A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-04-28 / 17. szám
az bosszantott, hogy a gyanakvásnak még a szikráját sem láttam rajta. Nem, nem tudott ő gyanakodni. Annyira megelégedett volt, annyira szeretett, annyira bízott bennem, hogy az már több volt minden elképzelhető jóságnál és tisztaságnál. Egyideig legalább az éjszakáim voltak szépek és nyugodtak. Váratlanul azok is megváltoztak. Miért van az, hogy az éjszakák sötétjében mindent élesebben és tisztábban látunk? Miért van az, hogy az éjszakák sötétjében valószínűtlenül eltörpülünk, s a minket körülvevő zajos világ eltaposással fenyeget? Miért van az, hogy viselt dolgainkból rettenetes álmok nőnek és tehetetlenül vergődünk szorító karmaiban? Vergődve kínlódtam a magam kötötte hálóban. Hát valóban nem tudok vagy nem lehet változtatni áldatlan helyzetemen? — ötlött fel bennem gyakran a gondolat. Igaz, csak egy-egy pillanatra szalmalángszerűen lobbant fel a változtatni akarás gondolata. Pillanatnyi fellobbanások otthon, pillanatnyi fellobba nások utazás közben: kínzó és jóleső borzongások váltakozása, ijesztő és bátorító érzések hullámzása, dermesztő tél és virágos tavasz, a tűz és víz találkozása. Végletek, ellentétes végletek, melyeket nem lehet egymás mellé helyezni, amelyek soha, de soha nem békélhetnek meg egymással. Mindent nagyon jól tudtam és láttam, mégsem volt hozzá erőm, hogy kiszórjak magámból minden tévútra vezető érzést és gondolatot. Valahogy mindig halogattam a végső leszámolás időpontját, mert nagyon halványan azért éreztem, hogy előbb vagy utóbb le kell számolnom önmagámmal, hogy előbb vagy utóbb meg kell találnom önmagamat! Vissza kell nyerni a lelki nyugalmamat, a szabadságomat? — töprengtem sokat. Éreztem, hogy elérkezik az idő, amikor ismét nyugodt lelkiismerettél belenézhetek a tükörbe, belenézhetek a feleségem és a gyerekeim szemébe. Csak azt nem tudtam, hogyan, miképpen jutok el odáig. Lázasan kerestem, kutattam a felemelkedéshez vezető utat. Nehéz és fájdalmas volt az útkeresés. Arra kellett rádöbbennem, hogy eltávolodtam a családomtól, hogy bizonyos mértékig a feleségem és a gyerekeim idegenekké váltak, hogy az addig édesnek vélt otthon nem is olyan nagyon édes. Egyik este fürdés után tizenhat éves lányom, Katinka, a születésnapjára kapott harisnyát próbálta fel. Tettem-vettem a szobában, nem figyeltem oda. Inkább csak éreztem, mint láttam, hogy mi történik körülöttem. — Anyuka!... Ugye, már olyan nőies a lábam!? — mondta Katinka a feleségemnek, miközben a széken ülve előrenyújtotta hosszú lábát s méregette furcsán fénylő szemmel; Kezemben megállt a munka. Odapillantottam. A combtőig felhúzott hálóing csomóból egy szép formájú, valóban nőies láb nyúlott előre. Ha addig nem vettem észre, látnom kellett, hogy az én hosszú növésű, cingár kislányomból milyen sudár termetű, csinos és kívánatos lány fejlődött. Akaratlanul és ösztönösen össze kellett hasonlítanom azokkal a lányokkal, akikkel utazásaim alkalmával különböző kalandokba keveredtem. Képzeletemben megtelt velük a szoba ... Megremegtem, szinte megszédített a gondolat. Rettenetes szégyenérzet mardosott. Olyan megmagyarázhatatlan fájdalmat éreztem a szívem táján, hogy kis híján felordítottam. Feleségem észrevette, hogy valami nincs rendben. Kissé ijedt, meglepett arccal nézett rám: — Mi történt veled? — kérdezte. Bizonyára torz és rendkívül sápadt lehetett az arcom. Igyekeztem magam öszszeszedni és megnyugtatni őt: — Semmi, semmi... Talán elrontottam a gyomrom ... Tudod ... olyan rendszertelenül étkezem... Kibotorkáltam a szobából, ki a levegőre. Odakint nekitámaszkodtam a falnak és nagyot, mélyet sóhajtottam. Langyos és illatos volt a nyári est. A derült égen halványan pislákoltak a csillagok. Leültem az előszobába vezető lépcsők egyikére és rágyújtottam. Megpróbáltam higgadtan és józanul rendezni a gondolataimat. Nem ment. A nyomasztóan fájó érzésektől sehogyan sem bírtam szabadulni. Vissza kell jutnod a családodhoz! Meg kell keresned a visszavezető utat! — kiabált bennem erős hangon a vággyal telítődött akarat. De hogyan, hogyan!? Nemsokára kijött a feleségem és mellém ült: — Jobban érzed ‘magad? — kérdezte aggódó kedvességgel. — Igen... már jobban érzem magam... — feleltem vidámságot színlelve. Nagyon hosszúra nyúlt a hallgatásunk. Bántott a dolog. Vatemi azt súgta, hogy a feleségem sejt valamit, de nyomban elhessegettem magamtól a gondolatot. Nem lehet, nem létezik! Máról holnapra? Egyik pillanatról a másikra? Lehetetlen! Egy újabb cigaretta elszívása után bementünk és lefeküdtünk. Rettenetes álmom volt, soha nem felejtem el... Valahol kinn a mezőn, ragyogó napsütésben, idős férfiak gyűrűjében táncolt a lányom. Mezítelenül. Felháborodottan ordítoztam volna, de hang nem jött ki a torkomon. Mindenképpen igyekeztem kimenteni a lányomat... Gúnyosan, vértíorralón belenevetett a szemembe, és csak táncolt, táncolt... Engem a férfiak rúgtak, löktek, majd megsokallva a makacsságomat, rám támadtak és üldözőbe vettek... Lélekszakadva futottam, azaz futottam volna az életemér... Bárhogyan igyekeztem, nem haladtam ... Kések, botok emelkedtek a magasba, hogy lesújtsanak rám... Hirtelen minden átmenet nélkül, a férfiak átváltoztak lányokká ... Lányok, lányok, szétbomlő, lobogó hajjal, rám meresztett, hosszúra nőtt saskörmökkel közeledtek ... Mind, mind régi ismerőseim voltak ... Rettentő hangerővel vádoltak, vádoltak, vészjóslóan közeledtek. Futottam, futottam és hirtelen sötét szájú mélységhez értem. A lányok beértek és hátborzongatóan gúnyos kacagással a szakadékba löktek... Pihekönnyű tehetetlenséggel zuhantam lefelé. Talán a súlytalanság állapotában érezheti magát hasonlóan az ember... Zuhantam és kínszenvedéssel vártam a pillanatot, ami-kor pozdorjává törik minden csontom. A szakadék fenekéhez vágódtam. Felsikoltott bennem az iszony, de nem fájt semmi. Sűrű félhomály vett körül... Fenn, a magasban, abnosznyi kékség jelezte a szabadság küszöbét. A meredek falat kiálló sziklacsonkok, indák és gyökerek erezték. Fel kell jutnom, meg kell védenem a lányomat! Az életem árán is! Hiszen gyáva voltam, megfutamodtam! Mellettem lábszár vastagságú hüllők tekeregtek, fejem körül denevérek csapkodtak ... Iszonyodva, borzalmas érzésekkel kapaszkodtam az egyik alálógó indába, és minden erőmet megfeszítve kúszni kezdtem fölfelé. Kúsztam, kúsztam, miközben elhagyott minden erőm. Verejtékbeff fürdött a testem, megfáradt tüdőm levegő után kapkodott. Ekkor fenn, a szakadék szélén megjelent. az én nagyra nőtt Katinkám. Felcsillant bennem a szabadulás reménye. Igen, igen, kijutok, most már kijutok, felszabadultan és megtisztulva! Katinka a segítség helyett köveket dobált rám. Félelmetes zúgással, kongással röpültek felém a szikladarabok. Felébredtem. Kezem görcsösen szorította a párnát, homlokomat kiverte a veríték. A redőnyön aranyos csíkok jelezték, hogy odakint már süt a nap. Feleségem az ágy szélén ült. — Rosszat álmodhattál... — szólalt meg és szelíden megfogta a kezemet. Holtfáradtan feküdtem. Minden idegszálamban ott vibrált még a rettenetes álom feszült izgalma. Cigaretta után nyúltam és rágyújtottam. — Baj van az idegemmel... teljesen kikészültem ... — mondtam nagyot szíva a cigarettából, és a feleségem szemébe néztem. Nyomban félre kellett kapnom a •tekintetemet, mert énét a hét dióbarna szembogár tükrözött, töüb volt minden kimondott szónál. Több a szomorkás bánatnál, a szemrehányásnál, több a megalázottságnál, több ae. anya gyerekeihez való ragaszkodásnál és a feleség mindent megbocsátó hőségénél. Máig sem tudom, hogyan jutott eszembe, olyan hirtelen ae ötlet. Remegett a hangom, amikor kimoodtam: — Elmegyünk a Tátrába... két hétre ... az egész család ... Kicsit elszórakozunk, kipihenjük magunkat. Mit szólsz hozzá? Annyira vártam a kedvező választ, mintha az életem függött volna tőle. — Elmehetünk... — adta beleegyezését nyomban a feleségem, s halvány mosollyal még megtoldta. — Úgysem voltunk még együtt a Tátrában sohasem. Szava belemarkolt a szívembe: — Se a Tátrában, se másutt... Pedig hát húsz év nem rövid idő... Lehajtott fővel ült az ágy szélén és hallgatott."Már a második cigarettát is elszívtam, szó nem esett köztünk. Hallgatáséból arra következtettem, hogy valamit, valami nagy dolgot akar mondani. Az együtt töltőt húsz év alatt még sohasem ékelődött közénk ilyen feszélyezett, mélyre bukó, hosszú hallgatás: Vártam hát, hogy megszólaljon, vártam, hogy biztatás nélkül mondja ki a gondolatát. Végre megszólalt: = Én ... én Úgy látnám jónak, ha .. í elmennél a véllalatvece*őhöz és más beosztásba kérnéd megad... — mindezt olyan hangszínnel és hangsúllyal mondta, amiben benne remegett zilált lelkiállapotom okának ae ismerete, talán a megbocsátás is, s azon túlmenően a kivezető út megvillantása is. Akaratom ellenére elhomályosodott a szemem, annyira eiéceékenyüitem. Abban a pillanatban szerettem volna megcsókolni a kezét, a két fáradhatatlan, dolgos kezét. Reggeli után a gyeseiteknek bejelentettem a tátrai utazást, amit leírhatatlan örömmel fogadtak. Katinka a nyakamba csimpaszkodva csókolgatta az arcomat: — Köszönöm, apukám, köszönöm, köszönöm! Feleségem látva a készülődésemét, megkérdezte: Hová mész? — A vállalatvezetőhöz — feleltem csendesen. Kikísért. Megállt a lépcsőkön és hoszszan nézett utánam. Mintha könny csillogott volna a szemében ... Pedig az utcai hangszórók vidám muzsikát sugároztak. • —— — 10
