A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-05-12 / 19. szám
Ü gy látszik, mindegy, hogy az Óperenciás tengeren innenről vagy túlról kezdem, mese már aligha lesz belőle, mert az előttem szólók mind komolyan beszéltek és ez engem is hasonló alapállásra kötelez. így azután inkább Tőzsér Árpád gondolatai után indulok és sokáig együtt is tartok vele, már ami az irodalomtudatunk hiányát, a kritikusaink hibáit, meg a kiadók mulasztását illeti, s csak ott válók el tőle, amikor a rossz versekről kezd beszélni, akkor sem azért, persze, mintha közben megharagudtam volna rá, hanem inkább azért, mert a rossz versekről szerintem nem lehet vitatkozni. Tisztában vagyok vele, hogy a dialektika nem szereti az ilyesféle abszolút állításokat, mégis úgy érzem, hogy amennyiben a költészet a vita tárgya, olyan példákat kell keresni, amelyek magukba foglalják a tárgyat. Az a tény, hogy éppen a vita alapanyaga maradt ki az eddigi vitából, arra kötelez, hogy visszatérjek magához a tárgyhoz, ami pedig a rossz verseket, tehát nem-verseket illeti, ezeknek leválasztását irodalmunkról kritikusainkra hárítom. Annál is inkább követem ezt a meggondolást, mert kritikusaink felelősségét én nemcsak abban látom, hogy minőségileg adósak maradtak költészetünk feltérképezésével, de adósak maradtak műfajilag is és még nem választották külön a költészetet a nem költészettől. Ennyit bevezetésképpen, s ezután a mondat után máris eljutottam mondanivalóm lényegéhez, a költészethez, s ha erről fogok beszélni és röviden elmondom, amit vele kapcsolatban fontosnak g ndolok, őszintén remélem, hogy közben az is kiderül, mi az, amit nem tartok költészetnek, s mi az ami ilyenformán a vitához sem tartozik. A teljes világosság kedvéért egészen az elején kezdem, s a szellemtörténelem szótárából azt a megállapítást veszem kölcsön, hogy a költészet szavakból áll. S Rogy senkit se fárasszak hosszas definíciókkal, csak annyit kívánok ehhez még hozzáfűzni, hogy szerintem a költői megfogalmazás, vagy ha úgy tetszik, inspiráció abban áll, hogy a statikus (álló) szavakból olyan képeket, vagy még helyesebben olyan emocionális karikatúrákat képes teremteni, amelyek mozgásba hozzák az olvasó előtt eredetileg állónak tűnő szavakat. A fentiek megértéséhez a következő kérdéseket tehetjük fel: Mi a karikatúra s mi a karikatúra feladata? A karikatúra kiemelés, valamely meghatározott körvonalnak mozgásba hozása, továbbrajzolása. Mint ilyen, ékesen bizonyítja a mennyiség és minőség dialektikus kapcsolatát. Egy nagy orr ugyanis nemcsak mennyiséget, tehát lemérhető centimétereket, de mozgás-elemeket is tartalmaz. Egy nagy orr nemcsak akkorának látszik, mint amekkora, de minőségileg olyannak is tűnik, mintha csak ideiglenesen lenne meghatározott formák közé szorítva, s eből a helyzetéből kimozdulni szeretne. A szavaknak is van ilyen tulajdonsága. Vegyük például a zöld színt. Eredetileg ez a szó szín-meghatározásul szolgált, a költői gyakorlat azonban kiszabadította ebből az álló helyzetéből, s a reménység, a természet, a méreg stb., fogalmaival asszociálta. így, hogy hűek legyünk eredeti meghatározásunkhoz, a szót mozgásba hozta, karikirozta. Már Verlaine azt ajánlja, hogy a költők olyan szavakat keressenek, amelyeket többféleképpen lehet értelmezni, s ha ezzel kapcsolatban nem arra gondolunk, hogy pusztán ködösségre, érthetetlenségre céloz, hanem a szavak tartalmi bővítethetőségének lehetőségére, s minden benne rejlő kifejezésére, akkor ez a fenti megállapítás bizonyításául is szolgál. De akár Oscar Wilde-et is megidézhetjük, aki azt állította, hogy nem a költő utánozza a természetet, hanerr a természet utánozza a költőt. Ez a megállapítás az első pillanatban túlságos merész paradoxonnak látszik, de ha Oscar Wilde-dal együtt a végére járunk, lehetetlen, hogy legalább részben igazat ne adjunk neki. Mer igenis, egyet kell érteni azzal, hogy a barbár ős másképp látta az eget, a mitológiai szörnyek lakóhelyét, mint mi, akik az asztrológiai égre nézünk, s a költészet által annyiszor feltérképezett ismerősünkben a saját tudatunk kivetülését keressük. Nem tudom, hogy milyen színű volt a barbár ős számára ez az ég, dehogy nem volt annyi színű, mint amilyennek az európai költészet a századok során megfestette, s ahonnan a ma rápillantó szem kifejezéseket kölcsönöz, anynyi bizonyos. Mindezekből máris kiderül, hogy a költői szavaknak kétféle tulajdonságuk van. Elsősorban a szavak, azok amik, tehát tartalmat közvetítenek, másodsorban pedig emocionális tulajdonsággal bírnak, érzelmi mozgást teremtenek az olvasóban. A szavak e második tulajdonsága nélkül költészetről nem lehet beszélni. Mikor lép fel tehát ilyen emocionális hatás? Csakis akkor, ha a költői én, a társadalom számára kollektiv énné válik, vagy másképpen és egyszerűbben, ha az olvasó énjéhez szólt. Ezt a hatását ilyenformán csak úgy képes elérni, ha abból a társadalmi tudatból indul ki, amellyel olvasótábora is rendelkezik. Ez természetesen nem feltételez valamely egynivójúságot, hiszen amint már a szavaknál megmutattuk, az álló szavak, amelyeket a társadalmi tudatból kölcsönöztünk, sokféleképpen mozgásba hozhatók. De ahogy egynivójúságot nem jelent, annál kevésbé jelenthet nivótlanságot, vagyis nem szállhat a társadalmi tudat nívója alá. A modern ember, a rakéta-technika ismerője, az idealista és materialista filozófia birtokosa olyan szótárral rendelkezik, amely nem lebecsülendő, s ha az írói műben saját szavait hiába keresi, olvasói énje nem tehet szert emócióra. * sematizmus irodalompolitikája tisz** tában volt a költészetnek eme kollektiv jellegével, a hibát ott követte el, hogy a társadalmi költészetet annyira leszűkítette, hogy nagy buzgalmában kizárta belőle az alanyt, a költő szubjektivizmusát, amely a társadalom összességének szinguláris része. így azután a költői gyakorlat hovátovább a vásári bűvészek igyekezetéig sem jutott, akik hókuszpókusz közben varázsolták elő a cilinderből a nyulat, hanem megelégedett azzal, hogy a nyúlra mutasson, amelyet mindenki látott. Valaki ezzel a megállapítással szemben azt az ellenvetést tehetné, hogy minek kell elrejteni azt, amelyet később úgyis megmutatunk, s minek Iapidáris tényeket összetettséggel helyettesíteni. A költészet területén azonban nem így áll a dolog, de gyakran a tudomány területén sem, és sokszor tapasztalhatjuk, hogy éppen a legegyszerűbb dolgok bonyolult magyarázatot Igényelnek. A dialektika pedig ara tanít, hogy a résznek végleges leválasztása absztrakció, s hogy olyan analízisre van szükség, amelyben a szintézis szíve dobog. Amikor a sematizmus irodalmi gyakorlata a költészet kollektiv jelleaét úgy képzelte el. hogy elég, ha a költő politikai szótárunkat fogalmazatlanúl kölcsönveszi, akkor megfeledkezett a szavak emocionális jelentőségéről, s „a mit lehet leközölni” szűk értelmezésén keresztül eltompította a szerkesztők esztétikai éberségét. A szocializmus, a kommunizmus, a béke elég sugalló szavak, mondhatná valaki, és teljes joggal. Igen, ezek a szavak sugallók is, s életünk mindennapjában emocionális jelentőséggel bírnak. De ha a költő ezeket a szavakat megfogalmazás nélkül, a mindennapokból kiszakítva alkalmazza, lemond a költészet jelentőségéről és értelméről. Abból, amit eddig a költő kollektiv énjéről mondtam, s a közös társadalomtudatból következik, hogy nem érthetek egyet egyes fiatal írók törekvésével, akik anélkül, hogy költészetünk szerkezetét globálisan vizsgálnák, a költőket évfolyam szerint, sorolják, mint a sorozáson. Az irodalomtörténelem arjól tanúskodik, hogy az irodalmi gyakorlat ilyen szűk időelemekre aligha parcellázható fel, s ha fel Is parcelláznánk, nem sok értelme lenne. A társadalmi tudatnak nem éves, de korszakos tulajdonságai vannak, s így a negyvenéves költő nem választható külön a húszévesektől kor szerint, csakis a társadalmi tudat minősége szerint. De ebből következik az is, hogy egyhelyütt Csanda Sándornak egyébként igen figyelemre méltó és értékes hozzászólásával sem érthetek egyet, ott ugyanis, amikor azt állítja, hogy a későbbi nemzedék túlszárnyalja az előzőt. Ez csak részben igaz, részben viszonylagos, mindig ahhoz a társadalomtudathoz viszonyul, amelyben születik. Michalengelot nem szárnyalta túl Picasso és Shakespearet sem Bemard Shaw, hanem más viszonylatokban, más művészi produktumokat teremtettek, s ehhez még azt is hozzá tehetjük, hogy ugyanakkor a már meglevő társadalmi tudatból is táplálkoztak és merítettek. C ddig általánosságban foglalkoztam a “ költészettel, most pedig szemügyre veszem közelebbről. Ez annál könnyebben sikerül, mivel mindjárt a Tőzsér-cikk mellett egy Batta-vers látható, s ha most Itt én e sorok keretében olvasóvá változom, az általánostól eljutottam a konkrétig. A vers címe (ugyanis a vers már itt kezdődik!) Ki tudja, hány nap még a világ — nem sok jót ígér. Banálisnak hangzik, de ettől nem hagyom magamelkedvetleníteni, hiszen tisztában vagyok a zene kontrapunktos fogásaival, s könnyen előfordulhat, hogy a vers elolvasása után már mozgásba lendül a cím és egészen mást fog jelenteni, mint álló állapotában. Elolvasom tehát az egész verset. Még nem gondolkoztam rajta, milyen formában is van írva, jambusban, trocheusban... vagy éppen szabadversben s egyelőre hagyom, hogy a költemény belémáradjon, s olvasói énemet mozgásba hozza. Ha így tett, ha emocionális hatással bírt, akkor semmi kétség, költeménnyel állok szemben, mint ebben az esetben is, s azt már későbbi megfontolásra bízom, hogy milyen eszközökkel érte el ezt a hatást. Részletesebb formai magyarázatokról ebben az esetben tekintsünk el, elégedjünk meg annyival, hogy a verseket mozdulatlan formai szempontokból úgysem hasznos vizsgálni, a forma a tartalomhoz viszonyuló minőségében vizsgálható. így, ebben az értelmezésében szinte akármilyen lehet. A filmek kísérő zeriéljéből tudjuk; hogy ez lehet szinkronikus, tehát a film tartalmával vagy cselekményével párhuzamosan haladó, de lehet akár aszlnkronikus is s ilyen eszközzel néha még fokozódik a drámai hatás, vagy a nevetségesség, ha ugyanis a cselekmény vagy tartalom elemeivel szembefordulva, mondjuk egy haláltábor látványa közben dzsesszt játszik, vagy amikor valaki elcsúszik a banánhéjon, Beethoven akkordokkal lep meg. H A költészetről általában és közelebbről
