A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-04-26 / 16. szám
16 ■r/>~ gramst Szödi Viktor: Loprongo A széles, pirosszínű gép könnyedén gurulva maga alá, a sínek közé saftolja és simítja a betont. Így készülnek a ki jutók. A síneknek a száraz betonról való elválasztása, leszaggat ása, nem túlságosan nehéz, öe szoporátlan, ügyes-bajos Tnunka. Nem is igazi munka ez, hanem aj jele bosszantó veszödés! Ezt a véleményemet az imént elmondtam Dundónak is. Dundó magas és testes, fekete fiú. Ama kevesek közé tartozik, akik — még mielőtt megismertem volna — némi szimpátiát és tiszteletfélét előlegeztek számomra. Amióta spanyolul tanulok, Loprongonak hív jazt mondja, ez ^ olyan, mint egy spanyol szó] és én is így hívom őt: Két Loprongo! Loprongo, hogy úgy mondjam, hisz nekem. Hozzám fordul vitatni való problémáival, és más kérdéseivel is. A minap megkérdezte: — Mondd Loprongo, mi marad a világból, ha véletlenül kitör az atomháború? ■ — Hogy-hogy mi marad? — válaszoltam. — Mit tudom én? Nem vagyok atomháború-szakértő. Azóta eszembe ötlött, hátha csalódik bennem, mivel nem tudok válaszolni minden kérdésére. És mivel nem szívesen csúsznék le arról a magaslatról, ahová éppen ő juttatott fel, megpróbáltam magyarázatot adni neki. Egy másik alkalommal azt kérdezte, mi az a naprendszer, és hogy mennyire vagyunk mi a Marxtól. — Marxtól nem túlságosan messze — válaszoltam kajánul — mert, ha jó tudom, Marx a londoni temetőben nyugszik. — De a Marstól azért elég mészszíré esünk. Ma is nagyobb a kedvem a beszélgetéshez, de az alváshoz is, mint bármilyen munkához. Be sem várom a tízórai szünetet, a talajgyalu simította száraz földre heveredem és lehunyom a szememet. Aztán még odaszólok Dundónak: — Hallod-e, Loprongo, ha majd jön az öreg, ébressz fel! De ne hamarább! — Nem jössz melózni? — Nem én! Régente megcsodáltam azokat az embereket, akik bárhol elszunnyadnak. Nekem ugyanis az alváshoz azelőtt mindiq áqy kellett. Most már nem kell ágy! A sárga, csupasz földön fekszem, sehol egy fűszál — a nagy gépek alaposan lenyúzták n föld bőrét. Alszom egy két órát. Nagy zúgásra és csörömpölésre ébredek. Egy hatalmas hernyótalpas dübörög el mellettem, csak úgy remeg a föld alatta. A nap már elég magasan jár, és Loprongó ott vesződik sínekkel. Nehézkesen felállók és az álomtól kábultan hozzávánszorgok. — Nem akar elragadni a betontól, verje meg az isten — panaszolja Lopro — Nincsen annak akarata, te ... — okoskodom közbe. — Nincs akarata? Hát akkor csak próbáld lefeszíteni! Szembe nézek vele. — No, ide azt a csákányt! — Nagy igyekezettel nekiállok a sínnek. A lefolyt, odaszáradt beton az erőteljes ütések után lepattog. Rést keresek, belenyomom a csákány hegyét a beton és a sin közé, teljes erőmből fesztem. De a sín meg sem mozdul. —Nem megy, mi? — vihog felém Lopro. Szemhéjam, homlokom és az egész testem csupa izzadság. A guruló cseppek a homlokomról az orromra s onnét a fölödre potyognak. 0 jra meg újra nekifeszülök ... Alaposan belefáradok,' míg végre leszakad a sín. Aztán győztesen kacsintok Loprongóra. — No ugye, hogy megy ... Nem válaszol. Komoly, kissé szégyenkező. Mások ilyen helyzetben nevetnének, hogy megkíméltem őket — de Loprongo nem olyan! Elveszi a csákányt s a következő sínt kezdi feszegetni. De alig telik el tíz perc, máris bosszankodik. MEGJÖTTEK A GÖLYÄK — Ez is szentségesen be van ragadva... — fordul felém nedves-vörös arccal. — Ide azt a csákányt — legénykedek én Elragadt a len dület, s az örök virtuskodás is ösztönöz. Nem nagyobb munkával, mint az előbb, lefeszítem a sínt. Loprongo kissé csodálkozik, de most sem szól. Elveszi a csákányt és nekiáll a következő sínnek. Nagy elhatározással, keményen dolgozik. Félig meztelen, arcán, nyakán és melle közepe táján dúsan folyik az izzadság. Már több, mint egy félórája vesződik a sínnel. Eleinte úgy látom, ha estig kell itt gürcölnie, akkor sem adja meg magát. Később mégis ... Hozzám fordul. — Te Loprongo! Ez igazán nem megy — aztán kissé dühösen: — ha megszakadok se bírom lefeszíteni. Ezzel te se próbálkozz egyedül... Ezzel csak ketten bírunk. — Ide a csákánnyal! Magam is leszakítom azt a sínt. — Nem szakítod! Dehogy nem. — Nem, ha mondom! — Ne dadogj, fiú, ide azt a csákányt. — Ide adja. Már több mint egy félórája vesződik a sínnel. Minden rá száradt betont lekalapáltam, de a vas egyre csak tartja magát. Szpácsil felvétele Loprongo arra vár, hogy feladom a harcot, s hogy őt hívom segítségül. De most már csak azért sem! Ofra meg újra nekifeszülök — már reszket a kezem. A csákány hegye most kicsúszik a beton és a sín közül, s én nagy lendülettel hanyatt vágódok. Lopro ^eleinte nevet, aztn' sajnálkozva mondja: — Segítek neked ... — Nt segíts! — mondom hangosan és el akarom rejteni ingerültségemet. Ismét a résbe illesztem a csákányt és utolsó erőmet adom a feszítésbe. Semmi eredmény. Az ingem átnedvesedett. Levetem és a kifutóra hafítom. Megpihenek. Majd munkához látok, s végre-valahára megmozdul a sín. Eleivel csak az egyik vége válik el valamennyire, aztán már könnyűszerrel leszakítom az egészet. Félre lököm a csákányt és lihegve a betonra ülök. Dundó mosolyogva jön hozzám, és megveregeti meztelen váltamat. — Nagy vagy Loprongo ..* — mondja. — Azt meghiszem!... Hogy jöttél rá? — már én is vihogok. — De Igazán... te furcsa ember vagy. Ülünk a betonkifutón, a nap forrón süt az arcunkba. A szívem még mindig százhúszat ver.