A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-04-14 / 15. szám
Hosszú utat tett meg Jani az elmúlt hét év alatt, • osszabb és sokkal derűsebb utat, mint az apja. Török Pétert árnyak üldözték, a fia meg az izmait ropogtatta, a fényben nyújtózott, s bár barna füstfelhőkbe burkolózva, mégis derűsen sziporkázott körülötte a világ. Nagyolvasztó mellett dolgozott. A felvonó tartályába lapátolta a kokszot, salakot és a szennyező anyagokat; éppen olyan munkában edzett, izmos testet kívánt e munka, mint az övé. Jó munka volt ez, számára érdekes. A csapolás még annak is megfogja a lelkét, aki napról napra ezt csinálja.' Különösen az éjszakai műszakon ... Körös-körül komor, sötét éjszaka, a villanyégők fényében minden olyan furcsa, szinte kísérteties, a felvonó csörömpölése, a távoli hengermű zúgása... s akkor az öntőmester hosszú rúdjával az öntőcsatorna nyílásához közelít és kinyomja belőle a salakdugót. Tűzfolyó indul a csatornán ... szikrázó fényeket és milliónyi szikrát lövellő izzó acélpatak, az ember azt hinné, hogy a poklok ezer ördöge szabadult el. Most ahogy a táviratot olvasta, azonnal eszébe jutott, hogy Marikával látogatja meg az apját... Korán reggel indultak. Az áprilisi reggel csípős levegője pirosra fújta arcukat. Marika kordnadrágot, vastag kötött pulóvert meg rövid viharkabátot vett magára. Libegő, fehérpöttyes, piros baboskendője alig bírta megtartani dús, gesztenyebarna haját. Jani az övvel szorosan összefogta zöld esőköpenyét a derekán. Ö is melegen öltözött, mert a süvítő levegő őt érte csak igazán — Marika mögéje bújt és szorosan karolta a derekát. Prága felé derűs égbolt nyúlt a dombos cseh táj felett, de a nap melegét nem érezték, a levegő metszőén paskolta arcukat. A piros Jáwa egyenletesen berregve nyolcvan kilométert fu|ott óránként, az erdők és a faluk, a telefonpóznák és kilométerkövek olyan könnyedén maradtak mögötte, mint a derűs fiatalság mögött az élet kellemetlen pillanatai. Útközben keveset beszéltek, azt is rövid, tőmondatokban és kiabálva. — Nem fázol? — kérdezte Jani kissé hátrafordítva a fejét. — Nem — kiabálta vissza a lány, és még jobban belékapaszkodott — melegítesz ... I Hosszú ideig csak a motor duruzsolt. — Valamikor — mondta a fiú é válla mögé — sokat lovagoltam. A front után volt egy öreg lovunk, nagyon csontos, igyekvő, vén ló, azon jártam fürödni. Jól húzott, de rettenetesen rázott lovaglás közben, minden porcikámat öszszeförte. A motor bőr ülése sokkal Jobb... — Igen — mondta a lány*—, ez sokkal jobb... Megnyalta a szája szélét, mert szárazra fújta a szél. — Mikor érünk Prágába? — Tíz óra tájban. — Jaj... úgy félek. Mit szól majd az édesapád? Ismerte Jani történetét. A .fiú elbeszéléseiből az apja alakja is előtte állt. Bármikor maga elé tudta képzelni komor tekintetéi, konok állát, ahogy beszél és súlyos szavak gördülnek ajkáról. De leginkább azt a pillanatot tudta elképzelni, és ezért félt —, amikor az öreg Török azt mondja: nem__! Ilyenkor szinte érzékelte a megingathatatlan határozottságot és keménységet, amely belőle árad. Jaj, mit szól, ha megtudja, hogy a fiának menyasszonya van az ő tudta nélkül ...? Egy meredek emelkedő tetején megálltak pihenni, lehűteni a kemény túrában felhevült motort. Jani az útpartra állította a Jáwát és csapkodott maga körül a kezével, hogy gémberedettségük felengedjen. Cigarettára gyújtott. Jó kis vágta — mondta és megsimogatta a gázszabályozó recés gumihengerét — nagy teljesítményre képes ez a kis motor. Kilenc óra lehetett. Szélcsendes, tiszta idő volt, a nap már erősen sütött, kellemesen érezték a melegét. A lány a motor körül topogott, és a lábát nyújtogatta, egyenesítette. Olyan otthonosan érezték magukat a verőfényes tavaszban, a domb tetején, mintha a táj szerves részei lennének, körös-körül az erdők, távoli falvak a messzeségben, előttük a hosszú, egyenes betonút, és ők... két fiatal és egy piros Jáwa motorkerékpár ... Prágában fél óráig bolyongtak, amíg a kórházat megtalálták. Négyemeles, hófehér épület. Sok ablaka közül az egyik mögött ott fekszik valahol az öreg Török, és nem is sejti,, hogy hozzá indult a fia... A látogatással délig várni kellett, ebéd után engedték fel őket a kórterembe. — Hét éve nem láttam az apámat — mondta Jani — hét éve csak a képzeletemben nézett rám néha szigorú szeme. Tudod, milyen nagy idő hét év ... ? Két sor ágy állt a teremben, s minden ágyon feküdt egy beteg. Az ablakokon besülő napsugarak nyomán száraz meleg keveredett any he orvosságillattal. Néhányan halkan beszélgettek, ahogy beléptek, csendesen függtek rajtuk a kíváncsi tekintetek. Olyan kíváncsi tekintetek talán sehol nincsenek, mint amilyenek egy kórházi szobában figyelik a látogatót. Hol fekszik hát? Melyik ő? A fiúnak torkában dobogott a szíve, valami a mellére ült és fojtogatta: Ki hitte volna, hogy annyi év után így látja viszont az édesapját? A lány Is néma maradt, riadtan figyelt. Egy ágy elé vezette őket az ápolónő, az ágy végén papírtáblán piros és kék, cikkcakkos vonalak, fölötte a név: Péter Tört'k ... Fején vastag, hófehér pólya, csak az orrlyukai, szája és az álla látszik ki belőle, meg őszülő, ritkás haja. Bal keze a paplan alatt, jobbja moccanás nélkül nyugszik a takarón ... Olyan a jobbja a fehér gyolcson, mint egy szögletes, durva antik szobor. Mozdulatlanul fekszik, és bámulja a mennyezetet. — Jónapot, édesapám! A fekvő összerándul, felemelkedik és a szeméhez kap, mintha le akarná róla tépni a kötést, hogy lásson, hogy lássa, ki szólt. — Hogy... mi... ki az...! Ki beszél ... ? Szinte felkiáltott, aztán mereven moccanás nélkül hallgatódzik, figyeli a csendet, hogy még egyszer megszólaljon az a hang, és ne érje váratlanul, felkészületlenül. *Meg akart bizonyosodni róla, ki köszönt neki. Látszott, nem hisz a fülének és meg van győződve, hogy hallucinált. — Jó napot, édesapám, Hogy érzi magát... ? Jani megfogta a paplanon nyugvó, szoborszerű, csontos nagy kezet és megszorította. Aztán az apja fölé hajolt és megcsókolta száját. Török Péter visszahanyatlott a párnára, a bal kézé is kivette a paplan alól és összekulcsolta a mellén a jobbal. Hallgatott. Nehezen lélegzett, süllyedő és emelkedő melle mutatta erős felindultságát. Aztán megmozdult a szája. — Jó napot, fiam. Itt áll előttem a fiam, gondolta, és nem láthatom. Érzem a hangján, hogy derék, nagy emberré nőtt, felnőtt a gyejek... Hirtelen kinyújtotta két karját és tapogatott a sötétben, mintha keresne valamit. — Hol vagy Jani? Gyere ide — Magához vonta és mellére szorította a fejét, aztán leültette az ágya szélére. — Te vagy az Jani? Ugye te vagy ... ? — Én és még valaki, édesapám. Ketten vagyunk, itt van a menyasszonyom is, Marika ... — Jó napot, Török bácsi. Meleg leánykezet érzett a kezén, egy pillanatra rászállt, mint egy könnyű,, puha lepke, bátortalanul megszorította, aztán tovarebbent. — A menyasszonyod? — Az előbi határtalan és szinte kétségbeesett meglepetés, tiszta örömmé változhatott volna, csakhát ő már olyan ember,5 akinek az élet kevés örömet tartogat. A menyasszony ... futott át az agyán, nősül, anélkül, hogy én tudtam volna róla... Fájdalmat érzett és a háttérbe szorult erős egyéniség tehetetlen keserűségét. A szemét borító és elháríthatatlanul rajta ülő sötétség elviselhetetlenebbnek tűnt, mint bármikor. Itt állnak előtte... itt áll az ágya mellett a hűtlen fia, és a nő, akivel élni kíván, akit az ő beleegyezése nélkül élettársul választott, és nem láthatja őket. Felforrósodott az agya, céltalan és tárgytalan indulatok törtek fel benne, a vaksötéten cikázó, fényes csillagok és darabokra robbanó, tüzes karikák háborúja népesítette be. Erős nyomást érzett a homlokán. Számukra már felesleges vagyok, gondolta, kiestem az életükből... — Hogy hívnak, kislány? — rekedten mondta ezt, és azok ketten nem tudták, hogy erőlködve gyűri magába a keserű indulatot. — Pénzes Mária vagyok. — És hová való vagy, kislány? — Csallóközben élnek a szüleim. — Csallóközben .. te is otthagytad őket? Mi meg Garam mentiek vagyunk — mondta sietve, hogy élét vegye az előbbi kérdésnek. — Parasztember az apád ... ? Jani figyelte és hallgatta a beszélgetést. — Az apám szegényember volt, most meg gyári munkás Pozsonyban. Minden nap hazajár, vonattal. — Soha nem volt hát gazda — morogja a bekötött fejű ember — napszámos volt, ugye? . A fiú érezte, hogy közbe kell lépnie. n
