A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-05-19 / 20. szám
Dialógus önmagámmal — Húsz évig boldog állatként süketen éltél, aki csak a saját szívdobogását hallja, s későn eszméltél a pokoli zsivajra, a táncra, az ördögi táncra, a világra, amelyről lehullt a humanista álca, s hol koponyák vigyorognak az eszmék késhegyén. — Húsz évig boldog virágként éltem én, hódított sziromkoromnak illata, az a kielemezhetetlen szín-csata, melyből képeket teremt a vér. Csodálkoztam mindenen, ami él. A tapintáson, mely bársonyos, érdes, gömbölyű és szögletes tárgyakat képes formálni magának. A szaglásnak, az érzékeknek hódoltam akkor, s nem hihettem a halálnak, amelyet csak a testből kilépve lát az ész. Az egyén csak önző parányi rész. Az egész tudata nélkül magad sem érted. Örültél? Minek? Az örömöd mihez mérted? — Az örömnek nem kell mérleg. Az öröm hintázik önmagától__ Húsz évig kerestem, lestem aztán, hogy a világból ellássam e belső öröm méltó társát, a közösségbe olvadt ember mását,kitapintsam az érdekek összeolvadását, lefényképezzek mindent a magam körüliből, az épülő újat, s a régit, ami összedől. Leszálltam sok pokolba, s a vesszőfutásban résztvevők között engem a reménykedőkhöz ötvözött a cél. Kutattam, hőnyiéiképpen él a vágy, s hogy a jelen meddig ér a múlt és jövő peremén. Sok mesterségem címerén csákány és szellem összefért. Latolgattam „a mit és mennyiért?” Kihajoltam magamból, hogy külső transzformátorok sodra hajtson. Jártam Athénben, Prágában, Bécsben, Bajoson, Fiileltem, mit mond a társadalom, s közben elfelejtettem a magam mondatát. — Hát még mindig nem érted? Az élet egymásba olvad át! Néma ajkad mögött már kórus énekel. Mozdulsz te is, ha lépni kell, ha mozdulnak a korszakok. — Számokból állnak a szorzatok. Kétszer húsz év formálta az érvet, az egymással szembenállót. Most össze kell magamban rakni majd a kívülről ellátott világot, s azt is, mely közben bennem épült. Miért? Kinek? — Magamnak... Mindenkinek! — S aztán? Ha a mondatom elemzéssé mélyült, nem tűnődöm tovább a hasznán, hadd nyeljék el a kórusok. Megmaradni akar az élet Megmaradni akar az élet! Oly sok jelszavakkal terhes kísérlet állítja: így van, s hirdeti: mégsem, hogy a szavak halmazából kihull a lényeg, s végül már nem érted, meddig tart a szó, s meddig az érzés, ami éltet. Idegenkedem a hőstől, amelyet esőstől gyárott a század, Nem azoktól, akik tényleg meghaltak névtelenül, de azoktól, akiket utólagos megfontolások lombikja hív elő vértelenfil, s akiknek példaképpé magasztosult bálványa azzal áltat, hogy csupán halálra edző harc az élet. Te pedig kíváncsian kérdeznéd: vajon aznap mit ebédelt? Volt-e barátja, macskája, nője, vágya? De hasztalan mind e buzgalom, mert tények, érzések helyett körülvesz az eszmék délibábja. Én tudom, hogy persze az a fontos, hogy kikért is harcolt Dózsa, s hogy hány csókkal maradt az élet adósa — ez zárójelbe tett talon, s alápillantó óhajom immár reménytelen. De attól, aki a jelent magyarázza, elvárom, hogy kibarkobázza, mit nyertünk a holtakon — zárójelekkel s talonokkal, mindazzal az apró titokkal, amelyet minden élet külön gyümölcse rejt, amelyet vér hevít s építget a sejt, naponta levest sózva, jó reggelt köszönve, vértelen szavak helyett a Halál Kisértetét legyőzve, csupán azért: Mert Megmaradni akar az élet! 11
