A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)

1963-04-14 / 15. szám

Hosszú utat tett meg Jani az elmúlt hét év alatt, • osszabb és sokkal derű­sebb utat, mint az apja. Török Pétert árnyak üldözték, a fia meg az izmait ropogtatta, a fényben nyújtózott, s bár barna füstfelhőkbe burkolózva, mégis de­rűsen sziporkázott körülötte a világ. Nagyolvasztó mellett dolgozott. A felvonó tartályába lapátolta a kokszot, salakot és a szennyező anyagokat; éppen olyan mun­kában edzett, izmos testet kívánt e mun­ka, mint az övé. Jó munka volt ez, szá­mára érdekes. A csapolás még annak is megfogja a lelkét, aki napról napra ezt csinálja.' Különösen az éjszakai mű­szakon ... Körös-körül komor, sötét éj­szaka, a villanyégők fényében minden olyan furcsa, szinte kísérteties, a felvonó csörömpölése, a távoli hengermű zúgá­sa... s akkor az öntőmester hosszú rúd­­jával az öntőcsatorna nyílásához közelít és kinyomja belőle a salakdugót. Tűzfo­­lyó indul a csatornán ... szikrázó fénye­ket és milliónyi szikrát lövellő izzó acél­patak, az ember azt hinné, hogy a poklok ezer ördöge szabadult el. Most ahogy a táviratot olvasta, azon­nal eszébe jutott, hogy Marikával láto­gatja meg az apját... Korán reggel indultak. Az áprilisi reg­gel csípős levegője pirosra fújta arcu­kat. Marika kordnadrágot, vastag kötött pulóvert meg rövid viharkabátot vett ma­gára. Libegő, fehérpöttyes, piros babos­kendője alig bírta megtartani dús, gesz­tenyebarna haját. Jani az övvel szorosan összefogta zöld esőköpenyét a derekán. Ö is melegen öltözött, mert a süvítő le­vegő őt érte csak igazán — Marika mö­géje bújt és szorosan karolta a derekát. Prága felé derűs égbolt nyúlt a dombos cseh táj felett, de a nap melegét nem érezték, a levegő metszőén paskolta ar­cukat. A piros Jáwa egyenletesen berregve nyolcvan kilométert fu|ott óránként, az erdők és a faluk, a telefonpóznák és ki­lométerkövek olyan könnyedén marad­tak mögötte, mint a derűs fiatalság mö­gött az élet kellemetlen pillanatai. Útközben keveset beszéltek, azt is rö­vid, tőmondatokban és kiabálva. — Nem fázol? — kérdezte Jani kissé hátrafordítva a fejét. — Nem — kiabálta vissza a lány, és még jobban belékapaszkodott — mele­gítesz ... I Hosszú ideig csak a motor duruzsolt. — Valamikor — mondta a fiú é válla mögé — sokat lovagoltam. A front után volt egy öreg lovunk, nagyon csontos, igyekvő, vén ló, azon jártam fürödni. Jól húzott, de rettenetesen rázott lo­vaglás közben, minden porcikámat ösz­­szeförte. A motor bőr ülése sokkal Jobb... — Igen — mondta a lány*—, ez sok­kal jobb... Megnyalta a szája szélét, mert száraz­ra fújta a szél. — Mikor érünk Prágába? — Tíz óra tájban. — Jaj... úgy félek. Mit szól majd az édesapád? Ismerte Jani történetét. A .fiú elbeszé­léseiből az apja alakja is előtte állt. Bár­mikor maga elé tudta képzelni komor tekintetéi, konok állát, ahogy beszél és súlyos szavak gördülnek ajkáról. De leg­inkább azt a pillanatot tudta elképzel­ni, és ezért félt —, amikor az öreg Tö­rök azt mondja: nem__! Ilyenkor szin­te érzékelte a megingathatatlan határo­zottságot és keménységet, amely belőle árad. Jaj, mit szól, ha megtudja, hogy a fiának menyasszonya van az ő tudta nél­kül ...? Egy meredek emelkedő tetején megáll­tak pihenni, lehűteni a kemény túrában felhevült motort. Jani az útpartra állí­totta a Jáwát és csapkodott maga körül a kezével, hogy gémberedettségük felen­gedjen. Cigarettára gyújtott. Jó kis vág­ta — mondta és megsimogatta a gáz­­szabályozó recés gumihengerét — nagy teljesítményre képes ez a kis motor. Kilenc óra lehetett. Szélcsendes, tisz­ta idő volt, a nap már erősen sütött, kellemesen érezték a melegét. A lány a motor körül topogott, és a lábát nyúj­togatta, egyenesítette. Olyan otthonosan érezték magukat a verőfényes tavaszban, a domb tetején, mintha a táj szerves ré­szei lennének, körös-körül az erdők, tá­voli falvak a messzeségben, előttük a hosszú, egyenes betonút, és ők... két fiatal és egy piros Jáwa motorkerék­pár ... Prágában fél óráig bolyongtak, amíg a kórházat megtalálták. Négyemeles, hó­fehér épület. Sok ablaka közül az egyik mögött ott fekszik valahol az öreg Tö­rök, és nem is sejti,, hogy hozzá indult a fia... A látogatással délig várni kel­lett, ebéd után engedték fel őket a kór­terembe. — Hét éve nem láttam az apámat — mondta Jani — hét éve csak a képzele­temben nézett rám néha szigorú szeme. Tudod, milyen nagy idő hét év ... ? Két sor ágy állt a teremben, s min­den ágyon feküdt egy beteg. Az ablako­kon besülő napsugarak nyomán száraz meleg keveredett any he orvosságillattal. Néhányan halkan beszélgettek, ahogy be­léptek, csendesen függtek rajtuk a kí­váncsi tekintetek. Olyan kíváncsi tekin­tetek talán sehol nincsenek, mint ami­lyenek egy kórházi szobában figyelik a látogatót. Hol fekszik hát? Melyik ő? A fiúnak torkában dobogott a szíve, va­lami a mellére ült és fojtogatta: Ki hit­te volna, hogy annyi év után így látja viszont az édesapját? A lány Is néma maradt, riadtan figyelt. Egy ágy elé ve­zette őket az ápolónő, az ágy végén pa­pírtáblán piros és kék, cikkcakkos vo­nalak, fölötte a név: Péter Tört'k ... Fején vastag, hófehér pólya, csak az orrlyukai, szája és az álla látszik ki belőle, meg őszülő, ritkás haja. Bal ke­ze a paplan alatt, jobbja moccanás nél­kül nyugszik a takarón ... Olyan a jobb­ja a fehér gyolcson, mint egy szögletes, durva antik szobor. Mozdulatlanul fek­szik, és bámulja a mennyezetet. — Jónapot, édesapám! A fekvő összerándul, felemelkedik és a szeméhez kap, mintha le akarná róla tépni a kötést, hogy lásson, hogy lássa, ki szólt. — Hogy... mi... ki az...! Ki be­szél ... ? Szinte felkiáltott, aztán mereven moc­canás nélkül hallgatódzik, figyeli a csen­det, hogy még egyszer megszólaljon az a hang, és ne érje váratlanul, felkészü­letlenül. *Meg akart bizonyosodni róla, ki köszönt neki. Látszott, nem hisz a fülé­nek és meg van győződve, hogy hallu­­cinált. — Jó napot, édesapám, Hogy érzi ma­gát... ? Jani megfogta a paplanon nyugvó, szo­borszerű, csontos nagy kezet és megszo­rította. Aztán az apja fölé hajolt és meg­csókolta száját. Török Péter visszaha­­nyatlott a párnára, a bal kézé is ki­vette a paplan alól és összekulcsolta a mellén a jobbal. Hallgatott. Nehezen lé­legzett, süllyedő és emelkedő melle mu­tatta erős felindultságát. Aztán megmoz­dult a szája. — Jó napot, fiam. Itt áll előttem a fiam, gondolta, és nem láthatom. Érzem a hangján, hogy derék, nagy emberré nőtt, felnőtt a gye­­jek... Hirtelen kinyújtotta két karját és tapogatott a sötétben, mintha keresne valamit. — Hol vagy Jani? Gyere ide — Ma­gához vonta és mellére szorította a fe­jét, aztán leültette az ágya szélére. — Te vagy az Jani? Ugye te vagy ... ? — Én és még valaki, édesapám. Ket­ten vagyunk, itt van a menyasszonyom is, Marika ... — Jó napot, Török bácsi. Meleg leánykezet érzett a kezén, egy pillanatra rászállt, mint egy könnyű,, pu­ha lepke, bátortalanul megszorította, az­tán tovarebbent. — A menyasszonyod? — Az előbi ha­tártalan és szinte kétségbeesett meglepe­tés, tiszta örömmé változhatott volna, csakhát ő már olyan ember,5 akinek az élet kevés örömet tartogat. A menyasszony ... futott át az agyán, nősül, anélkül, hogy én tudtam volna róla... Fájdalmat érzett és a háttérbe szorult erős egyéniség tehetetlen kese­rűségét. A szemét borító és elhárítha­­tatlanul rajta ülő sötétség elviselhetet­lenebbnek tűnt, mint bármikor. Itt áll­nak előtte... itt áll az ágya mellett a hűtlen fia, és a nő, akivel élni kíván, akit az ő beleegyezése nélkül élettársul választott, és nem láthatja őket. Felfor­rósodott az agya, céltalan és tárgytalan indulatok törtek fel benne, a vaksötéten cikázó, fényes csillagok és darabokra robbanó, tüzes karikák háborúja népesí­tette be. Erős nyomást érzett a homlo­kán. Számukra már felesleges vagyok, gondolta, kiestem az életükből... — Hogy hívnak, kislány? — rekedten mondta ezt, és azok ketten nem tudták, hogy erőlködve gyűri magába a keserű indulatot. — Pénzes Mária vagyok. — És hová való vagy, kislány? — Csallóközben élnek a szüleim. — Csallóközben .. te is otthagytad őket? Mi meg Garam mentiek vagyunk — mondta sietve, hogy élét vegye az előbbi kérdésnek. — Parasztember az apád ... ? Jani figyelte és hallgatta a beszélge­tést. — Az apám szegényember volt, most meg gyári munkás Pozsonyban. Minden nap hazajár, vonattal. — Soha nem volt hát gazda — morog­ja a bekötött fejű ember — napszámos volt, ugye? . A fiú érezte, hogy közbe kell lépnie. n

Next

/
Thumbnails
Contents