A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-06-02 / 22. szám
Nemcsak a szennyes ruha szorul rí a mosásra, hanem a maszatos kis kéz is em, nem olyasmiről lesz szó, mint Vh a híres szovjet társszerzőit Ilf és Petrov egyik művében, a Tizenkét szék-ben, amelyeknek Igen becses volta arra csábított egy csavaros eszű kalandort, hogy az egész országon keresztfllkasul felhajszolja a szóbanforgó székeket. A tizenkét bögre egyike sem rejt aranyat, vagy más sok drágaságot, s nem is kellett utánuk messzi földre menni, ott állnak egy balézsfal, újonnan épült, még vakolatlan ház kis konyhájában, a kredenc polcán. Nem darabjai egy tizenkét személyes finom ebédkészletnek, látni, hogy úgy vásárolták össze, alkalmakként, egyregy néha össze is törött, aztán pótolták a hiányt olyannal, amilyen éppen az üzeletben kapható volt. Más formájú, más mintájú szinte valamenynyi, akad közöttük csorba, fületlen is. Tizenkét gyerek bögréje ez, egy édesanya tizenkét gyermekéé. Bozsenlk Sándorné úgy beszélget, hogy közben felteszi főzni a levest, megválogatja a rizst, mert hozzászokott, hogy nincs Ideje munka közben leülni, megpihenni egykét percre, hiszen ha dolgozik, sohasem csinál egyszerre egyetlen munkát. Olyan mint a szimultán sakk mesterei: míg a leves felfő, kiszedi a mosógépből a ruhákat s míg az új rakomány szennyes kavarog a gépben, kiteszi szellőzni az ágyneműt, míg az ágynemű szellőzik befejezi az ebédet. Rendszerint ö győz s ad mattot a szennyes ruhának, a nehezen fövő babnak, de itt-ott az Is előfordul, hogy a leégett rántás neki ad mattot. Megtermett, barnaképű asszony s nehezen érti, miért érdekelhet másokat az ő családjuk. A sok gyerek? No, bizonyl — Ml odahaza tizennégyen voltunk, én voltam a tizenegyedik. Édesapám az enyedl Fuchs-birtok tehenese volt. Az én uram Is azon a birtokon dolgozott miközben az kétszer is gazdát cserélt, míg megalakult a szövetkezet. Azok az Idők nagyon nehezek voltak, a számunk egyre nőtt, emiatt alig dolgozhattam valamit s Így nagyon keveset kerestem. Az uram járandósága nem volt elég a nagy családnak. A szövetkezet akkor még nem fizetett a gyerekekre semmit, csupán valami szociális segélyt kaptam. Ez l$y tovább nem mehet, gyötrődtem, az ennikőrő szájaknak adnom kell és rongyosan sem hagyhatom a gyerekeket. Tudtam, hogy más munkánál az uram kaphatna családipótlékot, csaknogy a szövetkezet nem akarja elengedni. Addig törtem a fejem, amíg végül kiokoskodtam valamit: Prágába kell Írni a minisztériumba. A legidősebb fiam Irta meg a levelet, amire nemsokára válasz Is jött. A szövetkezetnek el kellett engednie a férjemet. Mindjárt állást kapott a Pozemné stavby-nál. Máig ott dolgozik. Micsoda különbség volt mindjárt az első hónapokban! Keserves, a legkeservesebb gond került le a vállamról, nem kell többé félnem, hogy a gyerekeket nem tudom jóllakatni. Azóta persze nagyot változott a helyzet a szövetkezetben is, a tagoknak már ott is épp úgy kifizetik a családi pótlékot, mint az ipari vállalatoknál, vagy általában mindenütt. A napsütötte udvarról beszállingóznak a gyerekek, már akik éppen Itthon vannak: a kicsik. Józsival, a legidősebbel nem találkozhatunk, mert az Csehországban lelte meg a boldogságot. Még katona korában Ismerkedett meg a kislánnyal, aki örökre oda kötötte. Unoka is van, de még csak fényképen látták. Talán majd e nyáron... De nemcsak Józsi családos ember, hanem asszony már Marika is. Ö itthon maradt, a szövetkezetben dolgozik és a féléves kisbabát a nagymama gondozza, amíg asszonylánya haza nem jön. Utánuk a sorban Sándor következik, a második, mert az első meghalt. Pénzkereső ember ő is, az Ostrava! karvinán bányász, de amíg be nem tölti a tizennyolcat, addig csak a fönti munkáknál alkalmazzák. A tizenötéves Irén már közelebb, a bratislavai városi kertészetben kapott elhelyezést. Nem csekélység kérem ez! Négyen már kenyérkeresők. És bizony inkább hoznak, mint visznek. Ehhez a házhoz is, ami nem régen épült, egyik is, másik is hozzá adott néhány téglát. Talán ez vonzza őket úgy haza, hogy minden két hétben összefutnak, persze Józsi kivételével, de azért már ő is volt otthon feleségével egyszer látogatóban. A fészakalja még a mama szoknyája körül forog. Iskolába járnak még, ki itt Balázsién, ki Dunaszerdahelyen. Marika, aki az imént jött meg a szövetkezetből, elárulja, hogy maga is szívesen lenne még isko' lás. Szeret tanulni, s a tanítónője is igen bíztatta: jó feje van, érdemes lenne ... Dehát a mamának úgy kellett a segítség. Nem teljesülhet az embernek minden vágya. — S karjára veszi féléves kisfiát, rámosolyog. Szavak nélkül is érthető, mekkora kárpótlást nyújt ez a Kis emberpalánta, ha néha még eszébe jut a régi álom: a pedagógiai iskola. Ebben a családban a gyerekeket tekintik a legnagyobb kincsnek. Mennyivel igazabb ünnep ez a sok, szakadatlan munkában töltött hétköznap, amelyet a gyermekek iránti kiapadhatatlan, gondoskodó szeretet tölt meg tartalommal, mint a hivatalos gyermeknap, ha sablonszerűén emlékszünk meg róla, esetleg csupán a zsebünkbe nyúló gesztussal véljük ünneppé avatni. _ Az udvaron faoszlopokból állvány, rajta láncból hevenyészett hinta. A primitív, de a célnak nagyszerűen megfelelő alkotmány, az örömet adni vágyás állította oda. Jani egy lábon állva repül fel-le a ráerősitett deszkán. Gyermeknap: A kötélen frissen mosott hófehér kis reklík, ingek, bugyik, pelenkák halmazát tán-Kati és a kisgida
