A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-04-14 / 15. szám
Tavaszodik égen-földön Bealkonyult. Az olaj elpihen a csapágyak görgői között. A por is leszáll fűre, fára. Pihen a madár szárnya, csak a bagoly figyel. Csendes az éj. Ne félj, szerelem. Ne félj! Aludj. Őrizze álmod a függöny rojtja, elég ez. Béke van. Hallgat a rádió. A távolbalátó képernyőjén nem forog eléd a világ sokágú mozdulata. Alszik a harmat a rózsabimbón. Mennyit nő a rózsa reggelig? — Aludj, szerelem — Oly csendesen nyílik a virág. A harmatcsepp nem hull a földre, míg a bimbóból rózsa lesz. Aludj, szerelem. Alszik a szél. A fák levelén takaró nélkül alszik a bogár. Alszik a csók a szádon. Ne félj, szerelem. Ne húzd a vállig takaród. Elült a világ lármája. Ne félj. Nincs még reggel. Aludj. Alszol, szerelem? Takard ki magad, nem fúj a szél. Alszol, szerelem? Alszik a bimbó ... Nyílj ki, szerelem, csendesen, mint a rózsa__Szalad a perc, az óra. Siess, szerelem, a rózsa szirmai között már méhek keresik a virág hímporát__Csendes az éj. Fázol, szerelem? Takard be térded, csípőd, vállad .. Fordulj az ablak felé, hajnalodik lassan__A hajamnak olaj-szaga van, mondod? Olaj! — Pihentess két karod párnás melegén, szerelem ... Száll a harmat. A rózsa levelén megül a gyöngy. Csend van. Ne forgolódj, legurulsz az ágyról. Legurul a szádról a csók. — Te, szerelem, ha megjövök holnap este, bárhogy káromkodom is, ne szólj vissza, nem tudod azt, mily nehezen enged a föld a téli fagy után. — Takard be magad, szerelem, én is behunyom szemem, egy óra időm van még reggelig. Csak ne lennék oly nyugtalan, mint a szél... Hallod? Fölkerekedett, söpri az utat a Nap előtt. — Mégiscsak keljünk fel, főzzünk egy teát... Gyurcsó Jürgen Wittdorf : Búcsú a kapuban . 1961 Fametszel Férfipanasz A Nyár nem kívánt semmi jót nekünk, szó nélkül elment, mi is így megyünk hátraféle az őszbe, mint a rák, s nézzük a tavasz eltűnő nyarát. Kedélyünk is már megfogyatkozott, kesztyűt hordunk, fejünkön kalapot, szelek szárnyába nem kapaszkodunk, nem cibálja szél bokros, szép hajunk, megbillenti, bár kendőd csücskeit, kutat, keresi göndör fürtjeid — hadd, ne félj, a szél nem az én kezem: elmúlt a nyár, csak én emlékezem, még jó, hogy az ősz, ő is fut, szalad: tavasszal talán nem leszel magad! s a Nyár, ha ígér, betartja szavát, nem tagadja meg, mint most önmagát, hogy bár nem kívánt semmi jót nekünk, csak azt ígérte, egymásé leszünk. Vak ember mulat Bor, sör, pálinka; gőz és bűz. Mégis valami ide űz. Itt, e lárma közepette gondommal oly jó egyedül. Fekete ember hegedül, • vak ember dalol virágról, kékszemű, barna leányról. Szinte látja és elhiszi; kék a szeme, haja barna, kopog a cipője sarka. — Kopog a tánc, a vak dalol, forog a lány, a vak dalol. 11 István versei
