A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)

1963-04-26 / 16. szám

Ätavaszi napsugár egyszerű fakeresztre tűz a kalászi temetőben. Friss a fája, jól olvashatók még a betűk: Bir- 1 kus József, élt nyolcvannégy évet. A sir körül néhány lábnyom még nem mosódott el. A lányáé talán, vagy valamelyik fiáé? Ki tudná megmondani, Lehet, hogy idegeneké, nem nagyon tülekedtek a gyerekek a sir körül, pedig valamikor, négy-öt évtizede nyolc pár kis láb topogott körűié, nyolc gyerekszáj várta tőle a kenyeret. A kenyeret pedig nem volt könynyü előkeríteni abban az időben a napszámos embernek. Tardoskedden épp úgy, mint az ország bármelyik csücskében. Felesége korán özvegyen hagyta, de mégis, ha üggyel-bajjal is, ha néha korgó gyomorral is, a tél hidegét átengedő silány ruhákban Is, de felnőttek a gyerekek. Mind a Yiyolc.

öregségére sem tudott semmit szerezni, élete minden eredménye a nyolc felnőtt, egészséges gyermek maradt. Talán úgy érezte, és teljes joggal, hogy ez nem is kevés. Élete alkonyba hajlott, mire megélte a felszabadulást. Aligha tudta felmérni, mit jelent ez neki, és a sok-sok hozzá hasonló kétkezi nincstelennek, míg egyszerre különös dolgok történtek. Nyugdíjat kapott, ő, aki verejtékes munkával is alig kereste meg a legszükségesebbet. Valaki, vagy valami gondoskodik róla. Csodásam jó, melengető érzés volt. Megszabadult a félelemtől: Haszontalan öreg létére nem szorul kegyelem kenyérre. Meglegényesedett, adott magára, takarosam járt. Amire régen nem volt sem pénz, sem idő, most karnyújtásnyira csillogott tőle, mint gyerek előtt a karácsonyfadísz. Ha borozott, gyorsabban keringett ereiben a vér, s azt dobolta, hogy élni jó. Ha az öreg pajtásokkal a kártyát keverte s elkapta a játék izgalma, akkor is az élet jó ízeit érezte.

Hetvenen felül azonban mér csalóka a napsugár, az öreg csontok kívánják a tűzhely melegét, a családot. Kívánják maguk körül a megemberesedett fiúk tevésétvevését, a megnyugvást, hogy átvették tőle a gondoknak és örömöknek — az életnek — drága stafétabotját. Szemük az unokákban vágyja látni az élet kiapadhatatlanságát, ami könnyebbé teszi az elmúlás gondolatát.

Aztán, hogy a nyolc száj egyikéről sem hangzik el a hívó szó, valami megkeseredik benne. Hiszen nem lenne ő ingyen kenyérpusztító, leszámolná a pénzt minden hónapban az utolsó fillérig.

Mikor régi ismerősétől levelet kap, aki időközben az aggok otthonába került, gyökeret ver benne a gondolat: az is „otthon“, ott talán neki is jó lenne. Meg- Iratja a kérvényt, és várja a választ. A gyerekek mit sem tudnak róla. Közben a három otthon maradott — a két fiú és .az egy lény — mégis összedugja a fejét, s megszületik az egyezség: minden hónapban másikuknál lesz az apa.

Az öregemberben feltámad a remény. Hátha mégis otthonra lel gyermekei között. Elsőnek legidősebb fiához költözik, s a háromszáznyolcvanöt korona nyugdíját átadja a menyének, aki visszaad száz korona költőpénzt, a többíin ágyneműt vesz neki.

Az otthon illúziója, sajnos, fájdalmasan hamar szétfoszlik. A másik két testvér kibúvókat keres. „Kicsik még a gyerekek, a lába alatt lennének“, „nehezen férnek a lakásban“, és van száz kifogás. Az apa nem szól. Tud mér mindent. Tudja, hogy a régi, vagy az új házban fiainál és leányainál elfoglalja helyét a televízió, a mosógép, s nem illik annyi sose látott csoda mellé egy elhasznált öreg, akit kerülgetni kell. A gyermekek házának ajtajai bezárulnak előtte és kitárul a kalászi aggok otthonának kapuja. 1958. áprilisában szedi a ’cókmóikját és útrakel.

Ott találkoztunk vele még a tavalyi év folyamán, akkor egyre a gyerekeit emlegette. Mert az otthon mindent megad, gondoskodást, ápolást, kényelmet, de azt a szót, hogy „édesapám“, és az unokák szemének csillogását nem pótolhatja semmi. A gyermekeknek, ha néha-néha meglátogatja valamelyik, erről nem beszél. Nekik az otthont dicsért, a tisztaságot, a kosztot. Nem fog sóhajtozni előttük az után, amitől megfosztották. Beleolvadt az új kis társadalomba.

Milyen ez a társadalom? Nem könnyű átfogó képet adni róla. A létszám mindig teljes, a száztíz ágyas intézetben most is széztizenkét gondozott van. Ha valaki elmegy, sokszor huszonnégy óra sem telik bele s új ember kerül a régi helyére. A társalgó helyiségekben zajlik az élet, folyik a terefere, megismerkednek .az újonnan jött lakótársakkal, baráti kapcsolatok, sőt gyöngédebb érzelmek is klvirágoznak. Az emeleti társalogóban leginkább férfiak tanyáznak, mert ez egyúttal a „dohányzó“ is, ahogy egy kastélyban

lennie illik. Itt dívik a másik férfipaszszió is, a kártya. Sok híve van a zene nemes szórakozásénak, néha hegedű hangja szárnyal bátortalanul, hogy egyre jobban érvényesüljön a fokozatosan lecsendesedő teremben, míg nesz sem hallik s az uralmat teljesen átveszi a vonó és a négy húr lelke.

A hegedűszót Bírkus bácsi is szerette, s ki tudja, mi mindenre gondolt, míg hallgatta. Mire is gondolhatnak az öregek akkor, ha megáll kezükben a horgolótű, ha fólreteszik a kiolvasott újságot, ha pihen a kártya. Csupán következtetni tudok abból a látszólagos paradoxonból, amivel érdeklődésemkor egyikük meglepett.

— Mióta él itt bácsi?

— A nyáron lesz harmadik éve, hogy eljöttem.

— Akkor bizonyára ismerte Birkus bácsit?

— Ismertem, hogyne. Jól megvoltunk együtt. Nekem hagyományozta a kalapját

is.

— Hogy van megelégedve a koszttal, ápolással?

— Nagyon. Gondunk semmire, az orvos hetenkint meglátogat.

— Akkor hát szívesen van itt — inkább megállapítom, mint kérdem. És jön a meghökkentő válasz.

— Azt éppen nem mondhatnám.

Nagyot nézek. Ennyi dicséret után ez

érthetetlen.

— De hát miért?

— Két gyerekem van nekem kérem.

És többet nem mond. Kérdezni pedig

— érzem — nem szabad.

Vékony, mosolygós, fekete kontyú nővér fog karon.

— Hiába követünk el minden tőlünk telhetőt, a ház csak azoknak tud igazi otthonává válni, akik öregségükre egyedül maradtak. A távolabbi rokonság nem köti őket az elhagyott otthonhoz, de a gyerekekéhez fűző szálak eltéphetetlenek. Érdekes, ez még akkor is igy van, ha nem volt zavartalan az együttértés az öregek és fiatalok között. Ügy érzik, valamit elvettek tőlük, amihez joguk volt.

Találomra ettől is, attól is érdeklődöm családi viszonyai felől, és nyugtalanító kép alakul ki bennem. Sok, sajnos, sok olyan öreg él Itt, akinek nem itt lenne a helye. Nem miattuk hozták létre ezeket az intézeteket. Az állam nem azért tartja fenn az aggok otthonát, hogy némelyek önző, és kényelmi szempontokból

Kedélyei délutáni terefere

Pápai nini versei több ilyen terjedeli főzetet megtöltenek

Istók bácsi ma Is szívesen udvarolgat. Most történetesen éppen a — saját feleségének.