A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-06-02 / 22. szám
re, és most a sakkouúk mellé telepszik; minduntalan beleszól a játékba, zavarja éket, aztán maga is beszáll egy játszmába, de ugyanúgy, ahogy a kártyázásnál, itt is összetéveszti, leejti a figurákat, és sokáig keresgél a lábak közt, vitatkozik — lehetetlen játszani vele. Amikor sike rül partnerét végképp kihoznia a sodrából, otthagyja, és járkláni kezd a kocsiban. — Ki száll be velem egy partiba? — ajánlgatja hangosan. — Három féldeci a tét! Adok egy bástya előnyt... Na? Ki aVop hPQ'/állni — Senki? Hát hiszen gyöngék is vagytok ti hozzám! Hé, te göndörhajú! — szólít meg egy teljesen kopasz, kövér embert. — Gyere, játszunk egy partit, neked két bástya előnyt adok. Na? Amaz az ablak felé íródul, úgy tesz, mintha nem hallotta volna. Nyakát lassan elönti a vér. — No mi van, kopasz? Gyere, játszunk egyet. Megtoldom még egy féldecivel! Akkor se? Megsértődtél, kopasz? Akkor pardon... Oppardon! Egy lány, akinek úg” látszik, tetszik Vaszilij, nem bírja tovább, és elvihogja magát. Vaszilij biztatásnak veszt, és érezve, hogy mindenki őt figyeli, még gátlástalanabbul bohóckodik; jó kedve van, és azt hiszi, szörnyen szellemes. Csak ontja a lapos, útszéli, szakállas vicceket, szójátékokat, közmondásokat. Végül mégis belefárad, elhallgat, és jmrcek alatt elalszik a helyén. Karja élettelenül lóg le, szája nyitva, és harsá nyan horkol. A vonat egyre száguld észak felé... Gyorsan vége a napnak, az ablak mögött elsápad, majd kinuny az ég, sötétbe borulnak a mezők, komorrá feketülnek az erdők. Hamarosan felgyúlnak a kocsiban a lámpák, a kalauz felszolgálja a teát, és észrevétlenül leszáll a második éjszaka, melyet a vonatban töltenek. 3. jó dolog éjszaka utazni. A vonat puhán rugózik. Valamelyik utas eldünnyög egyegy érthetetlen szót álmában, egy má sik lemászik a helyéről, az ablakhoz ül, rágyújt, s elgondolkozva szippantgat... Minden olyan lefojtott, csöndes ezekben az órákban, csak alant kattognak a kerekek. Miféle emberek kerültek itt öszsze? Hová utaznak? Mit álmodnak, min töprengenek ennyire, miről beszélgetnek, és min nevetnek? Az ablakon túl sötét, holdtalan éjszaka. Néha-néha felvillan egy-egy sápadt fénypontocska, amint elsuhan a vonat egy bakterház mellett; mint valami furcsa kísértet úszik el egy-egy kibetűzhetetlen nevű, néma kitérőállomás, melynek peronján egyetlen lámpa ég, s az épület mellé ültetett kiskertben az elmaradhatatlan nyírfák ... Majd újra nem látszik egyéb, mint az éjszaka áthatolhatatlan, sötét fala, s nem tudni, erdőt takar-e vagy merőt... Jó dolog éjszaka utazni, jó dolog elszundítani, majd felébredni, s dobogó szívvel felidézni, ami vidámat vagy szomorút álmodtunk az imént; jő dolog arra gondolni, hogy odakünt néma falvak, tavak, boglyák, őrházak és folyók úsznak visszafelé, s mindebből semmit sem lát az ember, legföljebb a folyókat Ismeri fel a hidak dübörgéséről .Valahol a mérhetetlen, sötét messzeségben feltűnik egy pásztortűz reszkető pontja; sokáig úgy tetszik mintha egy helyben állna, aztán hirtelen eltűnik, elrejti egy kopasz hegy vagy erdő. Vagy egyszer csak előbukkan egy autó, versenyt fut a vonattal, s előtte fehér fénykör ugrál; aztán lassan az autó is elmarad, és megint sötét minden ... Mekkora darab földet hagy maga mögött, hány falu, állomás száguldott el mellette, míg alszik vagy ébren töpreng az ember! S ezekben a falvakban, ezeken az állomásokon rengeteg ember él. Nem látta, és nem látja majd őket soha, életükről, halálukról sohasem értesül, mint ahogy azok sem fognak hallani őróla. Hogy összeszorul az ember szíve arra a gondolatra, hogy a sorsoknak, örömöknek, bánatoknak és szerelmeknek ezt a mérhetetlen sokaságát, mindazt, amit általában életnek nevezünk, sohasem láthatja meg! Kattognak a kerekek, s mi egyre közelebb jutunk az újhoz, az ismeretlenhez, és ami tegnap volt, már mögöttünk van, elmaradt örökre. Milyen furcsa ezekre gondolni, miközben alattunk ütemesen kattognak a kerekek, s zúgva száguld velünk az acélkolosszus ... Vaszilij Pankov éjjel egykor ébred fel. Egy pillanatig kábán töri a fejét, hová utazik, és minek, aztán minden eszébe jut, és némileg felélénkül. Fáj a feje, de már késő van, minden zárva, sehol nem Juthat egy korty italhoz, a másnapos gyomrával. Mégis percről percre jobb kedvre derül, hiszen hamarosan az ő állomása következik! Rágyújt, és kimegy a peronra, kinyitja az ajtót, erősen megmarkolja a fogantyúkat, és mélyen kihajol. Arcába vág a szél, felborzolja a haját, könnyet sajtol a szeméből. A füvön, bokrokon, sürgönypóznákon az ablakok sárga fényfoltjai ugrálnak; valahányszor kanyarog a pálya, látni, hogy messze elől a mozdonyból szikraeső hull, szétterül, és gyorsan kihuny a sötétben. Feje fölött a füstös égen számtalan csiillag világít, fehér párába gomolyog a Tejút, északi irányban pedig mintha feneketlen szakadék tátongana: ott nincsenek csillagok, semmi sincs, csak süket, sötét üresség. Pankov jókedvű. Hány verszta van még hátra az állomásig? Három? öt? Mélyen, nehezen lélegzik, szinte erőszakkal kell kisajtolnia tüdejéből a sűrű levegőt, de nem akar elfordulni, nem akar visszamenni a kocsiba. A fekete semmi pedig egyre közelebb nyomul, Vaszilijnak már csak a feje fölött világít egy két csillag, és sehogysem érti, hogy van ez. Ekkor arcába vágnak az első kemény esőcseppek, a szél jegessé hűl, és csak akkor jön rá, hogy amit az imént sötét ürességnek vélt, valójában vastag esőfelhő volt. Visszalép a peron mélyére, hideg kezefejével letörli nedves arcát, és bemegy a kocsiba. Odabenn fülledt a levegő. Pankov megáll a helye előtt, végignéz a hosszú, gyengén megvilágított folyosón, melynek egyik oldalából zoknis és meztelen lábak sora mered ki, megemeli a bőröndjeit, majd pillanatnyi gondolkodás után felveszi a ballonkabátját és a kalapját. Csapódik az ajtó: kilép a peronra a kalauznő. A vonat fékezni kezd. — Torbejovo! — mondja a lány visszatérve. — Van leszálló? Vaszilij feláll, lehuzigálja a köpenyét, megigazítja a kalapját, sietve felkapja súlyos bőröndjeit, és az üléseknek minduntalan nekiütközve kivonszolja őket. — Hát., én megérkeztem! — mormolja boldogan a kalauznőnek, és siet az ajtóhoz. Az állomáson aprőszemű esőt fúj arcába a friss szél. Pankov leugrik, leteszi bőröndjeit, előre néz, majd hátra fordul — sehol senki. A peron földjére és pocsolyáira fényes négyszögeket vetítenek a vonat ablakai. A kalauznő is leugrik, gyorsan körül, illant, mintha örökre meg akarná jegyezni magának ezeket a pocsolyákat, a nedves fű friss szagát s a fekete sürgönypóznákat. — Mi az, nem várja senki? — kérdi jókedvűen Pankovtól, ugyancsak vidám választ várva. De Vaszilij komoran hallgat. Zavart és riadt. A kiskertben magányos lámpa pislákol, távolabb a nyírfákon túl az állomás épületének kivilágított ablakai —! minden egyéb elmerült a sötétbe. A kalauznő, látva, hogy hiába várja a választ, visszakapaszkodik a kocsiba. Elől, a pogy-. gyászkocsi táján valaki lámpát lenget. Magas, éles hangon fütyül a mozdony, csörömpölve megrándulnak a kocsik. A kalauznő messze kitartja a lámpáját, másik kezével megigazítja a sapkáját, s lenéz Vaszilijra. — Nézzen be az állomásra .hátha oda bújtak az eső elől! — kiáltja még viszsza. Vaszilij megigazítja a kalapját, sóhajt, fogja a bőröndjeit, és lassan elindul a fák mellett az állomás felé. 4. Belép a sötét folyosóra, nekimegy valami vasnak a fal mellett, kitapogatja a kilincset, és benyit az ajtón. Jó öt évvel ezelőtt járt utoljára ezen az állomáson, de amint belép a tágas szobába, látja, hogy itt semmi sem változott. A falon ugyanolyan választási plakátok, menetrendek, felhívások az utazó közönséghez. Az asztalon nagy, sárga uborkák és kenyér ... Csak az ügyeletes vasutas új ember; nem néz a belépőre, mérgesen kiáltozik a telefonba. A kályhában, nem tudni miért, ég a tűz. A pádon, fejét szerszámtáskájára fektetve, egy vasutas alszik. Kinyújtott keze kenőolajtól fénylik feketén. Lábánál kormozva pislog a podlőra állított lámpája. A kályhából áradó nyírfafüst és az izzó vas szaga mahorkával keveredik. Valaki élvezettel, hosszan ásít a sarokban, s a kályha mögül előbukkan egy öregember vörös szakállas, álmos ábrázata. Amint megpillantja Vaszilij Pankovot, szája tátva marad.. Majd bűntudatosan pislogni kezd, letolja fejéről a sapkát, előcammog a sarokból, és felényújtja kérges, érdes tenyerét. • — Isten hozott... Én meg éppen téged várlak! — mondja bizonytalanul, és szája mosolyra • húzódik, felfedve csorba sárga fogait. — Sztyepán bácsi! — Pankov nyomban megismeri a szomszédját, egyben távoli rokonát. — Hát az anyám? — Kicsoda? — Mi van az édesanyámmal? Csak nem beteg? — Ja, az anyád?' Hogy mi van vele? Kutyabaja, alig vár már. Én meg érted jöttem... Átszaladt az este, aszongya, menj be érte ... — Én meg már mindenfélére gondoltam — mondja megkönnyebbült mosolylyal Vaszilij. — Lovon vagy? — Hi-hll — vihog az öreg. — Mit képzelsz? Hajtányunk van nekünk! Még hogy lovon... Nohát, micsoda ember vagy! Sürögve kapkod össze a sorokból mindenféle zsákokat, szatyrokat; spárgákat bont meg csomóz. Miközben sürgölődik, bámuló pillantással méri végig Vaszilijt fejétől a talpáig, majd krákogva megfogja a bőröndöt, belebotlik a küszöbbe, végigbattyog a folyosón, ki az útra, s a bőrönd súlya alatt majd eldőlve igyekszik a hajtányhoz, Vaszilij követi. Az eső még mindig szemerkél, zúgnak a fák, nedves lombjuk csillog a lámpa fényk'vében. Ott, ahol az imént a vonat állt, tompán fénylenek a sínek, valamivel messzebb, a kitérővágányon hosszú, megrakott pőrekocsik sötétnek. Az öreg megáll, s a bőröndöt fellendíti a vállára 10
