A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-04-14 / 15. szám
— Valójában mi baja is van, édesapám? Nehézkesen feléje fordította a fejét. A kérdéséről mintha megfeledkezett volna. — Megvakultam, fiam. Nem láttam már magam előtt az utat. Szaggatott, rövid mondatokkal elbeszélte, hogy napról napra közeledett feléje a horizont, amíg a jobb szemén egészen elhomályosodott a szaruhártya. Érezte, a bal is gyengülni kezdett. Ügy voltam, már, mondta, mintha egy kis ablakú szobába lennék zárva és mind kevesebb fény jut be azon az egy ablakon, mert odakünn szürkül, lement a nap és a tájra éjszaka borul... — No és az orvosok? Mit mondanak? — Azt mondják, hogy a műtét sikerült, és jobban látok majd, mint azelőtt, fiatalkoromban... Persze, ez csak tréfa — halványan elmosolyodott —, a beteget biztatni kell... Nézed-e még az őszi mezőn a barázdára szálló varjakat, apám? — gondolta a fiú. — És te, fiam... hogyan élsz, mit csinálsz? — jól vagyok ... szépen keresek. A saját motoromon jöttem ide, Prágába. — Kissé büszkén mondta ezt, bár nem akarta, hogy véletlenül öntelten hangozzék, de eszébe jutott, hogy hét éve azt mondta az apja, vesztébe rohan... Mesélt a munkájáról, a nagyolvasztóról, hogy ezernyolcszáz-kétezer koronát keres tisztán havonta. Meg vagyok elégedve a sorsommal, mondta ... — És a lakás... ? Talán már házad beszél, mintha az ember csiga lenne. Hátára veszi a házát, meg a motyóját és az ország másik végére vándorol. Vagy ez előtt már nincsenek akadályok, ez előtt már az irdatlan távolság nem akadály ... micsoda ember ez, vándormadár? — És Kassán mi tennél? — érdeklődött. — Talán öntőmester is lehetek... talán rám bíznak egy kemencét vagy egy nagyolvasztót... Egy gazdaságot akartam rádbízni, gondolta az apja, nem kellett. Nagyolvasztó kellene? — Hol az a lány? — mondta kissé érdesen, de amennyire tudta barátságosan. — Szereted a fiamat, lányom ... ? — Szeretem — megsimogatta a beteg kezét, és még egyszer mondta — szeretem — Kár, hogy nem látlak — sóhajtott —, mondd meg az apádnak, hogy tiszteltetem. Mondd meg, hogy gazdaember vagyok, de elhiszem, hogy ő is tudott dolgozni, csak talán nem volt szerencséje, hogy szerzett volna valamit! Mondd meg, hogy a fiam is olyan ember, mint én vagyok, mert mégis csak én neveltem ... — Jól van, apám — mondta a fia halkan — nyugodj már meg! t — Nyugpdt vagyok... egészen nyugodt ... Ennek már nem parancsolok, gondolta keserűen, egészen más ember, mint én. Néhány másodperces, tanácstalan szünet következett. A fiú és a lány egymásra néztek, a beteg meg szigorúan összeszorította az ajkát és hallgatott. mert úntatja és bosszantja a beszélgetés. Még mindig makacs és keményfejű, töprengett Jani, annyira kemény, hogy az már szinte furcsa és természetellenes ... Mit tegyek ... miről beszéljek vele? Lehetséges, hogy ennyire nem értjük egymást, hiszen a fia vagyok ... 1 Hallgattak. Egy jó szava sincs hozzám, gondolta Török Péter, a beszédjével csak sebezni tud ...! A látogatás hátralevő idejét ritkán hulló szavak töltötték ki... közömbös és semmitmondó szavak, hogy az ember lelke szinte belefájdul. Sötét magányában úgy érték a beteget ezek a közömbös szavak, mint egy hasító ostorcsapás. S a szavak koppanva hulltak a csendben, mint a koporsóra a barna hantok. Jani elbúcsúzott. Kimélni kell a beteget, mondta... — Viszontlátásra, édesapám... gyógyuljon meg mielőbb ...! Megcsókolta és a kezét szorongatta. — Isten veled, fiam. Sok szerencsét az életben! Megfogta a kezét, egy pillanatra a maga két nagy kezében tartotta, aztán eltolta magától. — Eridj, fiam! Fáradt vagyok. Lélekzetét visszafojtva figyelte a lépteiket, ahogy távolodnak. Elmegy, gondolta kétségbeesetten ... Egy pillanatra kristálytisztán megérezte, hogy két ember lakik a lelkében, és hogy őrültség, amit csinált, mert mindez hiábavaló, és hamis... Annyira erősen érezte ezt, hogy felemelkedett és panaszosan felkiáltott. is van? Parányi gúnyt érzett az apja hangjában. Motorod lehet, szúrt ez a csendes irónia, de házad legyen.. * akkor egész ember az ember, ha háza van. — Legényszálláson lakom... de ha megnősülök, kapok lakást is. — Csinzsákban, ugye? Emeletes ház, ezer lakó, örök perpatvarok a szomszédokkal. És semmi udvar ... udvar nélküli házad lesz, ugye? Nyilvánvalóan gúnyolódott. A csúfondáros, lekicsinylő hangra szükség volt, hogy újra fölénybeír érezze magát. Ébredezett benne a régi énje, fölényben < akarta érezni magát, mert az önérzete inkább elpusztul, de a vereségetnem ismerte el. Csak legalább látnám a lányt, gondolta, csak látnám, milyen ... — Bérházban is lehet lakni — ellenkezett a fia —, az új városokban bérházakban laknak az emberek, és udvar nem kell, mert nincsenek tyúkok meg libák ... — Engesztelő hangon beszélt, ki akart békülni az apjával. — Aztán nem maradok én ott örökké... Ha Kassán felépül a nagy acélmű, oda megyek. Közelebb haza... Ni csak, gondolta Török Péter, úgy MARTH GYÖRGY rajza Egészen úgy, mintha már közös témájuk sem akadna. Jani még beszélgetni akart, mindenfélét kérdezett a faluról, áz otthoniokról, a szövetkezetről , de Török Péter mind szűkszavúbban válaszolt. Megvagyunk ... élünk... minden a régi, a munka azért megmaradt, ha szövetkezet van is, ne félj! Ilyen feleletekre szorítkozott. Amikor a szövetkezetről volt sző, ingerültséget éreztek a hangjában. Mint aki erről a témáról nem szívesen beszél... mint aki semmiről nem beszél szívesen. — Jani...! Fiam ...! A fiú megfordult és gyors léptekkel visszajött az ágya mellé. r- Tessék, édesapám ... mondani akar még valamit? Ugyanaz a hang, gondolta és az előbbi pillanat nyomtalanul elmúlt, hiába,ugyanaz a hang ... — Semmi, semmi... Isten veled, fiam ...! Janinak úgy tűnt, mintha az apja hoszhosszú-hosszú időre búcsúzna tőle ... (Folytatjuk.),
