ahogy hirtelen támadt élénkségükből következtettem, tetszett nekik, ha fényképezik őket. Várakozóan nézegettek és mosolyogtak, aztán később újra táncoltak — ránc közben is készítettünk néhány felvételt —, némán, kurjantás nélkül, csak néha szusszantott egyikük-másikuk, s a lábuk dobbantott szilajon és ütemesen. Zongora, az ilyen táncpróbák elengedhetetlen kelléke, nincs a teremben. Minek is lenne, a vezetőjük tapsolva jelzi az ütemet, s nekik a szemük egyszerre lát, hall és beszél. Nagyon jól táncolnak, mondja az együttes vezetője, olyan pontosan megtanulják a lépéseket, és az ütem annyira a vérükbe rögződik, hogy nincs szükségük a zenére ... A lány kivételével akkor egynek sem jegyeztem meg az arcát, rajta kívül senki nem vált ki közülük, de őt azonnal észrevettem a többi között. Olyan volt, akit nem lehet észre nem venni. Csinos arca, nagy, barna kontya, finom arcbőre és érdekes, kissé pisze orra vonzza a tekintetet. Karcsú lábú és szépalakú. Aztán mindig izeg-mozog és mosolyog. Sokat mosolygott, szinte állandóan, mert érdekesen tudott mosolyogni, s ezt — a jelek szerint — maga is tudta. A gyermek naiv csodálkozásától a szép lány kihívó igézéséig és a tapasztalt nő dacos nyugalmáig minden megtalálhattál a mosolyában Olyan mosolya volt, mint a szivárvány .. . , amely sokféle összetevőből szövődik egyetlen megkapó, szép egésszé. — ★ — A hotelszobámból este tizenegykor lementem a második emeleti borozóba. Nem játszott a zene, a borozóban nem táncoltak, csak beszélgettek és ittak az emberek. A helyiség tömve, nehezen találtam szabad helyet. Ahogy leültem egy félreeső, magányos asztal mellé és szétnéztem, az egyik asztaltársaságból az üzemi klubban látott, táncoló lány nevetett felém. Kacér mosolyt villogtatott, semmi egyebet nem találtam most mosolya mögött,, csak azt, hogy észre akarja vétetni magát. Te is ide jöttél, látod én is itt vagyok, és jól érzem magam, remélem észre veszel! ... ezt olvastam ki a tekintetéből. Ittas volt. Azonnal láttam, hogy ittas, mozdulatai fegyelmezetlenek és szertelenek, néha a szomszédaira dűl és a vállukat csapkodja; felugrik és úgy magyaráz. Heten ülnek az asztal körül: öt fiú és két lány. Vörös bort isznak. Négy fiú és a lányok az asztal mellett ülnek, és hevesen gesztikulálva — most látom, hogy kissé mindannyian ittasak —, kezükkel hadonászva, hangtalanul nagyokat kacagva szórakoznak. Mintha ablakon át néznék egy víg társaságot, és nem ér el hozzám a hangjuk. Az ötödik fiú a lány mögött ült, nem kapcsolódott bele a társalgásba, csak a lányt nézte. Nem ivott, úgy láttam, pohara sincs. Idősebb lehetett a többieknél, úgy harminc év körüli. Komoly, töprengő legénynek látszott, úgy nézett ki közöttük, mintha lélekben valahol máshol lenne. Egyszer a lány szeles mozdulattal felemelte a poharát és inni akart. A fiú karjára tette a kezét, és mélyenülő, nagy, barna szemevei komolyan a szemébe nézett. Nem akarta, hogy igyon. A lány türelmetlenül vállat vont, és csak azért is ivott. Fenékig ürítette a poharát. A fiú megbántottan lehajtotta a fejét, aztán lopva körülnézett, hogy figyeli-e valaki, milyen meggondolatlanul és szilajul iszik a lány. Minek így inni, esztelenül?. — A többiek nem törődtek vele, ők is ittak, egymással voltak elfoglalva. Távolabb ültem tőlük, a helyiség másik oldalán. A pincér két deci fehér bort tett elém. A lány mintha csak erre várt volna, magasra emelt pohárral felém koccintott és ivott. Újra fenékig ürítette a poharát. Arcán fesztelen mosoly és egy kissé gúnyos fintorok váltották egymást. Vonásai egy pillanatra sem nyugodtak meg. Igazán rokonszenves volt nyugtalan életkedvével és zabolátlanságával. Szertelen lány, csupa helykeség a mozdulata, mintha az emberek, a mögötte ülő, szemrehányó tekintetű, komoly fiú . .. mintha az egész világ nem számítana neki. Egészségedre, kislány, látom, jól mulatsz, kissé talán túl jól is, nem gondolod? ... Én is ittam, és mosolyogtam. Már másra nézett. Ugyanúgy, mint reám az előbb. Mosolyogva, kihívóan és dacosan. Itt vagyok én is, mondja a mosolya... Most bizonyára így gondolkozik: szép az élet, és nagyon érdekes, de az embernek meg kell benne ragadnia, ami az övé. Különben semmi haszna nincs az egészből. Nagyszerű az élet, és szórakoztató, de merészség kell hoezá, ki kell keresni belőle azt, ami kellemes, ami jő, ami szórakoztató. És gondolatban egyre azt ismétli; ami szórakoztató, ami szórakoztató, ami szórakoztató ... Remekül szórakozik ... remekül szórakoznak mindannyian, csak ő mögötte az a kihajtott gallérú fiú komor és gondterhelt. Már előtte is pohár áll, rubinszinű vörös bor csillog benne. Néha kortyol a borból, talán azért iszik, hogy jobban a társasághoz tartozzon, hogy ne legyen egyedül közöttük, és a lány is komolyabban vegye, megbecsülje. A lányra vigyázni kell, a többiek nem számítanak, de a lányra nagyon kell vigyázni. És ki vigyázzon ... ki vigyázzon ebben a hangos és önző teremben, ha nem ő? Ezért csak kortyolja a bort, és figyeli a többieket, Legjobban akkor figyel, amikor a lány ad elő valami nagyon-nagyon kacagtató történetet, amin pukkadásig lehet nevetni, hangtalanul... A terem figyel. Sokan nézik őket, és a két lányt kritikus szemmel méregetik a férfiak, mert kevés nő van a borozóban, s azok Is öregendó feleségek. A lányok meg fiatalok és vidámak, nem többek húsz évesnél... A szomszéd asztal mellett négy férfi ül, a keleti országrészekből jöttek — érezni a kiejtésükön — a városba egy országos konferenciára. Boroznak. Harmincötnegyven éven felüliek mind a négyen, láthatólag családapák. Felnőtt férfiak, akik idegen nőket üzleti tárgyilagossággal és gyakorlatiassággal ítélnek meg. „Egészen jó nők,“ módja az egyik, „különösen az az égő szemű. Ebben a nőben forrót vér folyik, barátaim... ebben van lobogás. Ki hinné róla, hogy nem hall és nem beszél? ... “ Halkan tárgyaltak a két lányról. A lány — akit egészen jó nőnek ítéltek, akiben van lobogás — már több férfival szemezett leplezetlenül, s ez tetszett neki. Örült az egész mókának, mint amikor a gyerek érdekes játékot talál, és nem bír betelni vele. Olyan játék ez számára, amely önbizalommal tölti el. Feláll az asztal mellett, magasra emeli poharát, úgy koccint a többiekkel. Aztán egy széles körmozdulattal az egész borozóval koccint, szinte a nagy világgal iszik most pertut, nagy kortyokkal iszik és poharát erős koppanással teszi vissza az asztalra. Le akar ülni, megtántorodva huppan a székre, és széles mosollyal, hangtalanul felnevet, hogy remmi, semmi baj. Majd egy fél percre lecsillapodott. Ingatta a fejét, aztán egyszerre támolyogva felállt, és meg-meginogva kifelé indult az. asztalok között. Bizonytalan léptekkel imbolygón a füstös hangzavar közepén, néha a székekbe kapaszkodott meg, hozzájuk támaszkodott. Bocsánatkérően mosolygott az emberekre és tovább botorkált. A fiú, aki egész este vigyázott rá, utána sietett, és a terem közepén utolérte. A lány nem igyekezett megállni sehol és őt sem szólította meg senki. A fiú megállította, haragosan nézte, balkezével megfogta a karját és a jobbjával élénken megyarázott neki valamit. Bizonyára, hogy hagyja abba az ivást, és menjen haza. Talán azt is mutata, hogy ő haza kíséri. Piros volt a fiú arca, néha idegesen körülnézett, és ingerülten igyekezett meggyőzni igazáról a lányt, de az közömbösen imbolygóit előtte, és az arcába nevetett. Legyintett, nevetett és tovább indult... „Ebben a nőben van lobogás“, mondta mellettem elismerően a kissé kopaszodó családapa, „érdekes nő és egészen mulatságos lehet! . . . “ Arról kezdtek beszélni, hogy milyen mulatságos lehet ez a nő', és ahogy végignéztem a borozón, ahol valóban kevés nő volt, s azok is hízásnak indult, öregedő feleségek, úgy láttam, hogy többen beszélnek arról, milyen mulatságos lehet ez a részeg, süketnéma lány ... szinte már úgy láttam, az egész borozó egyetlen hatalmas szem és ez a hatalmas szem csak őt nézi, és a szemhez tartozó száj róla beszól... A másik lány is felkelt az asztaltól, ő még jobban támolygott, néha már úgy tűnt, elesik, és kiment a másik után. Sokáig kinn maradtak, s hogy nem voltak jelen a borozóban megfeledkeztek róluk az emberek. Az asztaluknál négy fiú maradt két üveg vörös borral. Tovább ittak és szórakoztak. Jobban bírták a bort, látszott rajtuk, hogy ittak, de nem rúgtak be. A négy küldött is nagyon hangos lett egyszerre. Tekintetük elbizonytalanodott, mozdulataik gátlástalanabbakká váltak, és sorban dadogni kezdtek. Most éreztette 12
