A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)

1963-08-04 / 31. szám

Az olvasó hozzászól RS Az olvasó hozzászól SS Az olvasó hozzászól

Csak egy magyar irodalom van

Nagy érdeklődéssel követem az Irodalmi vitát s azt hiszem nem vagyok egyedül. Hosszas töprengés után szeretnék én is hozzászólni. Mérnök vagyok, tehát bizonyos kockázatot vállalok hozzászólásommal. Egyrészt szememre lehetne vetni, hogy véleményem irodalmi és kulturális kérdésekben nem lehet sem szabatos, sem döntő, másrészt viszont meg vagyok győződve, hogy a kultúrembernek joga van beleszólni a kulturális élet áramlatainak kialakításába. Lehet, hogy éppen azért, mivel nem vagyok sem hivatásomból adódóan, sem személyes kapcsolatok által korlátozva, néhány gondolatom érdeklődésre tarthat számot a szakemberek körében. •

Magát a vitát valahogy szűknek érzem. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy végülis valamiféle „vihar egy pohár vízben” — jellegű helyi jelentőségű eszmecserévé laposodhat. Mindnyájan érezzük, hogy a probléma körül keringünk,* de a mozgás dinamikája nem engedi, hogy közeledjünk a dolgok lényegéhez. A vita egyik lényeges kérdése — milyen a mai Csehszlovákiában élő magyar író helyzete, milyen tapasztalatokon és hagyományokra alapozhat és mik a perspektívái? Szerintem költőink és íróink látóköre nem szűkülhet le a Csallóközre és a Dunamentére. Igenis látnunk kell a magyar irodalom egészét, s valakinek pontosan meg kellene határoznia, hol van a mi itteni íróink helye ebben az egészben. Tudatosítsuk magunkban, hogy az irodalmi határvonalak egyáltalán nem egyeznek meg az egyes országok közti határvonalakkal.

A magyar kultúráiét sajátosságai közé tartozik, hogy nagyon sok kimagasló egyéniség éppen a magyar nyelvterület peremvidékeiről származik. Elég megemlíteni a festők közül Kupeczkyt, Mednyánszkyt, a két Markét, a nagybányai iskolát, az írók közül Mikszáthot, Móriczot, az erdélyi írókat.

Belátom, az ilyen szélesebb távlatokból szemlélve a helyzetet, további kérdések özöne előtt nyílna ki-a zsilip. Ez állásfoglalást követel, elvi egyöntetűséget és világos gondolkodást. Ebből következően harcot. A kultúra területén éppúgy, mint a technikában vagy bárhol másutt. Az újért való harc deklamálása, a harcról való szónoklat még nem harc. Harcolni begyepesedett fejek, megcsontosodott elvek és főleg a tunya kényelmesség ellen csakis állandó harccal lehet. Nem lehet hadat üzenni s aztán karbatett kezekkel várni, vajon lő-e majd az ellenfél. Belátom, ez kényelmesebb állapot, „ők nem lőnek, mi sem lövünk”. De hogy mégis „modernek, korhűek” legyünk, nyilvánosan kijelentjük, hogy „mi már hadat üzentünk”.

Joggal kérdezheti meg valaki, hogy mindez ugyan szép, de milyen gyakorlati következtetést kell az elmondottakból levonni? Mi a tanulság? Kézelfoghatóan, egy-két mondatban nem lehet elmondani. Csak annyit tartottam feladatomnak, hogy rámutassak a problémákra.

A másik problémát röviden úgy fejezném ki: elfelejtettük nevetni. Valahogy túl komolyan komolykodunk. Volt egy időszak, amikor a mosolyt, a felszabadult nevetést „kinevetésnek” fogták fel. Komoly arccal, összevont szemöldökkel olvastuk a komoly arccal és összevont szemöldökkel írt vezércikk-szagú versezeteket. Volt egy időszak, amikor nem ment vers-számba, amiben nem volt traktor, s erre jött egy másik időszak, amikor nem ment vers-számba, amiben volt traktor.

A humor kategóriáját leszűkítettük a szatírára s a szatíra kategóriáját leszűkítettük a pincérekre, portásokra és kommunális mosodákra.

Örömmel vettem tudomásul, hogy Tőzsér Árpád, költészetünk helyzetéről indított vitájához az olvasók is hozzászólnak. Ha jól meggondoljuk, rájövünk, hogy ebben a vitában az olvasóké a döntő szó, hiszen kinek írnak a költők, az írók? A széles nyilvánosságnak, és ha műveik nem találnak megértésre, nem mindig helyes a hibát az olvasóközönség műveletlenségében, elmaradottságában keresni. Igazat adok azoknak, akik kifogásolják fiatalabb költőink verseit és velük szemben Dénesi, Zalát és Csontos Vilmost kedvelik. Ezek legalább értelmesen írnak, és ha nem is vezetik olvasóikat sem a pokolba, sem a világűrbe, legalább annyi fáradságot vesznek maguknak, hogy a szavakat sorrendbe rendezik, nem dobálják összevissza és nem bízzák az olvasóra, hogy olvassa, ahogy akarja, élűiről hátulról, alulról, fölülről — úgy sem ért belőle semmit. Megértem és szeretem a szabad verset, ha a téma úgy kívánja és a mondanivaló szinte gáttalanul ömlik a költő tollából, de a szabad vers sem lehet értelmetlen szavak halmaza, amely fölött a szerencsétlen olvasó órákig törheti a fejét, ha van rá ideje. Azt mondjuk, irodalmunknak, művészetünknek a valóságot, a kommunizmus építésének óriási jelentőségét kel) visszatükrözni, hát kérdezem én: visszatükrözi a mi életünket egy olyan kép, melyen a fák gyökerükkel állnak fölfelé, vagy egy olyan vers, melyről íróján kívül senki, de talán még ő maga sem tudja, mit akart mondani. Tökéletesen egyet értek Kupkovics Olga és M. Sándor hozzászólásával. Ez az úgynevezett „modern” irányzat helytelen irányba viszi költészetünket. Prózában még csak tűrhető, de a költészet már ■ nagyon el-Mikszáth, Gárdonyi nevettek, s nevetett * velük az egész ország. Karinthy nevetett s nevetése oly ragályossá vált, hogy Tabi László, Gábor Béla, Darvas Szilárd, még ma is Karinthy humorával nevettetik a magyarul olvasó embert.

De nevetett Hasek is és Svejkkel az egész világ.

Valaki azt mondhatja: a nevetés és a nevettetés a Dikobrazra, a Ludas Matyira, a Krokodilra és a Rohácra tartozik. Szerintem a nevetés nem ott kezdődik, hogy de Gaulle tábornoknak az amúgyis eléggé nagy orra helyett egy még nagyobbat rajzolunk. Felszabadult, egészséges nevetésre van szükség. Arra, amelyről Karinthy mondta, hogy a humorban nem ismer tréfát.

Ennyit szándékoztam hozzáfűzni a vitához. A többit — remélem — megmondják az utánam következők.

MAYER ERNŐ

szabadult. Erre már semmilyen szabály nem kötelező, sem ritmus, sem rím, sem szótag, kíváncsi vagyok, mi a csodának tanítunk mi az iskolákon verstant, ha senkinek sem lesz rá többé szüksége. Egy tantárggyal kevesebb lenne, a mostani versek megértéséhez meg úgyis kevés. Ne keressenek költőink különleges témákat, nézzenek körül és lássák meg az élet ezer problémáját, ezt segítsék megoldani az embereknek, tanítsák meg szeretni a szépet, örülni az életnek, hívják fel az olvasó figyelmét ezer és ezer olyan dologra, amelyet csak: a költő láthat meg, mert a költő a költészet szemüvegén keresztül tisztábban, szebben és nemesebben lát mindent, vagy legalább is kellene látnia. Gondoljanak költőink arra, hogy a kimondott sző elrepül, de a leírt megmarad, az ő verseiket egy másik nemzedék is fogja olvasni és majd akkor elválik, hogy mi a költészet. Ne egymást kritizálják, gyakorolják néha az önkritikát is, a túlságosan nagy önbizalom néha nevetséges is lehet. Nem akarok személy szerint senkit sem védeni, sem bántani, de egy kívülálló, ha figyelemmel kíséri költészetünk helyzetét, nemigen lehet az eredménnyel megelégedve. Divatba jött szidni a háború utáni költőnemzedéket. Egyik-másik kritikus megpróbálja védeni őket. Hát olyan sok költő van, hogy nem lehetnek békében egymással? írjon mindenki olyan stílusban, amilyenben tud, csak jő legyen az a vers és megtalálja az utat az olvasó szívéhez. Szóljon a vers a szívhez, a tudomány az észhez, mert a tudomány az, ami előbbre viszi a világot, a költészet, a művészet megszépíti azt.

KOHÄRY ETEL

fi vers is legyen értelmes

14