A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-06-02 / 22. szám
Egy szemlélet ellen... De miért csak most ? Tőzsér Árpád elmozdította a gátnak egyik kövét, s az ár megindult. Vita, hozzászólás, tanulmány. Mondhatnánk, okosan és hozzáértően beszélnek ezek a fiatalok. Hevülnek, fontolgatnak, itt-ott ítéletet mondanak, tesznek összehasonlításokat költők és költők között, s egyben megegyeznek, amit mindnyájan helyeslünk Duba Gyulával: A sematizmus után nem lehet, és nem kell pontot tenni, de éveken át szívós és következetes harcot kell folytatnunk ellene. Nagyszerű megállapítás. Dénes György kötetét emlegetik mindannyian. Jó, jó. Elhiszem, hogy Dénes György belesett a sematizmus hibájába, de hol volt az akkori kritika? Es miért nem szólal meg az akkori kritika ma is, melyet ugyanazok képviseltek, mint akik ma. Ezért írom így: akkori kritika. (Ha közben megszólalt, ne vegyék tekintetbe soraimat.) Igen — jöttek a versek, jöttek a költők, sőt írók is, olyan írók, kiknek a neve ma is márkát jelent, s már harminc évvel ezelőtt is keresztnév nélkül emlegették a nevüket, s ezek az írók szintén beleestek a sematizmus, így mondhatnám a „Cuius regio eius religio“ erőszakossá fajult felfogásába (Fábry itt is kivétel) s az induló költők táján éppen tőlük vettek példát. Sajnos, úgy jártak, mint a puskázó diák, ki a jeles tanuló dolgozatát lopja el, s hogy ne legyen gyanús a túl jó fogalmazás, vagy a szerinte tökéletes helyesírás, maga is csempész még pár hibát a hibák mellé. Itt nem Dénes Györgyről beszélek, mert Dénes már kezdetben is volt olyan tehetséges, hogy nem szorult rá lemásolni a rosszat. Hogy Csanda Sándor vitacikkében bebizonyította, hogy Fábry két írásával már 1955-ben pontot tett a sematizmus után, az Fábry kifinomult művészi érzésének bizonysága, csak az volt a baj, hogy ez után a pont után még az akkori irodalmi élet nagyon is érezte azt a bilincset, mely csak a sematizmust eredményezhette. S újra csak azt kérdezhetjük, hol volt az akkori kritika, s mért csak most kellett pár fiatalnak szót emelnie a sematizmus ellen? S vajon csak arról van szó, hogy pontot tegyünk egy téves szemlélet után? Nem kísért-e tovább is a sematizmus? Éveken át szívós és következetes harcot kell folytatni ellene — Írja Duba Gyula. Nos, így van. Kiláboltunk a csöbörből s félő, hogy vödörbe esünk. Bábi azt állítja, hogy Dénes György természetrajongása és a fiatal költők „kozmikus életérzése“ között hasonlóságot talál, s hogy a maga módján mindkét fajta romantika lényegében menekülést jelent a valóság kevésbé romantikus tényei elől. Szinte hipnotizál Arany János írása, az Irányok, melynek első része megjelent a „Szépirodalmi figyelő" 1861. 26-i számában. „Bármit mondjon a bölcselkedő kritika, mely minden irodalmi tüneményt egy általános okfőre hajlandó visszavezetni, valamely uralkodó irányt mindig és egyedül a politikai vagy társadalmi helyzetből magyaráz; így a mostani, csaknem kirekesztő líraiságot fatális megnyugvással fogadja, mint ama helyzet egyedül lehetséges eredményét; az irodalomtörténet lapozója kénytelen megváltani, hogy a kor követelései mellett, néha azok dacára is, a fényes siker, a lángész sikere az, mely darab időre megszabja a költészet irányát. Igaz, hogy végeredményben a lángész megint korának szülöttje, de éppen mert génié, ritkán folytatója is egyszersmind: sőt egyszer annyira meghasoalik azzal, hogy csak a jövő hozza meg neki az elismerést. Ha már most azt látjuk, hogy a lángész által mutatott irány még akkor is tovább tart, midőn a társadalmi viszonyok, az eszmék, a kedélyek lényeges változáson mentek át: lehet-e ezt egyedül a kor jellemének s nem inkább a genie hatásának tulajdonítani? Vagy ha még azt is tapasztaljuk, hogy a genie századok múlva támad föl, mintegy halottaiból, a varázs körébe vonja az irodalom nagy részét: azt is az idő hatalmának tudjuk-e be?“ — Eddig Arany János. Kiragadott pár sor, talán szememre vethetné valaki, hogy: hol van az ősszöveg? De hiszen, ha Arany Jánost idézem, akkor nincs és nem is lehet szó semmiféle veszélyről, csupán segítségül hívtam őt, hiszen gondolatai nagyon is világos feleletet adnak a mi sematizmus feletti vitáinkra. Most már csak az a kérdés, eljutottunk-e részben, vagy el fogunk-e jutni arra az útra, melyet pár év múlva nem kell majd tévesnek jellemezni, s melyet most még vagy nem akarunk, vagy nem tudunk bírálni. Azt hiszem, bizonyos fokig újra a sematizmus egyik dűlőútjára léptünk. Értem itt a versformát és a témakört. Mért nem lehet vers a vers? Hányszor érezzük egyegy újabb szabad versnél, hogy ha folytatólagosan írnánk le, szép próza lenne, vagy talán így mondom, kicsit érthetetlenül szép próza lenne. De hát ez a divat. Vagy sematizmus? A formára gondolok. Hol vannak Kosztolányi csengőbongó rímel, hol van Babits ritmusa, hol Ady pontos verselése, József Attila dallamossága, Dsida 'enő könnyedsége és sorolhatnám a többit. Nem is említem a XIX. század nagy klasszikusait. És a téma! Bizony még mindig nagyon benne gázolunk a sematizmusban. Mért kell egy versen gondolkodni, hogy tulajdonképpen mit is akart mondani vele az írója. Szép az, ha mondjuk egy költeményt nem értek ugyan minden sorában, de ha elolvasom, hangulat tárnád bennem. Az a hangulat, amit a költő érzett, mikor megírta. S ez valóban sikerült költemény. Még ha zavarosnak tűnik is. De: írjunk, minél érthetetlenebből, minél ritmustalanabbul, minél prózaíabban és minél inkább kerülve a még kínálkozó rímeket is, ez formai sematizmus lehet, s ha a szabad versnek van is rejtett gondolata, bizony rejtett marad, mint a mosdatlan, kócos, ízléstelenül öltözött szép lány, akit ha észre vesz is az ember, nem látja meg a szépségét Ne tegyünk pontot a sematizmus után. Hétfejű sárkány ez, nehéz azt mondani, hogy végeztünk vele. De nézzünk kicsit a fiatalok tolla alá is. Tehetségesek. Éppen, mert tehetségesek, szükségük van a jóindulatú kritikára. Talán a sematizmusnak abba a fajába nem esnek már bele, melybe tehetségek estek, s ez sokat jelent számukra; mondhatjuk, ebből a szempontból szerencséseknek is nevezhetők, mert amilyen lendülettel indultak, ha abban a sokat vitatott időben kezdenek, ma róluk szólna az elkésett kritika. De egyáltalán nem veszélytelen az ő útjuk sem Az a bizonyos „kozmikus életérzés“ nagyon elgondolkodtató valami Igen, így mondom: valami. Mert nehéz ez.t a valamit meg magyarázni, még Bábi Tibornak is nehéz, pedig tőle ered ez a szép és sokat sejtető terminus technicus. Ebben a kozmikus életérzésben nagyon el lehet ám bolyongni! Azt mondtam, szép az, ha egy költeményt nem értek ugyan minden sorában, de ha elolvasom, hangulat támad bennem. A kozmikus életérzést egyelőre a költők talán csak érzik, de nem hinném, hogy éreztetni is tudnák. Mert ha tudnák, akkor itt egy eddig ismeretlen költői irány születik. Ha ez az éreztetés nem sikerül, baj lesz. A kozmikus életérzés keresése, autoszuggesztiós erőltetése bizony tápot adhat az effajta sematizmusnak is. De még ha nem fenyegetne is ez a veszély, akkor sem nevezhető ez az esetleg irodalmi iránnyá alakuló költészet egyedül korszerűnek, mint ahogy Picasso realizmusa mellett is található olyan realista festő, aki más ecsetvonásokkal, más színekkel gyönyörködtet, s talán a művészetben járatlanabbak számára élvezhetőbbé teszi a valóságot. Szándékosan nem említek neveket, az egy Dénes Györgyén kívül, hiszen forrongó útkeresés, vajúdás (vagy talán forradalom?) a fiatalok költészete. Nem tudjuk még eldönteni „melyiket szeressem“! A versolvasók egyre igényesebbek. S egyre műveltebbek. Valóban verset akarnak olvasni. Költeményt! Tehát igaza van Duba Gyulának: dobjunk ki magunkból mindent, ami korszerűtlen és elavult, de a költészet maradjon költészet, szépművészet, mert csak így lesz élvezetes. Szerencsések a festők, szobrászok, mert alkotásaikat a még ki nem finomult szépérzékű ember is élvezni tudja. Szerencsés a regény- és drámaíró, de a költőtől emberfelettit — mondjuk így — költőit kíván az olvasó. Szépet, gyönyörködtetőt, igazat, komoly felkészültséget, színt, plasztikát, egyszóval sok-dimenziós, művészetet. S ide bátorság, öntudat, hit — s elsősorban önismeret szükséges! FARKAS JENŐ. Miért is írok még remélve Mért is írok még remélve? Nem kell néktek a zene. Nem kell ékes álom, ami telketekben zengene. Veritek a sorsom dóré vágyatokkal szüntelen, s álltok talmi fény körében bűnbe esve bfintelen. Mért is írok még remélve? Nem kell néktek már a szó, mely az értelmet keresve elszáll, mint a gyenge hó. Szemetek fakó zománcán zöld csillag sosem fakad, rejtve sorsotok magányát, összebújtok hallgatag. Mért is írok még remélve? Nem kell néktek már a láz, mely fellöki sisteregve a holt lelkek jajszavát. S árad forró fényt keresve álmok sűrű erdején, s csillog, mint a pusztaságban felmosolygó, szent remény. Dénes György 14
