A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)

1963-06-16 / 24. szám

A könyv és az ember

Ahogy a munka, a közösség segítségére épített, gondosan megszervezett munka körülöttünk bőséget teremt, a jó könyv is gazdagodást hoz: szebbé, tartalmasabbá teszi hétköznapjainkat, jóbarátként kézen fog, és nem egyszer átsegít bajainkon, rossz hangulatainkon. Életünknek nincsen olyan területe, olyan munkaszakasza, amelyben a könyv nem adna tanácsot, útbaigazítást. Hány ezer és ezer élmunkást segítenek meg a jó és hasznos szakkönyvek, hogy elsajátítsák az új munkafolyamatokat és módszereket, a szocialista munkastílust, szakmájuk legújabb Vívmányait. Hiszen ma újítók, mérnökök és tudósok nem rejtik véka alá felfedezéseiket, hanem könyvekben mindenki számára hozzáférhetővé teszik tapasztalataikat. De beszélhetünk arról is, hogyan tájékoztatják a Könyvek szövetkezeti tagjainkat az új agio- és zootechnika haladó módszereiről, hogyan avatják be őket az agrobiológia titkaiba, hogy lépést tartson növénytermesztésünk és állattenyésztésünk az ipar haladásával.

Szükségünk van ezekre a könyvekre, amelyek tájékoztatnak, útbaigazítanak, erősítik szocialista öntudatunkat, gyarapítják Ismereteinket a nagyvilágról, rávilágítanak a nemzetközi politika fontos kérdéseire, feltárják a múltat és a szabadságért hevülő ember harcát ábrázolják, eszményeit isméi tetik, amelyekkel minden fennálló elnyomó rendszer ellen lázadt. Ismernünk kell múltunkat, mert a múlt megismerése vezet bentiünket jelenünk jobb, tisztultabb megismeréséhez és teszi becsessé számunkra új rendünk vívmányait, a szocialista élet eszményeit.

Könyvek kellenek, amelyek sokoldalúvá teszik fiataljaink képzettségét, kiszélesítik látókörét és ugyanakkor szükségünk van az irodalom remekeire, jó regényekre, versekre, színművekre, amelyek nem a napi teendőkről beszélnek, hanem az együttélés kérdéseit érintik, a házasság, a nő és a férfi kapcsolatainak problémáira világítanak rá, tehát az életnek olyan területébe hatolnak, amelyen talán a legnehezebben Igazodunk el, annyi benne a felfedezetlen és ismeretlen, ami megmagyarázásra -és feltárásra vár.

SZIROTYÄK DEZSŐ RAJZA

Régi és elévülhetetlen igazság, hogy az író, amikor megfesti az ember lelki világát, egyszersmind meg is változtatja, segít az embernek abban, hogy magasabbra emelkedjék, hogy jobb és erősebb lehessen. Hja Ehrenburg mondja, hogy a könyv minden társadalomban az emberek egymás közötti kapcsolatából születik, azokból az eszmékből, amelyeket az író is atérez, abból a szükségből fakad, hogy elmondjuk és megmutassuk: ml van bennünk. És mi van bennük? A nép, a világegyetem, a társadalom vagy tíz ember, öt ember, de mindenesetre az a sok más élet, amely keresztülment az író agyán.

És mikor válik a könyv igazán élménnyé, életünk felejthetetlen tényezőjévé? Szerintem akkor, ha benne az embert teljes sokrétűségében ábrázolja, ha nemcsak -munkája mellett mutatja meg, de feltárja gondolat- és érzésvilágát is. Mozgalmas Időket élünk, talán az ember eszmélése óta, egész történelme folyamán nem volt olyan mozgalmas kor, mint a miénk — az idősebb nemzedék két világháborút vészelt át és az új nemzedékkel együtt tanúja, részese egy új világ, egy új rend teremtésének. Ez a teremtés tele van roppant mozgásokkal, kataklizmákkal, óriási méretű, pusztító, de nagy átalakulást előidéző társadalmi fordulatokkal. Vajon ebben a lávát hányó, forrongó korban nem nagyobbodott, nem nött-e a könyv felelőssége és feladatköre? Vajon nem fokozódott-e az író kötelessége, hogy ebben a roppant mozgásban az életet éberebben figyelje és ott tartja ujját népe ütőerén, hogy kitapintsa érverését, a szive dobogását?

A felelet kézenfekvő, csak az lehet, hogy megnőtt és hogy ennek megfeleljen elsősorban önmagával szemben kell igényesebbnek lennie. Aki ma társait szellemmel táplálni, okosítani és vidítani akarja, nem lehet a tegnap embere, a tegnap eszméinek foglya.

„Az író ne nyugtasson — olvasom egy fiatal magyar író levelében. — Lazítson: a rossz, a maradiság, a talpnyaló gerinctelenség, a fennhéjázó pöffeszkedés, a senye belenyugvás, a lusta és buja erkölcstelenségek, a kapzsi önzés, a felelőtlenség, a butaság a parazitaság, a gyámolíttatás, az ész szárnyalását és az alkotási vágy növekedését korlátozó cezarománia, az öntömjénezés, az önelégültség ellen. Buzdítson amellett, ami

a jó: a munka, az igaz szerelem, a tisztelet, a megbecsülés, a bátor okos szó, a hősiesség, egyszóval mind annak az igazságát és szépségét hirdesse, ami az emberiséget, a népét, a nemzetét felemeli, gazdagítja, boldoggá és naggyá teszi vagy teheti.“

Íme: ezt vallja a könyvről, az írásról, az Írott szó szerepéről az új nemzedék is és ez nagyon megnyugtató, örvendetes tünet.

Fiataljaink legtöbbje keveset olvas és rendszertelenül. A kevés ellen emelhetünk kifogást, a rendszertelen olvasást már kevésbé róhatjuk fel hibájául? Jómagam is rendszertelenül olvastam. Rendszertelenül, de sokat, mint Makszim Gorkij, aki „Hogyan tanultam írni“ című tanulmányában így vall olvasóélményeiről.

„Töménytelenül sok rossz könyvet olvastam el, de ez is hasznomra vált. Az életben éppoly jól és pontosan kell ismernünk a rosszat, mint a jót. Minél többet kell tudnunk. Minél sokoldalúbb a tapasztalásunk, annál magasabbra emelkedhetünk általa, annál szélesebb lesz a látóhatárunk.“

Gorkijra a „csoda“ erejével hatnak a nagy művészek elbeszélései, a párbeszédek tökélye, az a művészet, ahogy szavakkal ábrázolni tudják az embert, elevenné, hallhatóvá teszik beszédüket, ismernünk kell könyvszeretetét és végtelen rajongását, ijogy megérthessük: az életnek, a valóságnak ezt a nagy ismerőjét a könyv segítette meg abban, hogy a munkában lássa meg a legnagyszerűbbet, az élet értelmét:

„Számomra nem létezik idea az emberen kívül, számomra éppen az ember és csakis az ember az alkotója minden tárgynak és ideának, éppen az ő csodatevő, a természet összes erőinek ellendő ura. Az a leggyönyörűbb a mi világunkban, hogy a munka, hozzáértő emberi kéz munkája hozta létre, mindeji idea a munka folyamatából keletkezik, erre tanít minket a művészet, a technika fejlődésének a története. A gondolat a tény után jár. Azért „hódolok“ az ember előtt, mert értelmének, képzeletének megtestesülésén kívül semmit sem érzek, semmit sem látok a mi világunkban...“ , EGRI VIKTOR

9