A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-06-16 / 24. szám
Nem értek egyet azokkal, akik a Tőzsér által elindított és hasznosan kibontakozott vitára szkeptikusan éá rezignáltan tekintenek és elkésettséget, utánkullogást emlegetnek. Ilyen módon, az elkésettség csalódott kiemelésével, túlhangsúlyozásával alaposan le lehetne csökkenteni a személyi kultusz felszámolására irányuló politikai harc jelentőségét is, amely minálunk valóban elkésetten, hét meddő esztendőből álló „elveszte . időszak” lepergése után idult meg. Arra, a sok emberben felmerülő Kérdésre, hogy a személyi kultusz elleni következetes harcba a szocialista országok viszonylatában miért éppen mi kapcsolódtunk be a legkésőbben, nem vagyok hivatott felelni. Viszont *Jogomnak és kötelességemnek érzem azt, hogy az itteni magyar irodalom fejlődését megnehezítő és az elkésettséget és lemaradást krónikussá tevő objektív és szubjektív akadályok kérdéséhez felelősségtel fesen hozzászólják. Tőzsér problémákban gazdag és szenvedélyes vitaindító cikkének, a közelmúltban írt néhány alapos recenziójának és egyéb megnyilatkozásának véleményem szerint az a közös hibája, hogy az irodalmi fejlődés problémáinak vizsgálatánál nem veszi figyelembe az objektív akadályok szerepét, és a sematizmusért a felelősséget döntő mértékben az egyes írókra hárítja. A vitaindító cikkben szórul-szóra ezt olvashatjuk: „Adva volt egy irodalmi típus, amelynek a költö erkölcsi bátorsága szerint vagy behódolt vagy nem.” Nos, a sematizmusnak és a hozzá való viszonyulásnak, behódolásnak vagy be nem hódolásnak a problémája a mi itteni magyar viszonylatunkban, és máshol sem volt ilyen egyszerű. A mi felszabadulás utáni irodalmuknak és általában szellemi tudatunknak a fejlődését 1945-től egészen mostanáig több olyan objektív körülmély, akadály-sorozat gátolta, amelyet a cseh és szlovák irodalom vagy a magyarországi irodalom fejlődésével összehasonlítva sajátosoknak kell neveznünk. Ezek a „speciális körülmények” — melyeket a vitaindító Tőzsér negligál és ironizál — a mi sematizmusunkat is meglehetősen befolyásolták, sajátossá tették. A jelszabadulás utáni első években olyan körülményekről van szó, amelyek közismertek, de az elmúlt időszakban j főképpen 1956 után] nem volt szabad róluk nyilvánosan beszélni: az 1945—48 közötti kényszerhallgatás, szellemi elnémultság, a csehországi deportálások, a reszlovakizáció. Nincs szándékomban ezeket a körülményeket hangulat-keltő célzattal felidézni, de egy súlyos fejlődési probléma (a szlovákiai magyar irodalom elmaradottsága) tisztázásánál és egy tovább élő káros szemlelet (az útósematizmus) felszámolásánál csak a történelmi szempont elhanyagolása árán lehetne ezeket a dolgokat kikerülni. Senki sem tagadhatja azt, hogy ezek a körülmények — amelyek többek közt irodalmunkban tabula rását teremtettek — rendkívül bénítóan hatottak felszabadulás utáni szellemi tudatunk fejlődésére. Amikor Tőzsér az Irodalmi tudat hiányáról beszél, akkor annak szélesebb értelmezésébe olvasóközönségünket is beleérti. Nos, ebben az olvasóközönségben ezrek és ezrek vannak, akik magyarul olvasnak, de egy adminisztratív módon végrehajtott akció következtében se magyarnak, se szlováknak nem érzik magukat, a természetes nemzeti érzés számító egzisztencializmussá torzult bennük. Az Adyval véletlenül megismerkedő kamasz Veres Já nos példája a szlovákiai magyar fiatalság Lemaradottság egy részénél meglehetősen tipikus, és ha a magyar iskolák irodalmi nevelésében alkalmazott módszer tovább él, akkor egyhamar általánossá válhat... Összefoglaló tanulmányaimban és az első lirikus nemzedék köteteiről írott kritikáimban a felszabadulás utáni költészetünk (és általában irodalmunk) indulási körülményeiről és a sematizmussal való összefonódottságáról többször és részle tesen is beszéltem. Nincs igaza Tőzsérnek, apiikor ebben az összefonódottságban az erkölcsi bátorság hiányát feltételezi. A sematizmus virágkora idejép (1950—1956) a mi nekifutó irodalmunkon belül az erkölcsi bátorság problémája fel sem vetődött. Művészileg és politikailag tapasztalatlan költőink (és íróink) a sematizmus által kitűzött egyoldalú eszmei posztulátumokat lelkesen és meggyőződéssel tették magukévá, mert azok mögött egyrészt a magyarság jogait visszaadó Február fedezetét, másrészt a szocializmus perspektíváit érezték. Letagadhatatlan tény az is, hogy a személyi kultusz és a sematizmus évei alatt az Itteni magyarság kulturális életének biztosítása egyenletesen gyorsuló emelkedést mutatott. Az 1945—48-as évek nemzetiségi sérelmeinak ódiumát Benesékre, majd az úgynevezett szlovák burzsoá nacionalistákra hárító politikai sematizmhs részben azt Is lehetővé tette, hogy költőink az elszenvedett sérelmeket kritikusan feltárják. Az 1955-ben kiadott Bábi-kötetben (Hazám, hazám...) a reszlovakizáciőt elitélő „Okulásul” című vers is megjelenhetett, a vele egy időben napvilágot látó Gyurcsó-kötetben (Anyám mosolyog) pedig a csehországi deportációt nyers realizmussal bemutató versek is helyet kaphattak. Ha ezeket a példákat absztrakt módon, a politikai háttér elemzése nélkül hangsúlyoznánk, akkor az sülne ki belőlük, hogy a mi költőink a személyi kultusz és a sematizmus virágkora idején az igazságot szabadon megírhatták, és a valóság sematikus ábrázolását csak a művészi tapasztalatlanság idézte elő nálunk. Ez az illúzió még teljesebbé válik akkor, ha a sematizmus virágkorának idejét azzal a kultúrpolitikai és irodalompolitikai gyakorlattal vetjük össze, amelyet velünk szemben az 1956 utáni években — a magyarországi ellenforradalom hatására, illetve annak ürügyén — alkalmaztak. Ezt az időszakot a bizalmatlanság és elfogultság légköre jellemezte. A politikai, kultúrpolitikai és iskolaügyi szervek a nemzetiségi kérdést adminisztratív módon, az érdekeltek véleményének megkérdezése nélkül intézték, és — főleg az iskolaügyi szervek — több olyan intézkedést hoztak vagy terveitek, amelyek tetszetős elvek leple alatt az - Iáig elért eredmények leépítését jelentették és a mesterséges asszimiláció elősegítését szolgálták. Az irodalom vonalán — néfiány nagy jelentőségű eredmény (főleg az Irodalmi Szemle) megvalósításától eltekintve — hasonló volt a helyzet. Amint arra már a vitánk résztvevői közül Csanda, Veres és Szőke rámutattak, a magyar könyvkiadásban a személyi kultusz és a sematizmus virágkora idején sem tapasztalt dogmatizmus és bürokratizmus lett úrrá. Pavol Stevcek szlovák kritikus szerint a szlovák irodalomnak „az utóbbi években általában sikerülni kezdett az élet igazságáért és a gondolati elkötelezettségért vívott öntudatos harca.” (Lásd az Oj Sző május 23-i számában megjelent ankét-hozzászólást!) Nálunk ilyen harcról szó sem lehetett. A mi fi] könyvkiadásunkban és , sematizmus és sajtóellenőrzésünkben elharapódzott dogmatizmus a személyi kultusz felszámolására irányuló írói törekvéseket lehetetlenné tette, az ilyen jellegű müvek és írások megjelenését megakadályozta. Példaként nemcsak Mács elcsúsztatott művét, a „A holdvilág rabjá”-t hozhatjuk fel, hanem azokat a versesköteteket is, amelyeket a vitaindító Tőzsér teljesen indokoltan, de az objektív háttér, a „speciális helyzet” plasztikusabb megvilágítása nélkül marasztal el a sematizmus bűnében. Veres János hozzászólásában részletesen ismertette kötete kiadási körülményeit. Ezekről a körülményekről a Hét számára írt recenziómban annak idején én is említést tettem, de ez a rész a kinyomtatott szövegből él hetetlen módon kimaradt. A Dénes-kötetről írt bírálatomban szintén szükségesnek tartottam, hogy ezeket a kényszerítő külső körülményeket is kiemeljem, és rámutattam arra, hogy a helytelen válogató módszerrel összeállított kötet verseinek jelentős része „valószínűleg még a második kötet közvetlen nyomában, sőt esetleg a második kötet verseivel egy időben született meg”. Nem szeretné ., ha valaki most az önigazolás és az „én előre megmondtam” pózát sütné rám, de az érdekesség és az igazság kedvéért a sematizmus és a neosematizmus vádjával illetett harmadik „delikvenssel”, Zalával kapcsolatos esetemet is érdemes itt felemlítenem. Mindkét kötete kiadása előtt a Kazinczy-féle szigorú elvet — „tűzbe felét” — tanácsoltam Zalának, de az ő ébredező önkritikája a kiadó nagylelkűen bőkezű gesztusával szemben alulmaradt... Az irodalmunk előrehaladását kezdettől gátlő módon befolyásoló „speciális körülmények” és a sematizmust a XX. és XXII. kongresszus után mesterségesen is tovább éltető objektív tényezők súlyos szerepét a fejlődés vizsgálatánál feltétlenül számba kell venni, de — és ebben már teljesen igaza van Tőzsérnek! — ezeket a körülményeket nem szabad túlhangsúlyozni és a szubjektív felelősség felmentő verdiktjéül használni. Ha igaz az, hogy a személyi kultusz és a sematizmus virágkora idején a mi sematizmusunknak nem az erkölcsi bátorság hiánya volt az előidézője, akkor igaz az is, hogy a feleszrnélés után, a XX. kongresszust követő években az erkölcsi bátorság már — a velünk szemben megkülönböztett módon rigorózus és dogmatikus kiadópolitika és sajtóellenőrzés ellenére is — nagyobb szerepet játszhatott volna. A jelenlegi helyzetben, a személyi kultusz béklyóitól felszabaduló légkörben pedig már nem annyira az erkölcsi bátorság meglétén vagy hiányán van a hangsúly, mint inkább azon a fejlődésképtelenséggel határos kényelemszereteten és elavult szemléleti betokosodáson, amely költőink, íróink jelentős részét jellemzi. Irodalmunk lemaradottságának és tovább élő sematizmusának egyre inkább itt kell keresnünk a gyökereit: a művészi tapasztalatlanság és felkészületlenség permanenssé válásában és a sematizmus által engedélyezett ábrázolási könnyítésekben való kényelmes kielégülésben. Irodalmi életünkben az utóbbi Időben valóságos divattá vált az a szokás, hogy fogyatékosságainkért és lemaradásunkért a felelősséget egyszerűé a kritika nyakába akasztjuk. Nincs nevetségesebb annál, mint amikor olyan író, aki a saját fejlődése érdekében éveken keresztül vajmi keveset tett, nem olvasott, nem művelődött, csak írt — a kritika ellen berzenkedik és annak tehetetlenségéről ágál. Az utósematizmus 14
