A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-04-28 / 17. szám
Ordódy Katalin Könnyű szél fésüli át a téld fagyoktól, viharoktól lombjavesztett fék tar koronáját, s a hőtömegek kegyetlen súlya alól csak imént szabadult örökzöldek tüleveleit gyengéden megsimogatva tut tovább. Viszi a tavasz üzenetét erdőtől erdőig. Nyomán megindul a hóié, s vékonyan kígyózik a hegyháton lefelé. Az erdő feisúhajt a szél nyomán, nyújtóznak a fák, megropogtatják derekukat, itt is, ott is reccsenés hallik, száraz fekete, élettelen gallyaikat vedlik le, s a természet parancsára a pezsdülő nedvek apró zöld pettyeket buggyantanak ki ágaikon. Ha messzire nézek a fák között, a sok kicsi petty halványzöldes derengést von fátyolként az erdőre. Második napja járom a sűrűséget, hallgatom a neszeket, növények, állatok titkos jelzéseit, üzenetváltásait. Autók motorjának, villamosok csilingelősének zajához szokott fülem nem sokat ért az erdő beszédéből. A tolmács szerepét a zöldlódenes erdész vállalja el olykor-olykor, aki mögöttem lépdel el-elmanadozik, matat, vizsgál valamit s újból utólőr. Eltávolodtunk a természettől, különösen ml, városokban élő emberek. Néha nosztalgia támad bennünk a szabad természet után, s a rendezett utcák, parkok közül elvágyódunk, ki, valahová a zöldbe, rétékre, erdőkbe, s tudatára sem ébredünk felületes természetszeretetünknek. Felvillanyozva fülelünk, hányat szól a kakukk, rémüldözünk egy ártalmatlan sikló láttán, lelkesen szívjuk be a tiszta levegőt, esetleg izgalmasszép találkozásra vágyunk egy őzzel, majd szertehagyva az oda is magunkkal cipelt civilizáció nyomait, konzervdobozt, gyufaskatulyát, papirost, befejezzük barátkozásunkat a természettel. Az erdei munkások, erdészek, vadászok ma is sokat megőriztek érzékeléseiknek finomságából, önkénytelenül is ifjúságunk indián hőseivel hasonlítom őket össze, akik szinte követni tudták a kígyó útját a fűben, a madár röptét a levegőben. Itt — mutat kísérőm a tisztás egy napsütötte ágasbogas bokroktól körülvett zugéra — nemrég előttünk őz pihent. Ogy nézem, májusi ellés előtt állhat, s talán ezt a száraz, védett helyet kereste ki magának, hogy világra hozza gidált.-— Az erdő, a fák, állatok egyaránt sokat szenvedtek az Idei hosszú, kemény téltől. De mi mindig kemény télre vagyunk felkészülve, eleségben nem volt hiány. Gesztenye, kukorica, szén« ki nem fogyott a felállított etetőkből, erről részben az erdészet, részben a bérlő vadásztársaság gondoskodott. Most néma az erdő, puskalövés zaja nem veri fel a csendet. Vadászati tilalom van, amely csak az egész évben szabadon lőhető vaddisznókra, rókákra, kányákra, általában a kártékony vadra nem vonatkozik. Egy-egy madár repülésén kívül nem észlelek mozgást, pedig körülöttünk minden teli van állati, növényi élettel, növekedéssel, szaporodással. Vékony, panaszos hangra fülelek fül, azt hiszem, madár riad meg, de nem. Az erdész jól meg tudja különböztetni az éhes, vagy rémüldöző pár napos nyúlftókák hangját a madárétól. Megtudom, milyen erős a fácán anyák fajfenntartási ösztöne, saját életük kockáztatásával védik tojásaikat, amelyeket nem hagynak el akkor sem, ha ember, vagy veszedelmes vad közelíti meg fészküket. Holtnak tetetik magukat,- s ha ez sem segít, az utolsó pillanatban menekülnek dühös és fájdalmas rlkoltozás közben, néha már későn. Rátérünk egy ösvényre, amelyen friss szekérnyomok láthatók. Rövidesen a dombhajlat kanyarulatában lovak tűnnek fel, mellettük ember. Hosszú szálfákat vontatnak lefelé a rakodóhelyig, ahonnét, mér gépi erővel is tovább lehet szállítani. Alig tűnik el a fák között a kis csoport, kopácsolás zaja, emberi hangok szűrődnek fülünkbe. Néhány psrc múltán öt-hat embert látunk, akik gyakorlott mozdulatokkal a földön heverő hatalmas fatörzseket fosztják meg baltájukkal, fejszéjükkel az ágaktól. Mozdulataik ősi mozdulatok, így csinálták ezt már a föníciaiak is, hogy palotájuk, templomaik vagy hajóik számára előkészítsék a szükséges faanyagot. Ennek az évezredes erdei szertartásnak a mindennapi nyelvhasználatban a neve: fakitermelés. Az ágakat, gallyakat, nagyobb forgácsot összehordják, s tetézve megrakják a közelben álló szekeret. Pihenőt tartanak, előkerül a szalonna, s a ropogva égő rúzsé lángjai fölött üvegesedik, illatosodlk, csöppend zsírját az alája tartott kenyérre. Nem nagyon beszédesek ezek az erdei emberek, vagy talán az Idegen számára nincs mondanivalójuk. De azért csak megoldódnak a nyelvek falatozás közben, s egy-egy mondatuk az erdők világának más-más tájaival ismertet meg. Néhány faóriás, amely látszatra még semmiben sem különbözik többi társétól, már meg van jelölve a halál jegyével. Holnap azok is kivágásra kerülnek, aztán ha Itt készek, vándorolnak tovább. — Az erdő sem más — szólal meg kísérőm, — mint egy hatalmas gyár, amelynek nincs kerítése, falai és tetőzete sem. Nem véd az Időjárás viszontagságai ellen, azért az erdei munkások munkakörülményei is nehezebbek, mint általában a gyárokban dolgozóké. A munkafolyamatok gépesítése világviszonylatban is itt a legnehezebb. A napjában egyszeri meleg kosztolást sem tudtuk idáig biztosítani, mert . .. „0 természet, 6 dicsé természet“ Egész férfit kíván az erdei munka Utaznak s szálfák a rakodóra
