A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-05-19 / 20. szám
Herceg János*: Mesélik, hogy amikor pár év előtt a Duna ismét kilépett medréből, s elárasztotta az egész környéket, nem is annyira a hajléktalanul maradt emberek keltettek megindító látványt, amint batyujaikon slrdogáltak, hanem inkább az üveges szemű, megriadt, gazdátlan állatok. Az ember amíg él, nem a pusztulás hirdetője, a jószág viszont, ha elveszti hajlékát, maga is elveszett. S akkor tele volt az erdő és az egész partvidék felborzoltszőrű, csatakosan ügető lovakkal, bánatosan bőgő tehenekkel, s céltalanul rohangáló kutyákkal. Az emberek tető alá bújtak, az állatok azonban menekültek a házak, a lakott települések közeléből. Visszaestek ezer és ezer esztendő mélyére, a feneketlen időbe, amikor még vadak voltak Akkor történt ez a megrendítő eset, ami hosszú ideig emlékezetes marad az egész környéken. Nem kell több, csak mondja valaki ezt a szót: „Csárdás“, máris kibontakozik sötét felhőiből a borongó emlékezet és rátelepszik az ember szívére. Nem cimbalom cincog az éjszakában, nem pattogó hegedűszó indul el a nyomában, hanem a szánakozás érzése. — Nézzenek oda ott jön egy gyerek! — kiáltották el magukat a gátőrök, s nem is az volt a riasztó, amit mondott, hanem ahogy a hangja belerezget* a meglepetésbe. és ahogy benne volt az aggodalom meg az öröm is. A gyerek tulajdonképpen nem is jött, hanem a sárgán tajtékzó hullámok hozták valami deszkatetőn a Duna közepén. Mindenki e lapát nyelére támaszkodott és nézte a vizet meg azt a pár szál deszkát, amelyen a gyerek fázósan gubbasztott. Mellette egy kutya volt. Éjfekete, hoszszúszőrű, csillogószemű puli. Motorcsónakon mentek a deszkatető felé, beemelték a gyereket és a kutyát. S mindenki otthagyta a munkahelyét, egész csődület állta körül a gyereket és a kutyát. A csárdásné hátrasimitotta pirosbabos fityulája alá aranyszőke fürtjeit és hiába kapkodtak ezúttal utána mohó kézzel a férfiak egy pohárka pálinkára és egy kis ingerlő asszonyi melegségre áhítozva, ő most oly tiszta és ártatlan, amilyenek csak a nők tudnak lenni sorsdöntő pillanatokban. Bort forralt, fahajat és szegfűszeget szórt bele és, ha valaki jól megnézte. látnia kellett, hogy leheletével a szívét és minden szeretetét is beleadta abba a forralt borba. — Majd ettől magadhoz térsz mindjárt! — mondta a kisfiúnak és megsímogatta rövidrenyírt fejét —- Ülj csak oda a kályha mellé A gyerek elindult a sarokba, de előbb aggodalmasan hátraszólt: — Csárdás! A dicsfény, amely néhány pillanatig ott imbolygott a rengő-ríngó csárdásné babos fityulája felett, most hirtelen eltűnt, az arcok mosolyra fakadtak és sokan ismételték hitetlenül és csodálkozva, egyszerre jókedvűen és derűsen: Csárdás! A puli meg hetykén, peckesen és otthonosan mozgott a rengeteg ember között, piros nyelvét kicsit kilőgatva, bojtos farkéi magasra tartva ment a gyerek után Később hivatalos emberek állták körül a kályhát, kikérdezték a gyereket, s amikor kiderült, hogy a szomszédos országból hozta a víz minden szükséges formaság megkerülésével, a természet elemi erejének engedve, közölték vele, hogy nemsokára visszaviszi majd egy motoros. A gyerek megitta a forralt bort, miközben a csárdásné mellette állt, a fejét simogatta és a bornál is mámorosabb szavait suttogta annak a szeretetnek, amely úgy el tudja fogni az ilyen szélescsípőjű, a férfivágyak perzselő tüzében Is meddőn maradt nőket. A gyerek elaludt. Mellére ejtette buksi fejét, kezeit keresztbe tette az ölében és aludt. A csárdásné lábbujjhegyen járt és mosolyogva intette csendre a vad férfihangokat, szemében áhítat volt, minden mozdulatában magabiztos nyugalom, mint aki most senkitől se fél, mert a szíve jósága mindennél erősebb. Aztán megint a hivatalos emberek jöttek, s a csárdásné azokra is rápisszent és szinte parancsoló volt a hangja, amikor azt mondta: — Fel ne ébresszék! Hadd érjen úgy haza, mintha álom lett volna az egész. Vigyázzanak rá! A hivatalnokok szótfogadtak, egyikük hatalmas bundába bugyolálta a kisfiút, felkapta és vitte ki a Dunához. A csárdásné sokáig nézett utánuk, s amikor visszament a söntéshez, már nem volt az a kicsattanó, vérmes, kívánatos menyecske. Szánandó ember volt, árván bámult bele a sűrű füstbe a sörszivattyú felett, mint akit egyszerre megrohant a reménytelen öregség. Bánatos volt, s nem tudta, hogy szomorúsága nem tart sokáig, csak addig, amíg az a pirospozsgás, férfivadító és mégis oly megadással szerető, szelíd angyali énje, az igazi talán, vissza nem tér a gyerek álmából. De most még árva volt és összetört és bánatos szívével megadóan Követett egy bántó éllel felcsapó fejhangot, amelyben mintha nemcsak a mámor szomorúsága lett volna, hanem korok és népek önsebző fájdalma is. Részegek énekeltek. És e vad kurjongatást, amelynek egy pillanatra engedelmesen odaadta magát — minthogy az odaadás a sorsával és a kenyerével járt —, egyszerre egy halk, de nagyon nyugtalan hang zavarta meg. Nyüszítés és kaparás egyszerre hangzott az ajtó felől, s párás üveg négyszögében abban a pillanatban megjelent a pirosnyelvű, csillogószemű kutya pofája — Csárdás! — kiáltotta el magát a menyecske és az ajtóhoz rohant, kezét a szeme fölé emelte úgy nézte a ködben sejtelmesen ingó notorcsónakot. Észre se vette mindjárt, hogy a kutya nyakára kötelet hurkoltak s a termetes, jókedvű jáger a szemébe nevet. — Ez itt marad emléknek, — mondta és rántott egyet a kötélen míg másik kezével a combjára csapott, aztán fütytyentett vidáman és azt mondta: — Gyere ide, Csárdás! — Ez nem a te kutyád! — támadt rá az asszony a jágerre ellenségesen és birkózni kezdett vele, vadul dulakodni a kötélért s a kutyáért. — Nincs jogod hozzá, majd utána küldjük a kisfiúnak! A jáger csak nevetett, Erős, fehér fogsora volt, ezt szerette benne az asszony. De most gyűlölte. Megkereste a hivatalos embereket. — Az a kisfiú itthagyta kutyáját. Almában vitték el szegényt. Küldjék utána. Ne hagyják itt! A hivatalnokok a vállukat vonogatták, éppúgy nem értették az asszonyt, mint a jáger, akinek oly sokáig a szeretője volt. Azt mondták, hogy nevetséges kívánságának igazán nem tehetnek eleget. Ehhez is akta kell, meg bizottság, nem, egy kutya miatt szégyen lenne hivatalos ügyet csinálni. Az asszony visszament a söntés mögé, de most már nem volt az az esendő, mindenkinek kiszolgáltatott, a bánatát is megadással viselő gyönge asszonyi lélek. Most vad volt és elszánt, viharzott benne a harag és gyűlölet. A jáger letelepedett a mulatozók közé, akik fenékig itták poharaikból a bort, * Jugoszláviai magyar író JAKSICS FERENC KÄJZA 12
