A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-06-02 / 22. szám
Anteus panasza hb Oly közel a Nap, a Hold, s a Göncöl szekere, itt sűg már az ég, mint erdők lombja, levele. Testvér, de hol van, hol a Föld, anyáin, kis hugom? Eltévedtünk rég. Felejtek, s jaj, már nem tudom, milyen volt a só s a kenyér íze. Vissza hát! A Fűid s a tenger fülembe zúgja igazát; véreim nélkül a jövő se kell! Meghalok. Hűlt halottnak, mondd, minek a zengő csillagok?! Testvérem, kacagsz? Halld, ne fitymáld e vad panaszt! Anteus vagyok, ha úgy tetszik, hát nyűtt paraszt; ó, kell, kell, a föld, a jószágé trágya, marha, lő, ez a száguldás, csak egy bősz istennek való. Visszahúz a táj, család, ezer más dolog, hová löknek a dörgő rakétamotorok?! Mi lesz, mondd, ha emberfajtánk magva megszakadt, miért szálljak el a sápadt Sirius alatt... ? Testvér, ne hallgasd! Semmi ez, csak a fájdalom, szálljunk, jöjj, rohanj — egyre fel! Most én akarom: — akit két ország s a meggyötört nép kínja ölt — ha mi maradunk, felrobban a bús anyaföld... (1956) Ez is történelem Álhitét hasztalan Álhitét hasztalan fitogtatja már, aki ölt s könyökölt, csak embertelen; nem épített, nem hős, nem forradalmár* megveti a szív s a pártos értelem. A gúnár se sziszeg, már a tyúk se kapar, s nagyanyó, lásd, villanyt gyújtani nem akar, pedig árnyék gubbaszt a görcsös almafán: setétedik, esik, mesélj ma, nagyapám! Igaz, mit kezdj, szegény, a hűvös udvaron? Nem csoda, hogy ásít benned az unalom, de meséljek? Eh mit, nagy vagy már te gyermek: a füled sem húzzák, nem is fenekeinek... Tudom nagy vagyok már, tizennégy elmúltain, kémiát, fizikát, sok mindent tanultam. A sárkányt, királyfit fitymálnám is talán, ne ilyet, mondj igaz meséket, nagyapám! Eh, igaz meséket?... Az a történelem; ha meg azt akarnád, nem sokra mégy velem. A tanítód, gyermek, jobban érti nálam, elmondja sorjában majd az iskolában. Nincs osztálya, népe, megszentelt hona, tetteiben önös, vad érdek lázad. Hitének őse gőg, s meghitt rokona az alattomos, szolgai alázat. Pártom, ó, küzdj a táltos fenevaddal, rag.?<ija torkon őt hű, erős kezed! Küzdj te is, költő, méltó nagy haraggal* mert a jogszabadság ellen vétkezett... (1956) Stószról jövet A történelemből sok minden ragadt rám, már tudom, oktalan harcban veszett apám. Háború volt akkor, nem is azt kérdeni én, anyám, édesanyám merre pihen, szegény? Édesanyád, gyermek__? Az volt ám az asszony! Éltéikor ébredt, hogy kenyeret dagasszon, s téged hogy szeretett! Mint fáj érte szívem! Cseh földön van sírja, cseh földben — ott pihen.*» Szépséges föld, cseh föld! A himnusz róla zgng. Mondják, elbűvöli a vándor idegent. Folyók, rétek, tavak s dombok hajlatán erdő zúg, kert virul... Miért sírsz nagyapám? Tizenegy éve múlt, fiam, felejted már ... Szelídebb ott a tél, enyhébb és szebb a nyár, a cukor, a szőlő s a komló ott terem.., Eh, fiú, hát sírok; ez is történelem! (1957) Alacsony ég alatt templom és fatorony, dombok és temető s kövekkel csontos út; erdő zúg, a fenyők dandárja fenyeget, és patak menekül sovány padlók alatt. Ide rejtezett el, itt álmodik a ház, dühös eb, se önzés portáját nem őrzi, s aki a házban él, mindvégig hu maradt. Bár szegényen jöttem, gazdagon térek meg, s könnyű szívvel, mint a harcos, aki tudja, hogy semmi a végzet, de minden az ember. Félek, mégis félek, jaj! mit jósolsz fáradt és menekülő nap, mely még fel sem keltél, már felhő és fehér téli köd takar el... ? Futok, futok én is őzek és nyúl nyomán, erdőn és hegyen át, a mindenségen át, magányba, magamhoz, végül is magamhoz, s tudom már, hogy aki tragédiákat sejt, csak így lehet erős, csak így lehet bátor..» (1956) 13
