A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)

1963-05-19 / 20. szám

Új feladatok előtt

Emlékszem jó néhány olyan vitára, amely szerény Irodalmunk gyermekbetegségeinek kiküszöbölését, színvonalának és hatóerejének növelését tűzte zászlajára. Általános hasznosságukat nem merném kétségbevc»ni, magára az irodailomra azonban kimutathatón csekély hatással voltak. Most a Hét hasábjain folyó vita is hasonló módon meghal az utolsó hozzászólással, ha nem tudatosítjuk eléggé, hogy ez egyszer kivételesen és példátlanul nagy a tét: lényegében új fejezet kell kezdeni irodalmunkban ezekke' a véleménynyilvánításokkal is, de elsősorban s végeredményben kizárólag az új napok hevében érett alkotásokkal. Azt a nemesítő komoly igényességet támasztó áramlatot, amely egyes szocialista irodalmakban néhány évvel ezelőtt, a személyi kultusz leleplezésének idejétől fogva megindult és nálunk is éreztette hatását, s a XII. kongreszszus után hivatalos ösztönzést és életteret kapva, széles mozgalommá bővült — teljes életünk és valóságunk valamennyi árnyalatával: édes és ürmös zaniatú versek, novellák és regények vihetik csak tovább eredményesen. Irodalmunk helyzetét és fejlődési kilátásait tárgyalva elsőrendű kérdés, vajon megvannak-e sorainkban a kellő személyi feltételek a soron lévő feladatok megoldására. Meggyőződésem, hogy ezek a feltételek irodalmunkban megvannak. Jó néhány megjelent írás, elsősorban költemény jelzi, hogy irodalmi életünkben önállóan és a maga módján lélegzik, szenvedélyesen szemlél és alkot egy olyan — elsősorban fiatalokból álló lelkes gárda, amely magában hordozza és belátható időn belül minden kételkedőt meggyőző módon felmutatja a most folyó csaták minőségi eredményeit. Igaz, ugyan, hogy a nyolcak antológiájával jelzett, s most erősen kibontakozó fiatal költőgárda jelenlegi alkotásai talán nem vonulnak irodalmunk kincsesládájába úgy, ahogy azt az alkotás hevében fiatalosan elképzeljük. Jön majd a tisztulás, a szűrés ideje, amely összegezi a elen rostáján felülmaradt alkotások eredményeit, művészi tanulságait, s a fiatalabbak robbanékony, szobordöntő lendületét és higgadtan önti szilárd fémbe tipikus valóságunkat. Ma a költők, írók nyelvét és gondolatait nem kötik azok a korlátok, amelyek néhány éve megközelithetetlenek voltak, s most valóságunk új szemléletének és művészi tükrözésének küszöbén erősen meginogtak. Itt elsősorban az ún. „kényes” kérdésekre goiíüolok, amelyek elkerülésével számos téves nézet elterjedésének adtunk teret. Társadalmunk erősödése folyamán eléri azt a fejlettségi fokot, amikor a biztonság tudatában egy költői hasonlatban senki sem fog szőrszálhasogató módon államellenes megnyilvánulást keresni. Tudatosítjuk, hogy a törvénysértések ellen emelt szó fokozott bizalmat jelent a rendszerrel szemben [mennyire logikus!}, míg a közömbös vagy álszent hallgatás bizalmatlanságot jelez és a rendszer kárára van. Őszinte örömmel és lelkesedéssel kell üdvözölnünk az ellensematizmusnak, a nem dogmatikus, rugalmas életszemléletnek újabban tapasztalható lendületes kiugrását, amely hatékonyabb könyvkiadási gyakorlat esetében már most képes volna számszerűit is ellensúlyozni irodalmunk legfásultabb, legszögletesebb versesköteteit (sajnos azonban, hogy könyvkiadásunk ilyesmire nem hivatott (?) s gondoskodik majd arról, hogy ez a „kiugrás”, „ellensúlyozás” késsen néhány évet}. Kár azonban, hogy az új írói szemlélet és kifejezés lényegében egy síkon mozog, egyhangú s nem törekszik átfogni az irodalom minden szakaszát. Legújabb költészetünk úgy akar nem sematikussá válni, hogy elkerüli a sematizmus idején elcsépelt szólamokkal ünnepelt, agyondalolt és kompromittált témákat, s romantikus vállalkozó készséggel keres új témakört. Nem elvetendő mód ez, azonban az igényesebb művészi szemlélet és kifejezésmód éppen az ún. kényes témák szélesebb összefüggéseinek felfedézésével a köznapi apróságok világűrbe helyezésével válhatna eredményesebbé. Általában, az irodalmi konvenciók elleni harcban nagyon ritkán használjuk fel a rendelkezésünkre álló eszközöket. Ez a gondolatom akkor támadt, amikor az új cseh költészet kérdéseivel foglalkozó vitasorozat résztvevőjeként több alkalommal beszélgettem a legfiatalabb cseh költészet képviselőivel és részt vettem többek között az annyit emlegetett litoméricei nyilvános bemutatkozójukon is. Ifjú cseh barátaink úgyszólván minden idegszálukkal harcolnak az idejét múlt, káros konvenciók ellen. Verseikből a legkülönbözőbb stilus eszközök és hangnemek; a gúny, ismert költői sorok parafrázisa, ellenszövegezések, fellépésükből az újszerű közvetlenség, sőt parlagiság tüzeltek, mindazokra, kik beleszoktak egy unalmas irodalmi mederbe, ahol a költőt üvegházban nevelt különcnek vagy álmatag, vasaltruhás és halkszavú szalonfigurának képzelik. Verseik fiatalosan kötekedők, konkréten célzók. Úgy is mondhatnánk, ők az „ellenségre tapadva” harcolnak. Nálunk ez eléggé hiányzik.

Még egy kérdés aggaszt — erre szerkesztői gyakorlatom során szerzett tapasztalataim adnak alapot. Irodalmunk kisszerűségére jellemző, hogy nem pályád zik az irodalmi élet összes szakaszaira. Duba megszövegezésében irodalmunk nem differenciálódott. Kevés az olyan író, aki például kiegészítő munkásságképpen az irodalmi mederbe, ahol a költőt üvegkevesebb azok száma, akik a gyermekek részére is írnának. Lapjaink legtöbbje kézirathiánnyal küszködik, s ugyanakkor a kiadóban halomra vesztegelnek a kéziratok. Ez egyrészt ugyan azt is jelenti, hogy a kiadó kapacitása [vagy talán ambíciói?) az irodalmi termés alatt marad, de egyben terméketlenségre is vall. Sok írónk csupán az irodalom ünnepeire, a könyvkiadásra fordítja erejét, s nem akar részt vállalni az irodalom, a kulturális élet köznapjaiból, az újságok szükségleteit egyszerűen lebecsüli. Ez kétszeresen vonatkozik a gyermekirodalomra. Jellemző például, hogy az írószövetség magyar szekciójának munkaértekezletein hosszú idő óta szó sem esik a gyermekirodalomról. Néhány évvel ezelőtt legalább annyi történt ezen a téren, hogy

egyes írók kifogásolták például a Kis Építő elszigeteltségét. A lap szerkesztésében azóta kedvező változás történt, s valóban nyitva áll minden írónk számára; ezekkel az új lehetőségekkel azonban, kevesen élnek! Életünk felvirágoztatása elképzelhetetlen az új nemzedék felelősségteljes és tudatos nevelése nélkül. A gyermekirodalom annyira kívül marad íróink és kritikusaink látóköréből, hogy például aki egy időre ezen a területen száll meg, megrekedéssel, elnémulással vádolják. Ezt már magamon is tapasztaltam. A gyermekirodalomnak, mint bizonyos irodalmi területnek kihasználásával s általában, irodalmunk differenciálódásával függ össze, például Dénes Györggyel kapcsolatos megjegyzésem. Költészetét általában, elitéljük, sematikusnak mondjuk, s megfeledkezünk arról, hogy van egy terület, a gyermekirodalom, amelyen viszonyaink közt sokat tesz, ám többet is tehetne. Mi azonban a gyermekirodaimat nem tartjuk értéknek, s miután Dénes nem ír központozást mellőző, bonyolult képzettársításokkal terhelt szabad verset, egyszerűen elmarasztaljuk. Hozzá hasonló módon el-: marasztalunk vagy figyelmen kívül hagyunk mindenkit, aki nem tagja egy éppen feltűnt, esetleg kiugrott csoportnak, így például egyetlen irodalmi helyzetismertetésben meg sem említjük Laczkóné Kiss Ibolyát, miután nem írt egy kozmikus verset sem. Ez a kisszerűség — a kritikánk bűne. Az áttekintő, sokoldalúan értesült, a hőmérő higanyszálához hasonlóan érzékeny, rendszeres kritika tudná ezt kiküszöbölni. Ez a munka elsősorban önfeláldozó embert, vállalkozó szellemet, ízig-vérig az ügy iránt lelkesedő, hivatást érző és komolyan képzett irodalmárt követel. Sajnos, ilyen kritikusunk nincsen. Részben ennek köszönhető, hogy nincsen irodalmuknak méltó konzumense, közönsége, hogy életünkből hiányzik az irodalmi köztudat. Azonban nemcsak ennek. Irodalmunk fogyasztóinak alakításán sok ezer kulturális dolgozó munkálkodik. Valamennyiüknek tudatosítaniok kellene, ha egyáltalán szívükön viselik irodalmunk és kulturális életünk nemes céljait, hogy jelentős irodalomnak színvonalas, műértő közönségre van szüksége. A múltra viszatekintve, szomorú párhuzamot vonhatunk az irodalom, a kulturális élet és a termelés, az erkölcsi viszonyok között. Ugyanúgy, mint az irodalomban, a termelésben, az emberek közti viszonyban, s az erkölcsiségben is sok selejtet, tömegcikket, értéktelent alkottunk. A társadalmi élet, a termelési viszonyok, mint az irodalom tárgya, csak akkor ösztönözhet igényesebb alkotásra, bátrabb megfogalmazásra, ha maga is minőségileg tovább fejlődik. A kulturális felépítménynek társadalmi funkciója akkor lesz igényesebb, akkor lesz az iró számára ösztönzőbb, ha életünk minden szakaszán következetesen felszámoljuk a régi és közelmúlt kerékkötő maradványait, erkölcsi torzításait, helyes irányt szabunk, vagy inkább teret adunk az őszinte lelkesedésnek és kezdeményezésnek mind a termelés, mind a művészi alkotás dialektikusán kapcsolt kettős fogatában. Ennek a folyamatnak kezdetén állunk, hogy kialakítsuk a jövőért erkölcsi felelősséget vállaló embert. Petrik József

14