A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-04-14 / 15. szám
Bábi Tibor: Realizmus?! Őszintén szólva, sokszor elkeserít vitáink meddősége, és nemcsak a viták meddősége, de mindannak szörnyű sivársága, amit mi kulturális, irodalmi vagy szellemi életnek nevezünk. Épp azért nagyon kelletlenül ülök neki ennek az írásnak, s magamban azt kérdem, van-e s a jövőben is lesz-e értelme, hogy az ember a nyilvánosság előtt tálalja ki gondolatait. írtam, már nem tudom pontosan mikor, egy szerencsétlen verset — Nyüzsgünk, nyüzsgünk volt a címe —, megsértettem és magamra bőszítettem vele egy sereg jóravaló embert, s most már késő lenne mentegetődznöm, de úgy érzem, a gonoszkodó sorokon túl mégis csak tartalmaz valami igazságot: „A semmit vitatva forr, buzog balga vérünk / s boldogtalan mindegyikünk, mint jómagam, / ki íme itt nyüzsgők a halhatatlanok közt / magam is majdnem halhatatlan...“ A vers utolsó sora pedig: „... nyüzsgünk, és egy nap sarkunkra lép az óriás világ.“ Ne higgye senki, hogy valami gyanús kisebbségi vagy alacsonyrendűségi érzésnek estem áldozatul, csak éppen eszembe jutnak nem is oly rég múlt ifjúkorom élményei: indulásunk körülményei, a Fábry Zoltán emlegette intellektuális légüres tér, mely nemcsak rossz prózában és rossz versekben volt jelen, de körülvette az embert és az írót, akár tehetséges volt, akár tehetségtelen. A háború következményei, illetve a háborús vereség következményei talán bennünket sújtottak a legjobban, éppen azt a nemzedéket, mely arra volt hivatva, hogy megőrizze és fenntartsa elődei progresszív törekvéseinek folytonosságát. A háború éppen ezt a folytonossági folyamatot szakította meg szinte „tabula rasa“-t teremtve. Ez a „tabula rasa“ persze csak képletes valami, mert nem lehet elképzelni írót, társadalmi gyökerek és kulturális örökség nélkül. Igaz, hogy a mi időnkben az író y magatartását elsősorban társadalmi, szociális eredete szabta meg, s ez úgynevezett plebejus mentalitásában jutott kifejezésre. Sokkal problematikusabb a kulturális örökség kérdése, hiszen ezek az írók többnyire paraszt vagy proletár származású fiatalok, vagy idősebb emberek voltak, akik műveltségüket kínoskeservesen szerezték meg, úgyahogy kitörve a proletársors legmélyéről. S épp azért ma szinte fejbe kólintanak Tőzsér Árpádnak ezek a sorhi: „Hetekkel ezelőtt a Csemadok Központi Bizottságára a Csemadok járási titkárságai névsorokat küldtek: kit szeretnének Íróink közül irodalmi esteken vendégül látni... Egyes kevésbé jelentős íróinkat, költőinket aránytalanul sok helyre hívták, s más fiatalabb, de tehetségesebb íróinkról esetleg tudomást se vettek.“ E sorokat Tőzsér az irodalomtudat megteremtésének szükségessével kapcsolatban mondja, s ez az irodalomtudat, elképzelésében valami kényszerítő hatalomként szerepelne, mely végső fokon megregulázná könyvkiadásunkat. Irószövetségi vitáinkon ez a tapintatos megfogalmazás egészen nyers és nyílt formát öltött: „Miért kell kiadni Dénes- és Csontos-köteteket?“ Értem a fiatalok /türelmetlenségét, de nem értem ezt a nyerseséget. A kérdért talán úgy kellene megfogalmazni, miért ne adjuk ki azt, ami jó? Az álló és merev világszemlélettel kapcsolatban Tőzsérnek sok mindenben igaza van, mondjuk Zala és Gály Olga esetében. Én magam úgy vélem, hogy itt inkább a világszemlélet teljes hiányáról van szó, s alig módosult és módosítható fogalmakban szövegezték meg mondanivalójukat. Dénes György költészetét másképp kell megítélnünk, mert világképének töbh bonyolult összetevője van. Már előttem is többen mutattak rá fejlett természetérzésére, melynek különösen a Kék hegyek alatt című kötetében jutott fontos szerep. Dénes Györgyöt az első nemzedék legműveltebb és legolvasottabb költői közé kell sorolni, s természetérzését és tájköltészetét nem lehet véletlen jelenségnek tekinteni. Tipikusan Rousseau-! életérzésről van szó, tudniillik Jean-Jacques Rousseau a természet szépségét állította szembe egykor mindazzal, ami a társadalmi életben és az ember tevékenységében mesterkélt és természetellenes. A romantikusok a természetben lelték föl az abszolút szépséget. Hasonló esztétikai szemléletre bukkanunk rá mondjuk Tolsztoj „Kozákok“-jaiban, vagy Puskin „Cigányok“-jaiban. (A nevek emlegetése nem jelent párhuzamot). Mit jelent a szemlélet e nagy írók magatartásában? El a romlott, a zsarnoksággal megalkuvó társadalomtól, el a természet ölére; a természet az örök szépség forrása, mely megtisztíthatja az embert. Ez az esztétikai szemlélet, melynek platformjáról bírálni lehet a társadalmat, és az egyházak hirdette erkölcsöt, bizonyos mértékben progresszív. De ugyanakkor menekülést jelent a társadalmi problémák elől. Dénes György esztétikájának és szemléletének éppen ez az avult romantika a gyengéje. Nyomaira lépten-nyomon rá lehet bukkanni köteteiben. Csak egykét versére utalok: A kék hegyek alatt című kötet címadó verse, Két világ a Magra vár a Föld című kötetben, Aki a földtől elszakadt (ugyanott). Romantikus magatartását erősen módosítják gyermek- és ifjúkorának falusi élményei és proletár származása. Élményvilága megóvja őt a rousseau-i természetimádás egyoldalúságától és figyelmét a társadalmi problémák felé tereli. A kétségtelenül kimutatható irodalmi hatások (József Attila, Tóth Árpád, Ady Endre, Erdélyi József) alakították ki szépen zengő költői nyelvét. Az elmondottakból kitűnik, hogy Dénes György világszemlélete megrekedt egy XVIII. századbeli filozófiánál, s a marxista önképzés hiánya és a zsdanovi esztétika befolyásai torzította egészséges plebejus mentalitását. Tőzsér Árpádnak igaza van, hogy ez a fajta írásmód nem úgy élt, mint törvény vagy kötelező norma, hanem sokkal inkább úgy, mint erkölcsi kényszerhelyzet és kényelem, ha a kényelmet úgy fogjuk föl, hogy Dénes György elmulasztotta vagy elhanyagolta önképzését, s a szocialista realizmussal együtt téves nézetek elfogadására hamisan, de jóhiszeműen felfogott pártosság kényszerítette. A személyi kultusz körülményei, az akkor dívó irodalom-politikai gyakorlat, a szinte kötelezővé vált optimizmus így szinte meghatványozta romantikus magatartásának következményeit. A kétségtelenül pozitív tényeket túlhangsúlyozta, s olykor-olykor rádöbbenve az élet árnyoldalaira is, menekül a természetbe, a falura, vagy hirtelen és látszólag indokolatlanul pesszimizmusba hanyatlik optimizmusa. Fábry Zoltán épp ezzel kapcsolatban kérdi, hol itt az ember? Nos, az ember épp ebben a leküzdhetetlen ellentmondásban nyilvánul meg. Nem akarom tovább boncolgatni Dénes költészetét. S e magyarázattal nem felmenteni akarom, de sérteni sem, inkább segíteni, nemcsak neki, de mindnyájunknak. Igen a költészet látszólag érthetetlen Jelenségeit is meg lehet magyarázni, s mikor már megértettük őket, úgy vélem, könnyebb továbblépni. De nemcsak az idősebbek szorulnak rá ilyen, magyarázatra. A romantikus hajlamok tovább élnek a fiatalokban is. Kissé szkeptikusan mérlegelem a fiatalok világérzését és kozmikus érzéseit. A technika fejlődése és a világűr-kutatás eredményei kétségtelenül indokolttá teszik ezeket az érzéseket, és költői vetületűket. Mégsem tudok szabadulni attól a rossz érzéstől, hogy itt nem egy hatalmas igény megfogalmazásáról van sző: „a világmindenséget érezni a legjelentéktelenebb jelenségben is“, de ugyancsak romantikus magatartásról és menekülésről az igazi problémák elől. Hiszen ezek a világot és a mindenséget átölelő nagy lángolások nem alapulnak és nem is alapulhatnak konkrét élményeken, s különösen Cselényinél inkább valami furcsa elvágyódásból fakadnak, s a szerkesztőségi berkekben kissé gonoszkodva azt tanácsolják neki, hogy váltson útlevelet. Az ideológiai tisztázatlanság és zűrzavar nála is gyakorta megnyilvánul, hogy többet ne is említsek, csak a Hétben nemrég közölt Einsteinhez című versét, melyet lírai hőfoka különösen az utolsó versszakban szinte imádsággá emeli: „Taníts hát bennünket napfényes elme / taníts meg bennünket / saját lábunkon járni! saját dalunkat kiabálni / mindannyiunkat külön-külön / mind a saját hangszerünkön / eldalolni dalunkat a világról / s nem hinni semmi másban / se tételben / se vallásban / se dogmában / se hagyományban / csupán az egyetlen bizonyosban / a relativitásban). I llusztrációnak ennyi is elég. Cse* lényi Einstein relativitás elméletére hivatkozva egy privát filozófiai relativizmust kreál, s úgy véli, hogy ez is jó eszköz a dogmatizmus elleni harcra ... Vitáink sokszor kamasz-, illetve diákkoromat idézik. Hiszen a világmindenség érzékelésére vonatkozó igényt réges régen megfogalmazták. Tőzsérnél és Cselényinél nem kisebb költők. Csakhogy valamikor egyszerűbben fogalmazták meg ezt, körülbelül úgy, hogy egy harmatcsepp Is tükrözheti a napot vagy a mindenséget. A metaforizmussal pedig mint a komplex gondolkodás vetületével a költészetben, úgy vélem, hamar, nagyon hamar le kell számolni, mert nem jelent semmi egyebet egy újféle stílusromantikánál, mely megint csak a menekülés szándékát leplezi. A művésznek filozófiai megalapozottságra és csalhatatlan valóségérzékre van szüksége. S persze kellő bátorságra szembenézni a valósággal, akkor nem fog elmenekülni a társadalmi élet problémáitól, illetve azok megoldása elől. w U gy vélem, a realizmus túlél minden ^ stílus-különlegességet. Hogy milyen legyen ez a realizmus? Őszintén szólva, nem tudom. Magam is viaskodom, s ebben a viaskodásban alig-alig lehet segítségemre egy eleve gyártott elmélet. Csak egyet tudok, hogy annak amit holnap csinálok, jobbnak kell lennie a tegnapinál. S ezt talán általánosíthatjuk is: realizmus kell, valamiféle magasabbrendű realizmus. Hogy milyen lesz, azt a költői gyakorlat mutatja meg. 14
