A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-05-19 / 20. szám
Csupasz lábuKon apró piros potytyek ülnek a kalászoktól, egyegy nagyobb karcolásból a vér Is kibuggyan . . . Azért azonnal észrevenni, hogy valahogy furcsa aratók ezek, munkájuk egyenetlen, és rendszertelen, s alig haladnak vele Mintha nem értenének hozzá ... A szomszéd táblán kombájn arat. Egyenletes morajában elvegyül a kaszák suhogása. A bolgárkertészek vízikerekére emlékeztető, forgó gereblyéje egyenletesen hajlítja a futószalagra a fogas kasza nyomán dűlő búzát. Húszat kerül a táblán körbe -körbe, amíg a kaszások egyszer végigérnek. .. A betegek egyforma ruhában vannak, a férfiaké csíkos vászonruha, vászoning, a nőké barna szoknya, és rövidujjú. fehér blúz. Blúzukon barna foltokban üt át az izzadság. A szemük kifejezéstelen, arcukat sem mosoly, sem egyéb kedélyhullámzás nyoma nem teszi változatossá. Keveset... Jóformán alig beszélnek. Srrr srrr ... surrog a kaszáiuk, zizeg nyomukban a kalász Török Péter jóval a sor elején jár, egyedül ö érti azt a munkát igazán. Kidolgozott, nagy teste csodákra készteti a kaszát. A méternyi acélpenge lecsapó villámként suhan a derékig érő gabonába. Nem áll meg lépten-nyomon, mint a többiek, nem néz fel munka közben. Homloka verítéke nagy cseppekben hull a tarlóra, de nem törli le, mert nincs megállás, csak nagynéha, amikor kiegyenesedve megropogtatja a derekát és kaszát fen. Ksziju .. . ksziju ... suhog a fenőköve a kasza csipkés acél élén és a tarajos fodrokat simára csiszolja. Török Péter oda sem néz, ahogy feni, úgyis tudja ezt, ügyesen fen, szakértelemmel, mint aki erre született. Régóta .. .nagyon régóta, gyerekkora óta csinálja és még egyszer sem vágta be a kezét. Közber. a láthatárt nézi, ahonnan keskeny, de mindig jobban terebélyesedő sötét felhő gomolyog elő. Eső lesz — morogja magában —, sietni kell. Még fel is kell kötnünk a markokat, amíg a viharfelhő szétterül a fejünk felett, hogy keresztekbe rakva ázzanak. A marokszedője a nyomában sem ér. Török Péter újra neki feszül, aztán felegyenesedik és gondterhelten, nyugtalanul nézi az egyre komorabb, egyre szélesebb és sötétebb felhőt. Eh, talán nem ér ide addig, morogja és még szívósabban neki áll a rendnek. Már a nap is a felhő mögé bújt, az előbb még ragyogó mezőre árnyéktakaró borul... ni csak, hogy szalad ott fenn a dombokon, már az erőig ért.. Halk, hűvös fuvalat rezegtetí meg a faleveleket — így indul a szél vihar előtt — végig simítja az izzadó arcokat, egy pillanatra felkavarja a forró levegőt. A szomszéd táblán arató kombájn a kaszás aratók felé közeledik. A szélroham meglobogtatja a kombájn vezető felett az ernyő ponyváját, aztán távozik a dombok felé. — No, itt van már az eső szele — gondolja az élen haladó ősz hajú kaszás. Felegyenesedik, szemébe hulló ritkás haját hátra simítja, szétkeni homlokán az izzadságot és hátrakiált a többieknek. Először töri meg hangosabb emberi szó a mező egyhangúságát, felcsattan, mint egy figyelmeztetés és elenyészik. — Siessünk, emberek... itt az eső szele! Fel kell kötnünk a markokat, amíg ideér. Leteszi a kaszát és hátramegy a többiekhez. Az egyik marokból csomónyi kalászt húz ki, a kalászok végét összecsomózza és a maroknyi szárat kettéosztja, szétdobja és leteszi a földre. Kötelet csinál. Ebben a pillanatban, ahogy ott térdelt a földre helyezett kötél mellett, vakító villám csap a közeli országúton egy topolyafába. Három másodperc múlva követi a mennydörgés, dübörögve végigvonul a tájon, és a fuvallat széllé erősödik. Mintha a Török Péter agyába csapott volna a villám. Megmerevedik, tétován felegyenesedik és körülnéz. Tűz, suttogja, tűzben áll a tető- és az állatok ... Tekintete a közeledő kombájnon akad meg. Néhány pillanatig nézi, ahogy ősállat*' ként halad előre, sokkal gyorsabban, mint ő kaszált, sokkal szélesebb rendet vág, mint ő vágott... Legyőzhetetlenül és megállíthatatlanul halad előre és a kalászok engedelmesen dőlnek kaszájára. Fehér zsákok — apró fehér pöttyök a nagy tarlón — maradnak utána. Aztán a kombájn lassan fordul és zakatolva újra feléje jön. Lám, idefelé is arat, viszszafelé, nem keli üresen, vállon lógó kaszával visszamennie a tábla másik végére.. . Török Péter a jobb szeméhez kap, eltakarja, mert nem akarja látni a feléje közeledő géj>et, és természetellenes magas fejhangon felkiált. — Ez nem 'az én szemem . nem az enyém! A fiamé... Adjatok kést, hogy kiszúrhassam., adjatok kést, vagy dögöljetek meg! Borsónyi cseppekben megered a nyári zápor Szinte porzik a föld, ahogy a kövér vízcseppek .paskolják. A búzatáblán szélroham fut végig, és a kalászok, mint az előbb a kaszák suhogó parancsszavára engedelmesen lefeküsznek a nyomán A zápor ledönti a gabonát. A kombájnvezető és két segédmunkása az ernyőponyvája alá bújt, onnan nézik az égből alázúduló, szinte átláthatatlan vízfüggönyt. A néma aratók hirtelen felindulva, kiabálva futnak az eső elől, Török Pétert két ápoló vezeti sietve az intézet felé... — Vége — s hangjukkal fékevesztetten engedték ki magukból a szomorúságot. A jáger is énekelt. Szép mély hangja volt, bársonyfényű szeme, ahogy felnézett a dalból és engesztelő pillantásával a csárdásnét kereste. Az meg egyszerre jókedvűen visszamosolygótt rá, aztán amikor újabb üveg bort vitt az asztalra, ő ütött egyet a kezével erős combjára, s a kutya felkelt az asztal mellől és engedelmesen követte. A jáger nem látta, vagy nem törődött már vele. A Duna fölött akkor szállt le sűrű ködfelhőkkel s az erdei avar kesernyés illatával az alkonyat. A víz még mindig nem nyugodott meg, sőt jött egy csípős északi szél és hullámokat vert fel a hátán, s belekapott volna az asszony aranyszőket hajába is, ha nincs a feién az a babos fityula De ő most már -nem volt szent, a dicsfény messze eltűnt róla valahol, elkeseredett vad némber volt. aki a sorsáért elveszett álmaiért vagv azért akart bosszút állni, mert a jóságát oly ritkán látták meg rajta az emberek. Nem tudott lecsillapodni. Egy darab kő hevert mellette a víz partján. Felvette, lassú mozdulattal a kötélre hurkolta, aztán felkapta a kutyát és bedobta a vízbe. Hátra se nézett, visszament a söntés mögé. Most nyugodt volt. És talán jó is megint. S miután akkor ébredt fel mély álmából valahol egy gyerek, ismét a régi csárdásné sürgött-forgott csipőjét Tiszáivá, s kibuggyanó kacagásával bolondítva á férfiakat. Megint a régi volt. Együtt mulatott hajnalig vidám és vaskosan barbár kedvvel a kurjongató, részeg társasággal hogy már-már döbbenten néztek rá, akikben még volt egy szemernyi fénye a józanságnak, s akik a hajléktalapokra gondoltak a Duna tajtékosan ömlő hullámaira, s a riadtan nyerítő lovakra az erdő fái .között. Nem értették Azt hitték, boldog. Pedig csak a boldogtalanságát rejtette el. mint" a megpróbáltatás nagy pillanataiban mindenki. Galambok szájinak feketében Kis Tit, hallod, Gránátvirág, üzen régi-régi társad?! A fehér galambok felrepültek, a kék lepkék hímporát tenyeremen meg se láttad, az írott kövek is összetörtek, — őrződ e még a kámeákat? Kis Tit, a köszönő versét ki mondja el nekem újra? A szék-csillag fénye megkopott, köddé váltak a régi szentek, nincs szükség most vértanúra, szép arcodról a könnyharmatot hajnali szél már lefújta Kis Tit, halk félszavak titkát esti sétán, kinek idézzem? Emlék-gyöngyeim szétveregtek, virágos bokrom letarolták lámpám eloltom, minek égjen, akire vártam, nem jelent meg... Galambok szállnak foV-ptóhov OZSVALD ÁRPÁD 13
