A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-06-30 / 26. szám
A olvasók hangja a költészetről Mi megtanultun j művészien olvasni Sem író sem kritikus nem vagyok, mégis szeretnék hozzászólni a költészetünk helyzetéről indított vitához, mivel Tőzsér Árpád vitaindító cikkében így vádolja az olvasót: „Olvasóközönségünk mérce nélkül olvas, olvasmánya megválasztása közben nem tesz különbséget Monoszlói és Ozsvald, Cselényi és Zala között.“ Ezt nem lehet szó nélkül hagyni, mert ezen a téren nem szabad általánosítani. Továbbá ezt írja: „A Csemadok járási titkárságok névsorokat küldtek, kit szeretnének íróink közül irodalmi esteken vendégül látni. A névsor hűen tükrözi az előbb említett tervezetlenséget és ösztönösséget. Egyes kevésbé jelentős íróinkat, költőinket aránytalanul sok helyre hívták s más fiatalabb, de tehetségesebb íróinkról esetleg tudomást sem vettek.“ Ehhez csak annyit, hogy Tőzsér ne az olvasóban keresse a hibát, hanem a „fiatalabb, de tehetségesebb“ költők írásaiban. Az olvasók mércéje nem baráti alapon, hanem ismeretlenül és őszintén mér. Az ízlésünket sem kell lebecsülni, mert mi aktív olvasók rengeteg irodalmi művet olvastunk és ezúton kifinomult az ízlésünk, megtanultuk az irodalmi művek olvasásának művészetét. Ennek a művészetnek elsajátítása közben viszont kifejlesztettük és tökéletesítettük képzeletünket is. Az olvasók és a könyvbarátok tábora nagy. Az írók és költők nekünk írják műveiket, és céljuk az legyen, hogy nemesítsék, csiszolják, emeljék lelkünket. Ök a lélek mérnökei, s ha hivatásuknak lelkiismeretesen eleget akarnak tenni, akkor műveiket mindenki számára érthetően, tartalmilag értékes mondanivalóval, művészien kell írniok. Ezzel szemben fiatal költőink költemény helyett találós verseket írnak, mondanivalójukat rébuszokban írják, művészi eredményeik pedig vitathatók. Verses rébuszokat a mai sietős világban nem érünk rá megfejteni, kedvünk sincs hozzá. Félő, hogy esetleg nem is éri meg a fáradságot s a rápazarolt időt. Duba Gyula igyekszik őket menteni, így ír róluk: „Kialakulóban van egy fiatal költőgárdánk, amelynek az eddigi művészi eredményeit esetleg kétségbe lehet vonni, a tehetségét és a művészi valóság megismerésére irányuló szenvedélyes törekvését nem.“ Ennek margójára csak annyit, hogy: Lehet-e valakit tehetségesnek nevezni alkotó-művészi munka eredménye nélkül?! Ha pedig tehetségét csak szenvedélyes törekvésében látjuk, akkor ezek szerint minden „fűzfapoéta“ verseit kiadhatnánk, hiszen abban is van törekvés. Duba bármennyire igyekszik menteni a „fiatal költőgárdát“, egy biztos: ifjú költőink modernnek mondott költészetét nem kíséri közönségsiker. Ezen nincs mit Csodálkozni, mert Cselényiék legtöbb esetben ellaposítják, elmodernizáljí k a vers tartalmát. A modern forma kedvéért még a kínálkozó rímeket is elhúzzák, s nem reális hasonlatokkal nehezítik annak érthetőségét. Tőzsér ledorongolja Dénes György mindenki számára könnyen érthető, tehetségesen megírt balladáit és „Sokat hallott tragédia megverselésé“-nek nevezi, továbbá, hogy Dénes költészetében nincs realizmus. Ami a balladákat illeti, pl. „Kérész Julis sokat táncolt“, Czakó Erzsi“ szerintem időszerűek (hiszen csak körül kell nézni egy mulatóban vagy kávéházban) s ha aktuálisak, akkor reálisak is. Ezzel szemben Cselényi darabosságát, komoly problémát alig érintő írásait szerényen „problematikusának nevezi. Cselényi „Hidak sorsa“ versciklusában 12 versben énekel meg egy reproduktív, kölcsönvett témát, majd ugyanezt átviszi a „Nap- Ének-be, ahol 1 oldalon tárgyalja, számtalanszor ismételve önmagát. Ezt a témát megénekelték már orosz, szlovák, magyar — Cselényinél tehetségesebb — költők. Asszociációi, modern kifejezőeszközei, melyeket nagy előszeretettel és erőltetetten használ, nem reálisak, sőt gyakran nevetségesen hatnak. Pl. (valaki] „Elment a sárgacsizmás éjszakába“, vagy verskötetének címe „Keselylábú csikókorom“. Ha így asszociálja ifjúkorát, akkor férfikorát megéneklő verskötetének lehetne mondjuk a „Pókoslábú csődörkorom“ címet adni. Sajnos, az ilyen túlkapások nemcsak Cselényinél, hanem kicsit más formában más költőknél is előfordulnak. Nem akarok személyeskedni, de érdekelne, vajon milyen lélekemelő hatást akart elérni az olvasónál az a költő, aki elhagyja az írásjeleket? Szenzációs ötlet?! Vagy erőszakos feltűnniakarás? Ezekután várhatjuk, hogy az ékezeteket hagyja el legközelebb (kb! egyre megy) és cipő helyet cipót ír, a szavak értelmét pedig az olvasó fantáziájára bízza. Az ily módon való feltűnniakarás mindig azt a kis tehetségű amerikai színésznőt juttatja eszembe, aki lenge öltözetben felmászott egy villanypóznára, csakhogy magára vonja a figyelmet. A költő az ilyen olcsó vásári trükkel többet árt, mint használ költészetének. Ami a szabad verseket illeti, megértjük mi azt is, csak jól legyen megírva. Nem elég, hogy valaki versbe szorítson egy prózának is gyenge irományt, majd mimikriként ráhúzza a „szabad vers“ rózsaszín takaróját. A szabad versnek is kell, hogy legyen lélektani alapja, és főként komoly mondanivalója, amennyiben a szabad vers nincs rímekhez, ritmushoz kötve, tehát jobbat s többet kell vele produkálni. Jevtusenko verseinek java része modern formában van írva, mégis szeretjük, és alig várjuk verses kötetének megjelenését. Abban, hogy a sematizmust jel kell számolni egyetértek Tőzsérrel, csak azt nem értem, hogy akkor miért diktál egy újabb, modern sémát, mindenkit ledorongolva, aki nem így ír? Szerintem a vers formáját, irányát mindig a téma adja meg. Ifjú költőink a „kozmikus életérzés"-sei kísérleteznek. Azért mondom, hogy kísérleteznek, mert eddig sem tolmácsolni, sem éreztetni nem tudták az olvasóval. Ha kísérleteznek, rendben van. A baj ott kezdődik, hogy kísérleti műveiket ki is adják, fittyet hányva az olvasók véleményére, Így tehát a kísérleti művek szimpátia helyett ellenszenvet váltanak ki az olvasóból, és ez nem lehet mindegy Tőzséréknek sem. A lélek ápolása, épsége, kultúrája éppen olyan fontos, mint a testé. Mi lenne akkor, ha orvosaink a kísérleti szérumot egyenesen az emberbe oltanák? Válaszolnom, azt hiszem, felesleges. Költőink a „kozmikus életérzéstől“ telítve nem látják, mennyi a fertőzött, lelki tespedtségben élő ember. És kritikusaink? Nem látják, vagy nem akarják látni ezt az aránytalan fejlődést? Hogy amíg a tudomány és technika űrhajókat repít a világűrbe, a lélek mérnökei menekülnek a társadalmi problémák és azok megoldásai elől a „modern“ költészet menstvárába? Hogy költőink szabad versbe rejtik a „nagy gondolatot“? Rejtik, rejtik, de ki elől és miért? Vagy talán másképp nem tudnak írni? De akkor miért bántják Déneséket, akiket nem féltek, tudom biztosan, mindig olvasottabbak lesznek műveik, mint azoké a költőké, akik a költészetet csak lépcsőfoknak használják felfelé. Csandával egyetértek abban, hogy Cselényiék líráját még mindig csak Dénesékhez mérik. A költemény legyen nyíltszavú, lelket csiszoló, gyönyörködtető. Az olvasó tudjon a költővel együtt sírni, nevetni, lelkesedni, álmodozni, elítélni, vagy felmenteni, s ha elolvasok egy költeményt, az legyen élmény számomra, a költő szavaira sokáig, vagy örökké emlékezzem. Tőzsérnek befejezésül még csak annyit, hogy mi olvasók megtanultunk művészien olvasni, már csak a művészien megirt versekre várunk. Kupkovics Olga Akik más szemmel nézik a világot Mi, a rozsnyói Egészségügyi Iskola tanulói is figyelemmel kísérjük a vitát. Életcélunk a betegek ápolása, de emellett az irodalom is rendkívül érdekel bennünket. A Hét számaiban egyre-másra megjelentek Tőzsér Árpád vitaindító cikkére a válaszok. Többször is mérlegeltük a különböző nézeteket, álláspontokat, s elhatároztuk, hogy költőink, íróink és tapasztalt kritikusaink után mi, az olvasók is szót kérünk, ’gaz, a mi látókörünk még nem elég széles, ennek ellenére mégis beleszólunk a vitába, legalább tudomására adjuk a szerkesztőségnek, hogy a szenvedélyes eszmecsere élénk visszhangra talál az olvasók körében. Az eddigi vitahozzászőlások részben megegyeztek Tőzsér nézetével, ám sokszor ellentmondásokba is keveredtek. Itt főképpen Bábi Tibor, Dénes György védelme érdekében írt cikkére gondolunk. Idézünk: „Dénes Györgyöt az első nemzedék legműveltebb és legolvasottabb költői közé kell sorolni, s természetérzését és tájköltészetét nem lehet véletlen jelenségnek tekinteni.“ Ezzel a véleménnyel mi is egyetértünk, de ahogy az élet is rohamosan fejlődik, az irodalomnak is lépést kell tartania ezzel a fejlődéssel. Nem szabad úgy érvelni, hogy régebben is megfeleltek a Dénes versek és most is megfelelnek. Az első költőnemzedék után újabb 14
