A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-01-20 / 3. szám
Tél — Poijáfc felvétele l#;: GÁL SÁNDOR Lépések a köveken Buta kis dolog történt velem. A Mihálykapu előtt hozzám szaladt egy lány, buta kis dolog — szerelem. A bokrokon fagyott bogyókkal látszott a fény, s a csodálkozó ablakok rám meresztették szemüket. Egy toronyóra tizenegyet ütött, ilyen késón már kevesen járnak. Eltévedt villamost igazítottak helyre hórukkozva keményöklű munkások. Egyikük a vezetőt szidta. riVii.iiji Zúzmara nőtt a galléromra: finom fehér prém, csillogó. Különben semmi. Lépések a köveken; a Mihálykapu előtt — buta kis dolog — belém botlott a szerelem. s 't o r/(' 3 Nemrég a Becsben megjelenő Tagebuch című folyóirat Friedrich Dürrenmattnak, a világhírű svájci drámairónak igen érdekes nyilatkozatát közölte. Drámája, a Fizikusok varsói bemutatása idején tette Dürrenmatt ezt a színjátszóinkat bizonyára közelebbről érintő nyilatkozatát egy lengyel színházi kritikussal folytatott beszélgetése során. Dürrenmatt nyilatkozata elején arról beszél, hogy drámája ötletét az a gond szülte, amelyet a világ fejlődésének iránya okoz, az a máig megoldatlan ellentét, amely a tudomány és az erkölcs fejlődésének egyenetlen ütemében jelentkezik. Ezt a szakaszt azzal fejezi be,,hogy a tudomány mindennapi kenyere — a béke, enélkül nem létezhet, csak békés körülmények között töltheti be rendeltetését. A továbbiakban a svájci író kifejti, milyen jelentős szerepe van a színháznak öntudatunk formálásában. Az igazi színház nagyon mélyen emberi dolog, sohasem fordulhat az ember ellen, nem válhat embertelenné, hangoztatja. A játék, a szórakozás az ember természetes igénye, melynek kielégítését megköveteli, de ugyanakkor a kor méretét is igényli. Csak az az ember válik veszélyessé a közösségre, aki nem ismeri a szórakozás örömét. A színház hozzásegít egymás megértéséhez, olyan, mint az erős cement, segít a világot megformálni, majd összetartani. E. megállapítás jelentőségét emeli az a tény, hogy egy sokat vitatott, ám tagadhatatlanul világirodalmi rangú, haladó szellemű író mondotta — olyan időben, Televízió és amikor nemcsak Nyugaton, hanem nálunk is gyakran felvetődik a színház válságának kérdése. Nem elég egyszerűen azzal a nehezen megcáfolható ténnyel felelni, hogy csak a rossz, a középszerű színház van válságban, ezzel szemben a jó színháznak és igy a jó darabnak mindig van közönsége. A kérdés felvetése a létező okok mélyebb elemzését, a körülmények behatóbb vizsgálatát követeli. Dürrenmatt vállalja ezt az elemzést is és rendkívül egyszerűen és világosan fejti ki nézeteit. A színház ma sokkal népszerűbb, mint a háború előtt volt — állítja. Fokozatosan megszűnik bizonyos társadalmi rétegek színháza lenni, s egyre nagyobb tempóban alakul át — a nép színházává. A drámaművészet nagy demokratikus átalakulása, amely a film a rádió a televízió segítségével ment végbe, azzal a következménnyel járt, hogy kíváncsivá tette az embereket a színházra. A színház a ma embere számára valamiféle ünnepélyességet jelent, és mivel minden ember kedveli a nem-mindennapit, az ünnepit, szívesen megy színházba. Ott találkozik a színésszel — nem a fényképével, nem a hangszalagra rögzített orgánumával, hanem elevenen és személyesen, vele magával, a színpadon. A színház sokat köszönhet a filmnek és a televíziónak, amely a tökéletes színészi produkciót sokszorosítva juttatja el a tömegek közé. Köszönheti ezt többek között annak, hogy valami egyszerit és visszahozhatatlant mutat. így lett a színház ismét komoly igénye az embernek, sőt — népnevelés sürgős igénye, így nőtt óriásira létjogosultsága. Dürrenmatt mindehhez hozzáfűzi még, hogy ott Lengyelországban, tehát egy népi demokrati'-us országban súlyos ellenérvet, cáfolatot talált arra a Nyugaton elterjedt kulturális pesszimizmusra, amely a technika ‘’ejlődésében, a technikai civilizáció színvonalának emelkedésében fenyegetést lát, a művészet fenyegetettségét érzi. Ezek után feltehet őa kérdés, vajon helytálló és indokolt-e színjátszóink panasza, hogy a televízió elterjedése válságba hozza színjátszó mozgalmunkat? Igaz, hogy a néző és hallgató a képernyő előtt otthona kényelmében megkapja azt, amit a jő színházi előadás nyújt. Tagadhatatlanul igaz: a prágai brattslavai vagy budapesti színházak előadásai még a képernyőn is sokszorosan nagyobb és mélyebb élményt adnak, minf amit legjobb műkedvelő színjátszó csoportjaink előadásai adhatnak. Nem is kívánható, hogy színjátszóink versenybe keljenek a hivatásos színművészet tehetségeivel, Nem ez a feladatuk és küldetésük. De vajon mindez ok volna arra, hogy színjátszóink lemondjanak az önképzésnek erről a hatékony eszközéről, lemondjanak a darab betanulásával kapcsolatban a szórakozásnak ás tudásuk gazdagításának legeszményibb módjáról? Vajon nem kívánatos-e tovább pallérozni beszédüket, elmélyíteni érzés- és gondolatavilágukat? És ok volna arra, hogy ml. nézők, >e-Folytatcs a 15. oldalon 9
