A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)

1963-05-12 / 19. szám

* V

„A megalázó szóváltások mér mindentől elvették a kedvem.“

A ialu legnépszerűbb embere szerint is tarthatatlan ez az állapot

Berze István lskolalgazgatá más véleményen van

ra kegyvesztetté s nem kívánatos elemmé tette némely körökben.

A másik levelet a Szabad Földműves szerkesztősége kapta Szőgyénből, és a komáromi Mezőgazdasági Műszaki Középiskola abszolvensének megrendítő panaszát tartalmazza: „Alig pár hónapja, hogy kikerültem az Iskolából, máris összetörték a munkába vetett hitemet“. A szerkesztőség lelkiismeretesen kivizsgálta az ügyet, s az eredményekről 'Nádszegi Kovács István cikkben számolt be a lap olvasóinak. Megszólaltatta a HNB tagjait, s a szövetkezet funkcionáriusait is. A panasztevő érettségi után elvállalta szülőfalujában, Szőgyénben a szövetkezeti tyúkfarm vezetését. Csakhogy az azelőtt is gyenge állapotban lévő tyúkállomány a keze alatt még jobban romlásnak Indult. A tapasztalatlan fiatalasszonynak nem futotta erejéből a romlás megakadályozására. S ráadásul a falutól, a vezetőségtől segítség helyett szidást és elmarasztalást kapott. Csoda-e, hogy ilyen elkeseredett hangú levél került ki keze alól? A megkérdezettek közül a HNB elnöke fogalmaz a legjózanabbul: „A legnehezebb helyre tették, nem segítették eléggé. Kész szakember nem hull a fáról. Kitől várjuk, hogy a fiatalok nevelésével törődjék? Nekünk kell azt naponta nagy-nagy türelemmel végezni. S az emlékezetes felszólalás a Hétben nemrég folyó vitazáró összejövetelén hangzott el. A felszólaló a deroslkai HNB 18 éves Imoknője volt. Panasza" hasonlóan szenvedélyes és vádló, mint a szőgyéni fiatalasszony levele.

A dunaszerdahelyi tizenegyéves iskolában végzett. Érettségi után a szülőfalujában maradt, mint a HNB dolgozója. „S minden jó lett volna, ha az elnöktől hetente legalább egy jó szót hallok. De ón az elnöknek csak ringyó vagyok, akinek semmibe se lehet beleszólása. Nagyon nagy kedvvel maradtam otthon, minden szervezetbe beválasztottak, s mindenhol segítek, ahol tudóik, de ezek a megalázó szóváltások már mindentől elvették a kedvem.“ S nem csak a kedvét, az egészségét is. Egyszer egy ilyen „szóváltás“ után a túl érzékeny kislány gyengébb idegösszeroppanást kapott. S mindez miért? Mert az elnök — aki egyébként bányász volt míg meg nem rokkant, most a szövetkezetben traktoros, nagyszerű munkás, kommunista — elfelejtette és elfelejti, hogy ahány ember, annyiféle bánásmód. S az „erre meg arra“ egyébként sem a legjobb ellgazítója az ügyes-bajos dolgoknak. S a két ember személyes ellentéte már családi ellentétté fajul, már a gyermekeik is verekszenek, s tágul, árad az ellenségeskedés lassan már a falut is elönti, két táborra választja. S mindez miért? Mert egy felvilágosult, a szemét a világra nyitó kislány szót kér, Igyekszik beleszólni a falu sorséba, s egy ellentmondást nem tűrő keményfejű, de egyébként értékes ember ebből csak annyit lát, hogy „mit veri bele mindenbe az orrát“. S a község hatvan fiataljából csak hat dolgozik a szövetkezetben, a többi nem hajlandó a faluban maradni. S aki hajlandó, annak a számára csak annyit tudunk mondani, hogy a te neved hallgass. S az elnök érvel? Fölényesnek érzi H. K. viselkedését. „Kisaszszonykodik. Egyebet se csinál, csak telefonál. Mindenbe beleszól, a Tanács ülésein is ő akarja a főszerepet játszani. A titkárral sok minden a hátam mögött, megkérdezésem nélkül Intéznek el.“ — Érveknek elgondolkoztatók ezek is, s egyik-másik nemigen hízelgő H. K.-ra, de azt hiszem, mögöttük mégis mindenképpen látni kéne azt az aktivitást, amelyet máshol keresünk és sürgetünk a fiataloknál. S ilyesmit nem látni olyan vakság, amely majd évek múlva bosszulja meg magát, mikor a mostani tizennyolc éveseké lesz a vezető szerep. — Terveik? Az elnök le akar mondani, s a lány sem hajlandó vele együtt dolgozni. Sajnos, a dolog már valóban annyira el van mérgesedve, hogy ez látszik az egyedüli megoldásnak. Ezen a véleményen van M.G. HNB-tag is, aki a titkár szerint jelenleg a falu legnépszerűbb, legszavahihetőbb embere.

A tornaijai Mezőgazdasági Műszaki Középiskola igazgatójának, Berze Istvánnak más a véleménye. „Mi a végzés után sem szűnünk meg tanulóinkról gondoskodni. Végzett növendékeinkről mindjárt értesítést kérünk a kihelyezés után, hogy elfoglalták-e a helyüket? S azután sem szűnünk meg állandóan érdeklődni felőlük, s ha kell, segíteni nekik. Azzal ugyanis még nem fejeződött be a tanításuk, hogy megkapják a bizonyítványt.“

Erre az állandó segítségre lenne szükségük a ml említett három fiatal szakemberünknek is, s nem értetlenségre, türelmetlen, Ingerült szavakra. Ahogy a szőgyéni HNB-elnök fogalmazta: „Szakember nem hull a fáról. Kitől várjuk, hogy a fiatalok nevelésével törődjék? Nekünk kell azt naponta, nagy-nagy türelemmel végezni.“ Ez a komoly szó, amelyet a távlat megfondolása fogalmaztat: szükségünk van a latalokra, a mai 18—20 éveseké lesz a jövő társadalma építésének oroszlánrésze.

Az évezredes „apa-fiú“ ellentét hát egyszerre kezdi Időszerűségét veszteni, kezd lényegében megváltozni. Évekkel ezelőtt láttam egy cseh filmet, címe A vádolök (Zalobnlci) volt. Egy szövetkezet fiataljai összeesküdnek az öregek ellen, fellajstromozzák, kinek mennyit lopott az apja a közösből, hogy végül gyűlésen leplezzék majd őket le. Ez a fiatalság — utópia. A valóság — a tanuló, elégedetlenkedő, türelmetlen, sokszor elfogulatlanul, józanul látó, sok régi praktikát nem értő és eltűrni nem hajlandó, de az idősebbek tapasztalataira, segítségére szoruló, s az új magatartást azokkal együtt alakító, s maguk Is alakuló fiatalok. Harc ez Is, sőt sokszor összetettebb bonyolultabb, mint az eddigi nemzedékharcok, csak a megmaradás biztosítéka mindkettő számára ugyanaz lett: egy újfajta erkölcsiség kialakítása.

7