A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-06-02 / 22. szám
Nemigen adtál hírt magadról. Hát hogy s mint? — Prímán! Építészmérnök vagyok — hazudja Vaszilij. — Elég jól keresek. Mindenfelé építkezünk ... — Ne mondd! — ámul Sztyepán, és egy jóízűt köp. — Szóval építkeztek? Az jó dolog. Minálunk Is olyan építkezésbe fogtak, hogy az egész falut a feje tetejére állították. Valami kombinát épül a túlparton, meg lakótelep, annyi, a nép, hogy még, egy sereg moszkvai. A jányok tisztára megbárgyultak, amint este lesz, gyerünk a kombinát klubjába, nem lehet őket onnan elcibálni. Sokan el is szegődtek dolgozni, az elnökünk egyre a fejét fogja. Egész megváltozott az élet a faluban. Most Vaszilijon van a csodálkozás so-] ra. — Ne mondd! És te? — Kicsoda? • Hát te, kérdem! — Hogy én? Hohő! — élénkül fel az öreg. — Hallod, magamra maradtam! Elvitte az ördög az öregasszonyt. Második éve, hogy Mária nevenapján megjött a templomból, aztán lefeküdt, meg is' halt mindjárt. Kivittem a temetőbe, megültük a torát, ahogy illik, becsülettel. Csupa lányom van, hisz tudod. Rég férjhez adtam őket, mindnek megvan a maga gondja. Én meg magamra maradtam — nem rossz, mi? Nincs szebb dolog a szabadságnál. Szeretek urasan élni! Közben odaérnek a jókora motoros hajtányhoz. — Mind itt vagytok, vagy lesz még valaki? — kérdi vékony hangján a fiatal sofőr, még egy utolsót szippantva cigarettájából. — Mind itt vagyunk — visszhangozza Sztyepán, magabiztosan felkapaszkodva a hágcsón. A sofőr ledobja a csikket egy tócsába, és nagyot dudál. — Akkor indulás! — mondja, és begyújtja a motort. — Aki lemarad, menjen a maga lábán. A hajtány gurulni kezd, felgyűlő reflektorai kitépik a sötétségből az útjelző táblákat, egymásra rakott talpfákat, magányos, csupasz fenyőket. Játékosan ugrándoznak a mutatók. A hajtány egyre növekvő sebességgel, kattogva, dübörögve vágtat az éjszakában. A néhány utas némán néz ki az ablakon; leheletük bepárásítja az üveget. Vaszilij tökéletesen boldognak érzi magát attól, hogy hamarosan viszontlátja az anyját, hogy a hajtányban jó meleg van, s benzin —, mahorka- és az ismerős bőröndszag; az eső is elállt ,s a sötét égen itt-ott sötétlila foltok mutatkoznak, meg egy-egy halvány csillagocska. Hátradől, lábát szétveti, kalapját tarkójára csúsztatja. Szereti az öreg Sztyepánt, szereti a sofőrt meg az utasokat, a kerekek zúgását, a gyorsaságot s a résen beáradó tiszta, hazai levegőt. — Sztyepán bácsi! — hajol az öreghez. — Gyere át hozzánk, elüldögélünk, eliszogatunk ... Hű, mekkora murit csapunk mág ma! Az öregnek megemelkedik, és szétterül a szakálla. Benyúl a zsebébe, előredől a térde fölé, valamit szöszmötöl a sötétben, aztán sercint a gyufával, és rágyújt — szóval cigarettát sodort. A hajtány sebesen száguld velük, s néha éktelenül dudál; előttük már a fakombinát fényei hunyorognak. Sztyepán megmozdul, nyújtogatja a nyakát, úgy nézelődik előre. Megint öröm feszegeti. Hamarosan megérkeznek, s Pankovék házában lesz nagy sürgés-forgási Sorra benéznek majd a szomszédok egy szóra .., 5. Minden úgy történik, ahogy Vaszilij elgondolta. Minden napra jut mulatság, előkerül a harmonika, újra meg kell ismerkedni a lányokkal, akik irulnak-pirulnak örömökben; ő is eljár a kombinát klubjába, meg a szomszéd faluba, elhenceg a sikereivel, s horgászgat a folyó sekély vizében. Boldog és elégedett; bármit csinál és bármit mond, mindig körüllengi az anyja rajongó gyengédsége, aki oly sokáig nélkülözte, s most látja, hogy a fia SZABÓ ERZSÉBET RAJZAI tudja, majdnem valamennyi arról ábrándozik, hogy majd éppen őt választja. Vaszilij nem is vágyik ennél többre. Egy hajnalon azonban arra ébred a padláson, ahol aludni szokott, mintha valaki halkan a nevén szólítaná, s hívná valahová. Kidörzsöli szeméből az álom maradékát, hallgatja, hogy sóhajtozik odalenn a tehén, s hogy motoszkálnák az egerek a szénában; rágyújt, s mohón szívja a füstöt, tenyerét óvatosan a cigaretta parazsa alá tartva, nehogy leröppenjen róla egy szikra. Hirtelen megint érzi az ismerős vágyat: utazni, pályaudvarokon várakozni, szállodákban hálni! A faluját, szülőföldjét egyszeriben unalmasnak találja. Nem vonzza többé. Elég volt! Agyát erőltetve azon töpreng, hová utazzék a maradék időre; bemegy a házba, iszik egy bögre tejet, a sápadó ablak világánál megszámolja a pénzét, egy darabig hallgatja anyja álmos szuszogását, majd megint gondolkozni kezd. Végre eszébe jut, hogy van neki egy „haverja” valamelyik távoli déli városban, aki még a télen írt neki, s hívta, jöjjön le hozzájuk. Amint eszébe jut, nyomban el is határozza, hogy hozzá utazik, és az utazás lázától kellemesen borzongva mászik fel ismét a padlásra, bebújik az illlatos szénába, s megint elalszik. Délelőtt összecsomagol, körbejárja a szomszédságot s a rokonokat, és elbúcsúzik, sokatmondőan megszorítja egyikmásik lány kezét, némelyiket még meg is csókolja sebtiben a sötét pitvar oltalmában, mindnek megígéri, hogy majd ír, bár tudja, hogy nem fog írni, és hazamegy. Már ott topog az elszontyolodott Sztyepán, anyja lopva el-elsírja magát, s egy percre Vaszilij is elszomorodik, de a mellét öröm feszegeti, szíve izgatottan dobog: utazni fog! Megint utazni fog! Az állomáson újból elkomorodik. Sztye-i pán bácsi lenyakaz egy üveget, és rossz-: kedvűén iszogat. Vaszilij anyja magába roskadva üldögél, szeméből könnyek hulli nak, de le nem veszi pillantását a fiáról. Amikor megérkezett, azon a boldog éj-] szakán, hogy sürgött-forgott a házban; arcát festette az öröm, szinte fiatalnak látszott. Most itt az állomáson meg milyen öreg lett egyszerre, és le nem veszi szemét a fiáról. — Mitől vagy te ilyen?... — suttogja időnként. — Igazán maradhattál volna még egy kicsit... írni se írsz soha anyádnak... Mitől vagy te ilyen? Nem tudsz fészket rakni sehol, csak bolyongsz a világban ... Sztyepán bácsi is egyre Vaszilijt nézi, ő is mondana neki valamit, de csak krá-. kog, és megint meghúzza az üveget. Vaszilijnak hirtelen melege támad. Fejét lecsüggeszti, és az életére gondol. Biz isten, torkig van vele! Mindig csak ahogy esik, úgy puffan; egy igaz barátja sincs, semmi sincs, csak az utazások’ meg a pályaudvari büfék — ez maradi csak meg az emlékezetében. És hirtelen megsajnálja magát; valami megfoghatatlan bánattal telik meg a szíve, valahogy szégyelli, meg szánja is magát, és nem tud semmit sem mondani. Két óra múlva pedig, miután elbúcsúzott az anyjától, s még egyszer utoljára megölelte, megcsókolta — szóval két óra múlva az étkezőkocsi egyik asztalánál ül, az ablak mellett. A vonat ezúttal dél felé Iramodik, s az ablak mögött megint falvak, állomások, utak, mezők, erdők váltogatják egymást ... Pankovval szemben két fiatal, díszegyenruhás hadnagyocska ül. Mindkettő sötéthajú, mindkettőnek épp hogy csak ütközik a bajusza, mindkettő mellén ott az intézet jelvénye, mindkettő vidám és elégedett, s le nem veszik szemüket a Pankov háta mögött ülő fiatal lányokról. Nevetgélnek, sugdolóznak, sört isznak, cigarettájukból vékony füstcsíkokat eregetnek a mennyezet felé, ás fülig elpirulnak, valahányszor a lányok rájuk pillantanak. Vaszilij Pankovnak hamar fejébe száll az ital; beszélni, lármázni van kedve, hogy mindenki őt figyelje. Feláll, s ke-, zében a pohárral, enyhén dülöngélve odamegy a szomszéd asztalnál ülő társasági hoz, mindenkivel koccint, mond valamit, hahotázva nevet, és hátbaveregeti az embereket. — Pardon... — mondogatja. — Oppardon! Aztán visszamegy a saját asztalához, fensőbbs'ge tudatában s ugyanakkor irigykedve nézi a két hadnagyocskát, utánabámul a pincérnőnek, hallgatja a rádiót, teli tüdővel lélegzi be az ismerős éttermi levegőt, és kellemes izgalommal gondol a városra, ahová meg fog érkezni. Már meg is feledkezett az anyjáról, szülőházáról, Sztyepánró) s a falujabeli leányokról, és talán már megint nincs az egész vonaton boldogabb ember nála. 1 Milyen könnyű az élet! Ide-oda száguld a földön, siet, nem néz hátra, mindig Jókedvű, lármás, mindig elégedett önmagával. És milyen üres ez a jókedv, milyen nyomorúságos ez az önelégültség — nem is ember ő még, csak afféle krisztus-tövis, amelyet Ide-oda görget a réten a szél. Szabó Mária fordítása
