A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)

1963-06-30 / 26. szám

Azzal kezdtük, hogy kiválasztjuk, ki fog meghalni... Irinka az „egyedem-begye­­dem, tenger-tánc“ kiszámolóját kezdte ütemesen mondani. Engem számoltak ki. No, fcyúkocska, még mit nem? Ti majd ját­szani fogtok, én meg csak fekszem és hu­nyok! — Jobb volna — mondottam —, ha ide hívnánk Kőiét. — Hát ez igaz! — kiáltották a többiek. Hiszen az édesapja is azt mondta: Kole nem jön velünk iskolába, mert beteg. Ép­pen ő rá van szükségünk a játékban. Mert hát a betegek hamarabb halnak meg, mint az egészségesek, nem igaz? Ha be­teg van a falában, egyre azt várják, mikor hal meg s azt mondogatják: „ugyan, mi­kor jön már sorra?“ Kole a legalkalma­­sab. Nem engedik meg neki, hogy sza­ladjon, nagyon gyenge a szíve, elfullad, így jött a világra, mert az édesapja iszá­kos. Ezt anyuka mondta apukának, s meg­­pírongatta, mikor a csirkét ettük, mert apuka nekem is akart bort tölteni. Ami­kor azonban anyuka kiment, hogy még egy kis kenyeret hozzon, apu rám ka­csintott, és így szólt: „Igyál no, de gyor­san!“ Ittam, és semmi bajom sem történt. Nem fogják Kőiét engedni — mondta Irinka. — De ha Tosko érte megy, akkor elengedik. — Elengedik — mondta Bamba, és fújt egyet. — Ha Tosko megy érte, elengedik. Tosko elment, és Kólával együtt tért vissza. Édesapja és anyja is aludt, s Kole meglógott anélkül, hogy észrevették vol­na. így még jobb! Legalább nem kellett kunyerálni. Kole nagyon megörvendett, hogy velük játszhat, mert borzasztóan sze­retett volna játszani. Csak olyan játékot eszeljünk ki, amelyben nem kell futni. Mikor megmondtuk neki, hogy csak feküd­nie kell és a szemét behunynia, tüstént beleegyezett. Irinka nagybuzgón rendelkezett. A föld­re egy nagy kört rajzolt. Kole hanyatt feküdt mellé, s Irinka a mellén keresztbe tette a kezét. A kör volt a halastó. Aztán fölkelt, mert le kellett vetnie az ingét, meg a nadrágját, amúgy alsónadrágban kellett maradnia, akárcsak az agronő­­rnusnak. Ezután megint lefeküdt, de a hasa rettentően sárga volt, és sehogy sem volt felfúvódva, a köldöke pedi£ egészen kicsiny. S a bordáit meg lehetett számol­ni. Hej, nagyon sovány kis gyerek volt ez a Kole! — Tehát, te a vízbe fulladtál — mondta Irinka. — Meg ne moccanj. Gligor most mesterséges lélegzést hajt végre rajtad, hogy magadhoz térj. De te meg se moc­canj! Gligor én vagyok. Gligor Sztanacskov. Sztancsko bácsinak, a téesz anyagbeszer­zőjének fia, Megragadtam Kole karjait, s hol kihúztam, hol visszalöktem őket, ma­gamhoz rántottam, aztán visszanyomtam a mellére. Ide-oda majd szétterpesztettem a bordáit. Kole ugyancsak beleizzadt, de összeszorította a szemét, száját, nagyokat nyögött, mert nem ért a játékhoz; a halot­tak nem nyögnek. Viszon nyögnie kellett, hiszen levegő jött ki belőle. — Most pedig — mondotta Irinka — ti sürgölődtök-íorgalódtok, mert a vízbefúlt nem tér magához. És kiabáltok: orvost, or­vost, de hát mért nem jön az az or­vos! ... A többiek sürögni-forogni kezdtek, jobbra is balra is két-három lépést tettek, s köz­ben kiabáltak: — Orvost! Mért nem jön már az az or­vos! Irinka kijelentette, hogy a helyzet na­gyon súlyos, ha a vízbefúlt nem tér esz­méletre, nagy baj lesz, most egy másik fogjon hozzá a mesterséges légzés alkal­mazásához. Guca nekilátott. Ö mindig tolakszik. Át­engedtem neki Kole ka'rjait, viszont én a lábait fogtam meg. Micsoda érdekes játék kerekedett! Egy-kettő, egy-kettő, aztán Irinka egyszer csak azt mondta: „Elég!“ Ugyancsak beleizzadtam, de Kőiét kellett látni: csurom víz volt! A nap a hasára sü­tött, s az csak ágy gőzölgött, mintha a köldöke tűzön fortyogó fazék lett volna, — Ti most menjetek virágokért — mon­dotta Irinka —, én pedig Lilével elsira­tom a halottat. Futásnak eredtünk, hogy virágokat hoz­zunk. Virág ugyan nem volt az istálló közelében, de meglehetősen sok füvet szedtünk, egy kis búzát is, meg pipacs is akadt s egy szál margaréta. Egy sza­­márkórót is kitéptem, s ahogy Koléra dobtam, a fiú kinyitotta a szemét, de egy szót sem szólt. Teleszórtuk fűvel, meg pi­paccsal, a kislányok meg visítoztak, mint a malacok. Legjobban Irinka visított. — Ja j jajjaj jaj jaj! — kiáltozta Irinka —, Koleee, kicsi Koleee! Magába fogad a fe­kete föld! ... (ajjaj, Koleee! S miközben a hajához kapott, és a haj­fonatait kibontotta, valóságos cigánykere­ket vetett, s hogy az igazat megvalljam, kissé félelmetesnek látszott. Liljana pedig, amilyen ostoba tyúk, csak kárált hozzá, s láttam, hogy ő is igyekezett cigányke­reket vetni, de igazán nem tudott úgy, mint Irinka. Inkább csak nyüszített: — Koleee ... eee, jaj, miért mentél el, ecee ... oooo ...! Bambának meg kivörösödtek a sze­mei... Gucko szintén rettentő mód.elgon­dolkozott. Toso meg ugyancsak elpítyere­­dett, majd bőgni kezdett, mintha valaki verné. Körülötte valamennyien siratni kezdtük Kőiét, arról is megfeledkeztünk, hogy csak játszunk, úgy üvöltöztünk, hogy majd beleszakadtunk, isten tudja, micsoda egetverő bőgőst csaptunk. Annyira bele­melegedtünk a játékba. Egy idő múlva Irinka nagyot sóhajtott, elhallgatott, és mély hangon megszólalt: — Most pedig gyerünk, temessük el szegényt. No jó, de előbb ásóért kellett menni, így hát Gucko elszaladt, mi pedig vár­tunk rá egy kicsit. Megint a fal mellé kuporodtunk az árnyékba, csak Kole ma­radt az égető napon, nyakig fűvel borítva. Mi letörtiltiik könnyeinket, kifújtuk orrun­kat, azon voltunk, hogy lecsillapodjunk. A trágyadomb felől pedig, a jó ég tudja, miért, nagy legyek szálltak oda, azok a testes legyek, amelyek úgy zúgnak, mint fonál az orsón, de kissé mélyebben, azt is mondhatnám, mint valami repülőgép, s a szárnyuk csak úgy ragyog. Eleinte csak egyenként szálltak oda, Koléhoz, de nemsokára egész felhőnyi érkezett, s egy­re ott keringett Kole körül, sőt lassanként le is ereszkedtek rá. Bamba volt a legbá­natosabb, s így szólt: — Kole, gyere te is, pihenj egy kicsit, aztán majd folytatjuk. De Kole ott maradt fekve, még csak meg se moccant. Csak egy kicsit nyitotta ki a szemét, felpillantott az égre, aztán megint lehunyta. Egy idő múlva megmoz­dult kissé, minden bizonnyal valami tövis szúrta, s nem bírta mozdulatlanul meg­állni. De különben derekasan tűrte a dol­got. Felkeltem, s ledobtam róla a szamár­­kórót, hogy ne piszkálja. Gucko egy ásóval tért vissza, mire sor­jában ásni kezdtünk. Egy kis gödröt ás­tunk, s botokból keresztet is tákoltunk össze. Megfogtuk Kole kezét, lábát, azok a buta tyúkok megint kotkodácsolni kezd­tek — bőgés, cigánykerék, az ember alig tudja elviselni! Mintha igazán meghalt volna Kole. Letettük a gödörbe, s neki­láttunk a temetésnek. Igen ám, de mit tesz isten, egyszer csak a halastó felől Muncse apó bukkant fel a mezőn, bizto­san elfogyott a cigarettája, vagy tán azért, mert vasárnap volt, és pihenést en­gedélyezett magának. El kellett bújnunk, nehogy meglásson bennünket, mert Kole titokban lépett meg hazulról, s még jól eláztathat minket ez a mérges öregember. Kiástuk hát a gödörből Kőiét, de az to­vábbra is az agyonvert nyulat játszotta. — Állj már fel, te ostoba! — taszítot­tam' oldalba. — Muncse apó jön! Kole meg se moccant. — No, gyerünk már! — löktem még egyet rajta. — Föltámadhatsz! — adta ki az enge­délyt Irinka. De Kole ugyancsak jól játszotta a hol­tat — lélegzetet se vett, meg se moc­cant, olyan sárga volt, mint az érett búzakalász. Csak feküdt, mintha igazán megfulladt volna. S mivel a halastó őré már egészen közel jutott, még pár lépés, és meglát bennünket, mindannyian az-is­tálló mögé futottunk, és elbújtunk. Mun­cse apó meg egyenesen feléje tartott, ész­revette Kőiét, csodálkozva megrezzent, aztán odafutott a gyerekhez, kiáltott neki valamit, jól megrázta, de Kole meg se moccant! Csak a legyek zúgtak fel jobban, s kissé feljebb szálltak. Muncse apó meg­ijedt. Nem csoda, hiszen fogalma sincs róla, mit játszunk! Reszkető kezekkel ha­donászni és kiáltozni kezdett: — Hé, emberek! Hé! No tessék, most már emberekért kiabál! Vége a szép játéknak, egészen elrontja! Az öregember pedig újból elbődült: — Nincs senki errefelé, emberek?! Hé, emberek! Mi csak hallgattunk, lapultunk. Kole ki­nyitotta a szemét, de mintha az is olyan sárga lett volna, akár az arca. Az állára egy kis hab cseppent, a szája pedig —­­szürke, sőt szederjes, s úgy mozgott, mint a pontyé, amit a halastóban fogtak. S egyetlen hang ki nem jött a száján. Az öregtől ijedt meg, vagy tán a nap vette el ennyire az erejét? S megint lehunyta a szemét. Muncse apó tenyerével megtörölte a szá­ját, karjára kapta Kőiét, aztán a falu felé futott vele; a legyek nagy rajban követ­ték. Alighogy az öreg eltűnt az első-házak mögött, mi szanaszét rebbentünk, ki mer­re látott, s hazaszaladtunk. Anyám a kertben gyomlált, s nem vett észre, apám meg a pajtában horkolt. Nagy volt a csend. Egyszercsak rettentő jajve­székelés hallatszott Koléék háza felől. Nem lehetett tisztán hallani, mit kiabál­nak, mert a ház elég messze van, de ha Kole megmondotta, kivel játszott, akkor verés lesz a dologból. Apám horkol, anyám pedig csak pofonokat tud leken­ni... Bajos dolog! így hát kaptam magam, belebújtam az ágyba s úgy tettem, mintha aludnék. A szobában meglehetősen hűvös volt, ró­zsaillat és a felmosott padló szaga terjen­gett, meg aztán bele is fáradtam a játék­ba, és hamarosan mély álomba merültem. A játék mindig nagyon kifáraszt. Csuka Zoltán fordítása • GEORGI KRUMOV bolgár író, költő és fordító, született 1933-ban, tanulmányait Magyarországon és Bulgáriában végezte. Több regény és novelláskötet szerzője. Pe­tőfi, József Attila és Németh László for­dítója. Jelenleg Az ember tragédiája for­dításán dolgozik. 13

Next

/
Thumbnails
Contents