A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-08-04 / 31. szám
31 r'i,0rfezfog/jtrze//é$/efe 31 Sors — Ma mindent megmondok neki — határoztam el keményen. Este találkoztunk, és moziba mentünk. A sorban állva elgondolkoztam: „Mozi. Ez nemigen jó hely ilyesmire. Szerelmet vallók neki, a vásznon is szerelmet vallanak, — és 6 majd mindent összekever." Szerencsém volt. Épp az orrunk előtt zárta be a pénztárosnő a kis ablakot. A jegy elfogyott. „Mentünk a kávéházba“ — favasoltam. Az ablaknál telepedtünk le. „No, most aztán légy bátrabb!“ — biztattam magam. Itt még jobban kedvezett nekem a szerencse. A pincér teljesen beleélte magát a helyzetembe. A szomszéd asztalra hordta a sok ételt meg bort, és nagyon ügyesen úgy tett, mintha minket észre se vett volna. A kislány az ablakon bámult kifelé, én meg a papírszalvétákat tépdestem. Így telt el egy őrá ... kettő ... három ... Én ezalatt még egy szót se szóltam. Mikor a pincér megállt mellettünk, az étlapon már nem volt semmi más, csak virsli. Ez sem történhetett volna jobban. Gyorsan megettük és kifelé menet azon gondolkoztam, hogyan ölelem majd át a vállát az úton, és aztán megmondok neki mindent. — Már késő van — mondta, — menjünk taxin. A sétából nem lett semmi, így nem mondhattam neki most se semmit, felemeltem hát a kezem. Es a szerencsém most sem hagyott el. Mellettem állt, mint még soha az életben. A sofőr a kormánykerék mellől kiáltott nekem valamit és elhajtott mellettem. „Férfiszolidaritás — nagy dolog!“ — gondoltam. Jött a másik kocsi. Most már határozottan kiálltam az út közepére. A sofőr kitért nekem és én hálásan néztem a vörös fény után. Elindultunk gyalog. Számoltam a lépéseket. „Az ezrediké nél megmondok neki mindent... Kilencszázkilencvennyolc .., kitencszázkilencvenkilenc ...“ — Nem is mondtam még neked, tegnap nálunk elromlott a felvonó — szólalt meg ő —, gyalog kell felmásznunk a kilencedik emeletre. „Ez aztán igent Lépcsőház, csend félhomály ...“ Gerhard Geyer: FIATAL AFRIKA, bronz Alekszejev legurott az asztalról és eloldalgott. Körülnézett, és amikor meggyőződött róla. hogy a közelben nincs se tanító, se semmilyen dada, előhúzott egy csomag cigarettát. — Gyújtsunk rá — súgta Ivanovnak. — És ha meglát bennünket valaki? Nem, nekem már ez is elég — felelte Ivanov és ujjúval a kifaragott monogramra mutatott... — Különben mindegy: hét bűn — egy ítélet — legyintett és a cigarettás dobozba nyúlt. Hirtelen belépett az osztályba a tanító. Ivanov Idejében elrántotta a kezét, Alekszejev észrevétlen bedugta a cigarettát a zsebébe Misinának is volt ideje, hogy lenyelhesse az utolsó harapás almát. — Jónapot! — mondta a tanító. — Jónapot — felelt rá a disszonáns kórus. — Üljenek le — mondta a tanító. Mindnyájan leültek. Csak úgy recsegtek a padok. A tanító ezt mondta: — A mai szülői értekezleten a gyerekeikről szeretnék önökkel beszélni... VASZ1LY JÁNOS fordítása 9 Majd kiugrott a szívem az örömtől. „Ez kell nekem! Valahol a negyedik és ötödik emelet között most már mindent megmondok neki." Beértünk a sötét kapualjba. Hát mégis úgy látszik, én igen szerencsétlen csillagzat alatt születtem. Telje sen semmibe ment az estém: a felvonót megjavították. Nedves szemmel néztem a lift fénylő jelző gomb] alt, mikor ugrik ki a 9-es szám. A felvonó lassan siklott fölfelé. És csodák csodája! Mégsem olyan rossz a sors, mint amilyennek képzeljük! A negyedik és ötödik emelet között elromlott a lift. Párbeszéd az osztályban Már minden percben bejöhetett a tanár. Ivanov beült abba a padba, amelybe bele volt vésve, hogy Ivanov. — Szégyen? — kérdezte Petrova. — Szégyen... — vörösödött el Ivanov. — Már régen észre kellett volna venni, hogy az osztályban a fegyelemmel valami nincs rendjén, sántít, mind a két lábára — mondta a kövér Alekszejev. — A tanítók a hibásak... — dörmögte Ivanov lesütött szemmel. — De a szülők is! Amilyen a család, olyan a gyermek — kapcsolódott bele a beszélgetésbe Vaszina. — Nagyon helyes, nagyon helyest... — szólalt meg Szemjanova. — Az előbb a saját szememmel láttam, amint Alekszejev meglökte Petrovát, és nem kért bocsánatot. Ez azt jelenti, hogy otthon sem viselkedik különben. És ha például a családban az apa ... — Kinél hogy, de a mi családunkban az apa — rongyember. Az egész nevelés az anyára hárul, — bökte közbe pökhendien Misina, nagyot harapva almáidba. — Nálunk a mamának meg csak a divat jár az eszében, az is csak a külföldi — mondta Alekszejev, miközben felült a padra. — Egy biztos: — hogy senki nem segít rajtunk, ha mi nem igyekszünk magunkon segíteni — mondta Petrova, Álekszejevre nézve. — Egész biztos, otthon senki sem szokott az asztalon ülni. Viktor Szláv kin: Az életből ellesve
