A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)

1963-04-26 / 16. szám

16 ■r/>~ gramst Szödi Viktor: Loprongo A széles, pirosszínű gép könnyedén gurulva maga alá, a sínek közé saftolja és simít­ja a betont. Így készülnek a ki jutók. A síneknek a száraz beton­ról való elválasztása, leszag­gat ása, nem túlságosan nehéz, öe szoporátlan, ügyes-bajos Tnunka. Nem is igazi munka ez, ha­nem aj jele bosszantó veszö­­dés! Ezt a véleményemet az imént elmondtam Dundónak is. Dundó magas és testes, fekete fiú. Ama kevesek közé tarto­zik, akik — még mielőtt meg­ismertem volna — némi szim­pátiát és tiszteletfélét előle­geztek számomra. Amióta spanyolul tanulok, Loprongonak hív jazt mondja, ez ^ olyan, mint egy spanyol szó] és én is így hívom őt: Két Loprongo! Loprongo, hogy úgy mond­jam, hisz nekem. Hozzám for­dul vitatni való problémáival, és más kérdéseivel is. A minap megkérdezte: — Mondd Loprongo, mi ma­rad a világból, ha véletlenül kitör az atomháború? ■ — Hogy-hogy mi marad? — válaszoltam. — Mit tudom én? Nem vagyok atomháború-szak­értő. Azóta eszembe ötlött, hátha csalódik bennem, mivel nem tudok válaszolni minden kérdé­sére. És mivel nem szívesen csúsznék le arról a magas­latról, ahová éppen ő juttatott fel, megpróbáltam magyaráza­tot adni neki. Egy másik alkalommal azt kérdezte, mi az a naprendszer, és hogy mennyire vagyunk mi a Marxtól. — Marxtól nem túlságosan messze — válaszoltam kajánul — mert, ha jó tudom, Marx a londoni temetőben nyugszik. — De a Marstól azért elég mész­­szíré esünk. Ma is nagyobb a kedvem a beszélgetéshez, de az alváshoz is, mint bármilyen munkához. Be sem várom a tízórai szü­netet, a talajgyalu simította száraz földre heveredem és le­hunyom a szememet. Aztán még odaszólok Dundó­nak: — Hallod-e, Loprongo, ha majd jön az öreg, ébressz fel! De ne hamarább! — Nem jössz melózni? — Nem én! Régente megcsodáltam azo­kat az embereket, akik bárhol elszunnyadnak. Nekem ugyanis az alváshoz azelőtt mindiq áqy kellett. Most már nem kell ágy! A sárga, csupasz földön fek­szem, sehol egy fűszál — a nagy gépek alaposan lenyúz­ták n föld bőrét. Alszom egy két órát. Nagy zúgásra és csörömpö­lésre ébredek. Egy hatalmas hernyótalpas dübörög el mellettem, csak úgy remeg a föld alatta. A nap már elég magasan jár, és Loprongó ott vesződik sínekkel. Ne­hézkesen felállók és az álom­tól kábultan hozzávánszorgok. — Nem akar elragadni a be­tontól, verje meg az isten — panaszolja Lopro — Nincsen annak akarata, te ... — okoskodom közbe. — Nincs akarata? Hát akkor csak próbáld lefeszíteni! Szembe nézek vele. — No, ide azt a csákányt! — Nagy igyekezettel nekiállok a sínnek. A lefolyt, odaszáradt beton az erőteljes ütések után lepattog. Rést keresek, belenyo­mom a csákány hegyét a beton és a sin közé, teljes erőmből fesztem. De a sín meg sem mozdul. —Nem megy, mi? — vihog felém Lopro. Szemhéjam, homlokom és az egész testem csupa izzadság. A guruló cseppek a homlokom­ról az orromra s onnét a fölöd­re potyognak. 0 jra meg újra nekifeszü­lök ... Alaposan belefáradok,' míg végre leszakad a sín. Aztán győztesen kacsintok Loprongó­­ra. — No ugye, hogy megy ... Nem válaszol. Komoly, kis­sé szégyenkező. Mások ilyen helyzetben nevetnének, hogy megkíméltem őket — de Lop­rongo nem olyan! Elveszi a csákányt s a következő sínt kezdi feszegetni. De alig telik el tíz perc, máris bosszankodik. MEGJÖTTEK A GÖLYÄK — Ez is szentségesen be van ragadva... — fordul felém nedves-vörös arccal. — Ide azt a csákányt — le­­génykedek én Elragadt a len dület, s az örök virtuskodás is ösztönöz. Nem nagyobb munkával, mint az előbb, lefeszítem a sínt. Loprongo kissé csodálkozik, de most sem szól. Elveszi a csákányt és nekiáll a követke­ző sínnek. Nagy elhatározással, keményen dolgozik. Félig meztelen, arcán, nya­kán és melle közepe táján dú­san folyik az izzadság. Már több, mint egy félórája vesződik a sínnel. Eleinte úgy látom, ha estig kell itt gürcölnie, akkor sem adja meg magát. Később mégis ... Hozzám fordul. — Te Loprongo! Ez igazán nem megy — aztán kissé dühö­sen: — ha megszakadok se bí­rom lefeszíteni. Ezzel te se próbálkozz egyedül... Ezzel csak ketten bírunk. — Ide a csákánnyal! Magam is leszakítom azt a sínt. — Nem szakítod! Dehogy nem. — Nem, ha mondom! — Ne dadogj, fiú, ide azt a csákányt. — Ide adja. Már több mint egy félórája vesződik a sínnel. Minden rá száradt betont lekalapáltam, de a vas egyre csak tartja magát. Szpácsil felvétele Loprongo arra vár, hogy fel­adom a harcot, s hogy őt hí­vom segítségül. De most már csak azért sem! Ofra meg újra nekifeszülök — már reszket a kezem. A csá­kány hegye most kicsúszik a beton és a sín közül, s én nagy lendülettel hanyatt vágó­dok. Lopro ^eleinte nevet, az­­tn' sajnálkozva mondja: — Segítek neked ... — Nt segíts! — mondom hangosan és el akarom rejte­ni ingerültségemet. Ismét a résbe illesztem a csákányt és utolsó erőmet adom a feszítésbe. Semmi eredmény. Az ingem átnedve­sedett. Levetem és a kifutóra hafítom. Megpihenek. Majd munkához látok, s végre-vala­­hára megmozdul a sín. Eleivel csak az egyik vége válik el valamennyire, aztán már könnyűszerrel leszakítom az egészet. Félre lököm a csákányt és lihegve a betonra ülök. Dundó mosolyogva jön hoz­zám, és megveregeti meztelen váltamat. — Nagy vagy Loprongo ..* — mondja. — Azt meghiszem!... Hogy jöttél rá? — már én is viho­gok. — De Igazán... te furcsa ember vagy. Ülünk a betonkifutón, a nap forrón süt az arcunkba. A szívem még mindig száz­húszat ver.

Next

/
Thumbnails
Contents