A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-08-04 / 31. szám
HEÍi LEHET PÁSZTOR EK EVA A férfi elrohant. g csak nem is fizetett. A nő is felállt, kiegyenlítette a ' számlát, és sietve elhagyta a kávéházat. Az utcára érve szódülés fogta el. Megállt egy pillanatra, aztán lassan, nagyon lassan elindult. Agyában egymást kergették gondolatai. Ügy ment, mintha nem is hallana sem'- it. Mintha egyedül lenne az utcán egyedül emlékeivel. Kiért a Dunapartra, leült a vízhez. Felemelt iffehány kavicsot és fáradt mozdulattal dobálta a vízbe. Szomorú tekintettel figyelte az apró kis vízgyűrűket és gondolatban rálépett az emlékek hídjára... Egy klubban ismer edtel; meg. Pontosabban nem is emlékszik, hogyan. Ferit ismerték a fiúk, nagv verekedő volt. A legcsekélyebb sérelmet is mindig az öklével intézte el. így aztán, ha nem is szerették, megtűrték és tisztelték. Mióta Feri körülötte legyeskedett, nem mertek ve s csipkelődni a fiúk, s ez nagyon tetszett neki. Az else fiú volt az életében, oki udvarolt is. Érdekes, hogy valahogy képtelen visszaemlékezni arra, miben is nyilvánult meg ez az udvarlás. Hiszen közömbös dolgokról beszélgettek. Sőt inkább ő beszélt mindig. A fiú csak hallgatott. Május elseje volt, amikor először megcsókolta. Lementek a Duna-partra tűzijátékot nézni, aztán leültek a sóderhalom mellé és Feri végre beszélt magáról. Elm séite, hogy anvia hosszas betegség után — fiatalon örökre elhagyta őket. Apjának még az anyia életében volt egy szeretője, akit röviddel a temetés után feleségül vett. Az új asszony — aki meglehetősen fiatal volt mostohának ilyen nagy gyerek mellé — egyedül akart maradni férjével. Ezt annyira éreztette is a hozzátartozókkal, hogy előbb Évát, a legidősebb lányt űzte el hazulról, aki rövid ismerettség után férjhez ment egy elvált emberhez — a kollégájához. Azután Feri került sori-a. Csak Kati, a legkisebb lány maradt otthon. Feri képtelen volt megállni a saját lábán Sűrűn váltogatta munkahelyét és minden este más-más barátjánál aludt. Nyáron meg a hegyen. Kitanult műbútorasztalos volt, de ritkán dolgozott a szakmájában. Hol segédmunkás volt, hol kocsikísérő, és vagy maga mondott fel, vagy a vállalat bocsátotta el. Tudod, sehogysem találom a helyem. Ugye, megérted? Ha anyám élne..." A lány úgy érezte, megérti. Önkéntelenül megsimogatta a fiú homlokát, aztán... megcsókolták egymást. Hát így történt az első csók. Attól a perctől kezdve aztán minden olyan gyorsan történt. Nem volt idő felocsúdni, gondolkozni, latolgatni az érzéseket. Amikor szülei megtudták, hogy ta.lálkozgatnak, szigorúan megtiltották, hogy járjon vele. Hiába érvelt azzal, hogy a fiú szerencsétlen, ha otthona lesz, megváltozik. „Kutyából nem lesz szalonna“ — mondta az apja. Szerencsétlennek érezte magát, amiért szülei nem értik meg. Nagyon bánta eddigi őszinteségét... hazudni kezdett. Titokban találkozott Ferivel, de ezek csak pke öt-tizperces találkozások voltak. Kapu alatt, Duna-parton. Hogy csak meg ne lássa őket valaki az ismerősük közül. Egyszer mégis meglátták, amint együtt álltak a szomszéd kapuban. Akkor este apja rettenetesen megverte. Nem használt. A fiú időközben bevonult katonának. Az első kimenője egy szombati napra esett, és mivel a lány szülei aznap moziba mentek, nem volt semmi akadálya a találkozásnak. Két órát együtt lehettek. SétHtak, csókplództak, tervezgettek. Amikor Feri hazakísérte, megdöbbenve vette észre, hogy elkésett. A szobában égett a villany. Anyáék már otthon vannak. Most mi lesz? Feri azt mondta, itt várja majd a kapuban, ha valami baj lesz, csak szóljon. Már nem is emlékszik, hogyan jutott fel az első emeletre, hogyan csengetett. Apja nyitott ajtót. Amikor meglátta, min• den kérdezés nélkül pofonütötte és azt mondta: „Nem akarlak többé látni! Menj oda, ahol eddig voltál!“ — és az ajtó becsapódott mögötte. Reszketve tántorgott le a lépcsőn. Gondolkozni sem bírt. Ferinek csak annyit tudott kinyögni, hogy „kidobtak!“ Hag/ta, hogy a fiú vigye. Nem is érdekelte hová és az sem, mi lesz vele. Arca égett a pofontól, torkát sirás szorongatta. Minden olyan gyorsan történt, hogy csak reggel tudta végre gondolatait összpontosítani. Hiába vigasztalta őt Feri, hogy nem lesz semmi baj. Minden rendbe jön. Elmennek együtt az apjához és megkéri a kezét. Nem is tudott a fiúra figyelni. Csalódott volt, kiábrándult és szörnyen léit. Egész testében rázta a hideg, a foga vacogott, de hang nem hagyta el ajkát. Aztán mégsem mehettek el szüleihez. Délelőtt tízkor Ferit más egységhez vezényelték. „Majd írok, ne félj“ — ígérte. így hát egyedül maradt. Ogy érezte magát, mint egy kis veréb, aki kiesett a fészekhő!, és mivel idegen kéz megérintette, már nincs visszaút... Megtépázva, testileg-lélkileg összetörtén rótta az utcákat. Agyában zakatoltak a szavak: „aszszony vagyok,“ „hová menjek“, „asszony vagyok“ ... Egy régi barátnőjét kereste fel. Elmondott neki mindent, csak azt hallgatta'el, mi‘ volt közte és a fiú között. Ági végighallgatta, simogatta a fejét, vigasztalta, azután betuszkolta a fürdőszobába, majd lefektette és magára hagyta. Végre sírt. Tudott sírni! Aztán elaludt. Amikor felébredt, anyját találta maga mellett. A lábánál ült, úgy figyelte. Nem szólt, nem kérdezett, csak ránézett. Szeretett volna a mellére borulni, és elmondani mindent, hogy „tudod anyukám“ de félt, nem mert beszélni. Hazamentek. Apja egy hónapig nem beszélt vele. Állandóan kerülték egymást. Sok-sok álmatlan éjszakája volt akkoriban. Nap mint nap leste a postát, de semmi... Örömmel és mégis keserűen döbbent rá, hogy gyermeket vár. Nagyon vágyódott valaki után, akitől tanácsot kérhetne," akivel végre beszélhetne mindenről, gátlástalanig, őszintén. Már hatodik hónapban volt, amikor anyja észrevette, hogy megváltozott az alakja, hogy baj van. Azt hitte, végre megkönnyebbülhet, végre elmondhat mindent. De ez az érzés nem tartott sokáig. Szülei Feriről, mint vőről hallani sem akartak. Még a mai napig sem tudja hogy miért. Megkezdődött a harc, férjet fogni, minden áron. Közös erővel. Hazudozni az ismerősöknek, hogy férjnél van, csak titokban tartották az esküvőt. Nem akartak nagy hűhót csapni. Szentséges ég! Mennyi mindenen ment keresztül abban az időben. Anyja „bizalmas“ barátnőinek száma egyre fogyott. Mind megsértődtek, amikor arra kérték őket, beszéljenek fiúkkal, hátha elvennék őt, a más gye. két viselő leányanyát. Nem is tudja, már pontosan a számát, hány háznál jártak „férj-fogóban“. Kimondhatatlanul szégyellte magát. Hiába érvelt, hogy van, aki elvegye, mire jó ez. Lehurrogták, vagy megpofozták. A nagy nap közelgett, csak még férj nem volt és az apáról semmi hir. Megszületett a kislány. Látszólag mindenki boldog volt, örült, gyönyörködött a csöppségben. „Szép kislány lesz! A szerelemgyerekek mind szépek“ — mondták neki többen is a kórházban. Öt már nem bántották akkor az ilyen szavak, a gúnyos mosolyok. Megszokta őket. Fáradt volt. Már csak az fájt, amikor látogatáskor egymás után érkeztek az ifjú apák — szebbnél szebb virágcsokrokkal — és nem győztek betelni a fehér pólyába göngyölt kicsi arcával. A kismamák arca sugárzott az örömtől, a büszkeségtől. Neki ilyen örömben nem volt része. Pedig, hogy vágyódott ilyesmi után. Hányszor fogalmazta meg magában a szavakat, amit Feri mondana neki. De erre hiába várt. Azért mégis büszkeséget érzett, ha a gyerekre nézett. Valami olyat, amit talán nem érezhet bárki. Egy kicsit győzelemhez hasonló érzés volt ez, mint amikor hosszú; nehéz küzdelem uté->. ha agyoncsigázottan is, de mégis megszületett a siker. Mert hiszen harcolt ő is. Ha nem is tettekkel, de önmagával. Megmutatta, hogy nem törődik* az emberek nyelvével, a sérelmekkel. Kihordta a gyereket. Életet adott! Pedig segíthetett volna másképp is. Nem tudott volna senki semmit, csak az orvos, akire soha sem gondolt ilyen formábap. A gyerek fejlődött, a pletykák abbamaradtak. Legalábbis már előtte nem beszélt senki. Munkába állt. A kicsi betöltötte egész életét. Elfeledtette vele a sok-sok bánatot. Már úgy látszott, teljesen megbékül sorsává'., amikor egy nap össze találkozott a postással. „Megint van leve'e. De szereti magát az a fiú, ha minden nap ír. jó lenne megint fiatalnak lenni“ ... — mondta nevetve a postás. Alig tudott egy köszönetét kinyögni, mert csak a benne lakozó visszhangra figyelt: „Minden nap ír“. Elfutott. Maga sem tudta miért. Megpillantott egy parkot, lero-12
