A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-06-02 / 22. szám
A rimaszombati „Fáklya" irodalmi színpad új bemutatójához Van olyan szakember Is, aki az írott szónak nem jósol újabb ezredévet. Az atomkor rohanó forgatagában s a türelmetlen mai ember kezében egyre inkább nehézkessé válik a könyv. A bennük foglalt ismeretanyag, s a szépirodalom is mennyiségileg annyira felgyülelmlík, hogy képtelenek lesznek őket a könyvtárak magukba fogadni. Ezek a szakemberek a könyvet, mint a szépirodalmat népszerűsítő formát, egyrészt a színházzal, másrészt a filmmel vélik helyettesíthetőnek. S ennek a fejlődésnek bizonyos jeleit már most is megfigyelhetjük, nem kell csak a film népszerűségét összehasonlítani a könyv egyelőre még felfelé ívelő népszerűségével. S teljesen természetes, hogy ezek az új kifejezési formák nagyban visszahatnak majd magára az irodalomra, részben új irodalmi műfajok kialakulásához vezetnek. S erre az „alakulásra” leginkább a sznház ad szembeszökő példákat. Már az irodalmi színpad igényével íródott például Garai Gábor „Rapszódia az elragadtatásról”-ja, Csanády — Hárs „Pirosban”ja, s ilyen értelemben cikkeznek az újságok Kundera „Kulcstulajdonosok”-jéról is. S mindezt azért tartom szükségesnek elmondani bevezetőben a rimaszombati irodalmi színpad Nagyvilág c. új bemutatóját elemezve, mert érzésem szerint még mindig nemigen vagyunk tisztában az irodalmi színpadok lényegével. Az irodalmi színpad ugyanis nem a színvonalasabb felolvasás és szavalat, hanem a dramatizálás; Az irodalmi színpad ugyanazt az anyagot közli, mint a könyv, csak míg .a könyv egyetlen érzékszervünkre hat, addig az irodalmi színpad szinte valamennyi érzékszervünket képes foglalkoztatni. S míg nincsen irodalmi színpadra írott szövegünk, addig a meglévő szépirodalmi szövegekből kell úgy összeválogatni az anyagot, hogy azt dramatizálni lehessen. S írom mindezt a Fáklya elmére, amelynek új műsorában nagyon sok az egyszerű szavalat, s a még egyszerűbb felolvasás. Emlékeztetni szeretném őket az előbbi műsorukból az ötletesen dramatizált „M6nlká”-ra. A mostani műsorukban ilyen követésre méltó irodalmi színpad-szám, sajnos, csak egy volt, de az nagyszerűen sikerült. A „Római lány” dramatizált részletére gondolok. Az első kedvese friss emlékével vívódó lány monológját a színfalak mögött olvasták mikrofonba, s a színpadon csak a töprengő, emlékező főhőst látjuk. Az érdekes számban a fiatal Rácz Ágnes szinte remekelt. Kidolgozott, a szöveg minden érzelmi rendülésére érzékenyen reagáló arcmimikája és mozgáskultúrája komoly színészi munka. A sikernek a felolvasást végző Mács Zoltán és Molnár Zsuzsa szintén részese. De a kis remekben elsősorban mégsem a színészi munka a továbbmutató, hanem a rendezés, a dramatizálás ötlete. Ez a szám pillantás volt az irodalmi színpad nagy lehetőségeinek világába. A Fáklya, de egyáltalán az irodalmi színpadok legnagyobb veszélyének a pátoszt érzem. Ez a pátosz a Fáklya műsorában a kórusokra alkalmazott versekre (Gályarabok, Gyermekek dala, Hiszek) egyként Jellemző. Pedig az irodalmi színpadon úgy érzem, csak a dráma, s egyidejűleg a póztalan konkrétság hat. El kéne gondolkozniok az irodalmi színpadok rendezőinek, hogy nem éppen a kórusok hozzák-e magukkal ezt a zavaró, „Hiszek . ..“ Kfirus. Középen Mács Zoltán A „ROmai lány" [Rácz Ágnes) munkásmozgalmakat idéző anakronisztikus pátoszt, s érdemes-e kórusokkal ilyen formában foglalkozni egyáltalán. A pátosztalanségnak szép példája volt Mács Zoltán „Beszélgetés Lenin elvtárssal”-Ja. S habár a vers itt is vers maradt, a hallottakat mégsem éreztük egyszerűen csak versmondásnak. S itt a vetítővászon is szerves része volt a számnak. S ha már a vászonnál tartunk: a műsorban alkalmazott különféle formai megoldásokat: a narrátort, a filmvetítést, a magnetofonbetéteket valahogy nem éreztük a műsor szerves részének. A narrátor nem visz külön érdekességet a műsorba, hanem legtöbbször csak lelassítja. A diapozltívok csak illusztrálnak, hiányukat nemigen éreznénk. S a magnetofonnak is csak a Római lányban van pótolhatatlan funkciója. A rendezvény legnagyobb hibájának azonban az ösztönösséget tartom. Nem látszott a műsoron az egységes rendezői elgondolás, nem éreztük a rendező stllusegységesítő, csiszoló kezét. Csák ennek a hiányában kerülhetett sor az olyan kínos momentumokra, mint a bevezető verset mondó Szokolay P. szöveg-nemtudására, s Míhalidészné rögtönzésnek ható felolvasására (Hemingway: Indián tábor). S ezzel magyarázható az is, hogy az egyébként tűzzel, szenvedéllyel olvasó fiatal Házik Gabi is csak két hangszít, a feszült, indulatos panaszkodást, s a mesélő meghittséget ismeri. Ha a rendező komolyan foglalkozott volna velük a próbákon, ezeket a hibákat könnyűszerrel ki lehetett volna kerülni. Csakhogy, amint hal-, lottam, próbák voltak is meg nem is. így lett a bemutatónak főpróba íze, ahol az egyénenként betanult műsorszámokat először próbálták össze, s innen eredt az egész műsor vontatottsága is. A Fáklyának azonban van egy vitathatatlan érdeme: irodalmi színpadjaink közül szinte az egyedüli, amelyik rendszeresen dolgozik. Ez már negyedik bemutatója volt. Átgondolt koncepciójuk, évi munkatervük sikereket ígér. Szeptemberben „Híd” címmel magyar és szlovák költőket akarnak bemutatni, s be akarnak tanulni egy irodalmi színpadra írt művet is (alighanem Garai Gábor már említett verses táncképét). S a negyedik negyedév lesz a nagy próbatétel: Kundera „Kulcstulajdonosok”-Ját tervezik színre vinni. S állandóan tökéletesíteni akarják technikai felszerelésüket is. A Kulcstulajdonosok vízió-jeleneteit például mozgó filmvetítéssel szeretnék megoldani. S befejezésül egy kérdés a Fáklya vezetőségéhez: a műsort összeállító és feldolgozó Veres János költőhöz, a rendezést végző Mács Zoltánhoz és Komlóssi Zsolthoz, s a szervezést végző Heger Károly hoz: mért nem hasznosítják az annyi fáradsággal megrendezett műsort többször és máshol is? Mért nem voltak még egyetlen műsorukká) sem mondjuk Füleken, vagy Tornaiján, ahol a hírek szerint szintén az alakulás, .problémáival küzdenek. így két feladatot is teljesítene a Fáklya: egyrészt példát* adna, aktivizálná az ottaniakat, másrészt ők maguk is fellépésről fellépésre tökéletesednének játékukban, mert a gyakorlat nagyon hiányzik nekik. S a több színpadra is szükség volna. Mert míg. csak egy rendszeresen dolgozó irodalmi színpadunk van, nincs konkurencia, nincs nemes vetélkedés. Képzeljük csak el, ha hat Irodalmi színpadunk lenne, most hat „Római lányiról, hat új elképzelésről számolhatnánk be. Tudatosítsuk hát az irodalmi színpad korszakalkotó jelentőségét és felelősségünket. S ne csak az előbb említett pár lelkes vezető, hanem a szereplők }s azzal, hogy eljárnak a próbákra s (nem lépnek a színpadra készületlenül. TÖZSÉR ÁRPÁD 18
