A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-04-07 / 14. szám
egy bőröndbe régi holmiját, a kopott öltönyt, a három inget, — amelyet azóta se nagyon hordott — könyveit, füzeteit, csak azt, amiket magával hozott. Aztán köszönt és elment. Mindez olyan gyorsan történt, szinte egy két óra alatt, hogy tulajdonképpen akkor tértem magamhoz, és akkor kezdtem gondolkozni, amikor hazaértem. Anyáméknak elmondtam, hogy válunk, és én újra férjhez megyek. Apám, életében először, pofonütött. Anyám csak sírdogált, majd később megpróbált lelkemre beszélni, én azonban hajthatatlan maradtam. A gyárban úgy néztek rám, mint a bélpoklosra, Tibor vigasztalt: sose törődjek velük, majd csak túl leszünk a válásokon, és akkor miénk az élet, kárpótol majd a boldogság mindenért, mert olyan irigyelt asszony leszek, amilyen még nem volt a világon. Minden este együtt voltunk, sőt pár hét múltán feljárogatott hozzám is. Szüleim ilyenkor elmentek hazulról. Nem azért, hogy ne zavarják együttlétünket, de tiszta szivükből utálták Tibort. Felelőtlen, kétszínű embernek tartották, nem tetszett nekik simulékony, hízelgő modora. Dehát törődtem is én akkor velük?! A mi tárgyalásunk volt előbb, de csak békítgetni próbáltak. Azt mondtam, elhatározásom végleges, és ugyanezt mondta Péter is. — Valahogy úgy éreztem, hogy egyetlen intésemre futva sietne hozzám, csak azért mond nemet a békülésre, hogy a kedvemben járjon. Hát anynyira szeretne?! Nem választottak el, azt mondták, nincs ok a házasság felbontására. — így nehezen fognak elválasztani bennünket — mondta a tárgyalás után Péter. — Van azonban a törvénynek egy pontja, amely szerint a házastársi hűtlenség válóok... — És azt akarod, hogy én... — kérdeztem megdöbbenve. — Nem... arra gondoltam, hogyha volna olyan barátnőd, vagy ismerősöd, aki hajlandó lenne tanúskodni, hogy én... hogy velem ... akkor az én hibámból kimondanák a válást... Teltek a hetek, hónapok. Tiborék válópere is hasonlóképpen kezdődött, békítgették, de nem választották el őket. Közben — mint akik a szórakozásban keresnek felejtést — olyan erővel vetettük magunkat a haszontalan, üres örömök után. Minden este táncolni mentünk, közben megittunk egy-két konyakot. Tibornak jó fizetése volt, de ha elfogyott a pénze, fizettem én, hiszen összetartoztunk. Az sosem jutott eszembe hogy vajon ezek a szórakozások nem vonják-e el Tibor családjától a legszükségesebbeket? Hogy ad-e haza fizetéséből valamennyit. Vagy magukra hagyta őket teljesen? Lakni «még ott lakott velük, amin egyre gyakrabban koccantunk össze. Hogyne, amikor el-elkottyantotta, hogy tiszta ing, gondosan tisztított ruha és apróbb figyelmességek várják otthon, éppúgy, mint azelőtt. Sírni tudtam volna a dühtől. Hogy mer az az asszony jó lenni az én szerelmesemhez? így akarja viszszaédesgetni magához? Álnok! Egy este a második tárgyalásunk előtt, váratlan látogatóim akadtak. Tibor felesége és kisfia jöttek el hozzám. Anyu engedte be őket, én már csak a szobám ajtaján való kopogásukra mondtam, hogy szabad. Azt hittem, Tibor ugrott fel valamiért, pedig alig félórája váltunk el. Ök voltak. Látásuk anynyira megdöbbentett, hogy hirtelen nem tudtam, mit kellene tennem. Kidobjam őket, vagy hellyel kínáljam? Hallgattam. — Ne haragudjon, hogy eljöttünk... tulajdonképpen nem is tudom, hogy jutott eszembe, ha Tibor megtudná ... nagyon haragudna, de annyit gondolkoztam az egészen... és higgye el, nem a saját, a maga érdekében jöttem el. Nem mehetne át a kisfiam a másik szobába a szüleihez, amit mondani akarok az... — Dehogynem ... gyere, gyere csak — szóltam a kisfiúhoz, aki szakasztott olyan volt mint apja lehetett kiskorában. A kisfiú rámnézett kedvesen fénylő gyerekszemeivel, majd felém nyújtotta kezét. Amikor tenyeremben éreztem a puha, bársonyosan meleg gyermekkezet, egyszeriben sírhatnékom támadt. Vajon van-e jogom elvenni ettől a nyílttekintetű, minden felnőttet okosnak, jónak, tartó gyermektől az apját?! Átvezettem anyuékhoz és rájuk bíztam a kis Tibort. — Az én életem már nem sokat számít! — sokszor gondolkoztam rajta, hogy volna helyesebb, Tiborral, vagy nélküle?!- A gyermek szempontjából talán mégiscsak jobb, ha együtt maradunk, erre a döntésre jutottam már isten tudja hányadszor, a tíz év alatt. Nehogy azt higgye, hogy maga az első fellángolás! Házasságunk harmadik évében jöttem rá az első komolyabbra, mert olyan apróbb kis flörtök akadtak addig is. Azóta háromszor változtatott munkahelyet, mindig nőügyek miatt, két éve költöztünk ide, egy másik városból. Én mindig sejtettem a dolgot, már a legelején, mert olyankor nem adott haza egy fillért sem ... — Most sem? — Most sem ... — Eddig megbocsátottam Tibiké miatt, most azonban már elhatároztam magam. Aláírtam a válást. Nehogy azt higgye, hogy álnok vagyok, de a maga boldogságát féltem. Fiatal még, nem is tudja jóformán, mi az élet. Eldobott magától egy férfit, akinek jósága párját rikítja ... — Honnan tudja? — Egyszer felkeresett. Még az elején. Akkor állapodtunk meg abban, hogy aláírjuk ... — Mit keresett magánál? — Érdeklődött, milyen ember a férjem, boldog lesz-e maga mellette? — És maga... mit mondott neki? — Az igazat, amit most magának is... — És Péter... Péter mégis aláírta, mégis beleegyezett a válásba? — Én beszéltem rá ... gondoltam, úgysem megy az olyan hübelebalázs módjára, addig meg sok minden történhet. Ne legyen az a látszat, mintha ő állt volna a maga boldogságának útjába. Tibor furcsa ember... Másokkal szemben gavallér, engem meg fillérre elszámoltat, mindenért sokallja a pénzt, ami pedig elengedhetetlenül szükséges a létfenntartáshoz. Szereti a kényelmet, a rendes, szépen mosott, vasalt holmit, szóval aféle kiskirály. Lehet, hogy én is hibás vagyok ebben, én szoktattam hozzá a kényelemhez ... nagyon szerettem őt... — És most... most már nem szereti? — Nem merném azt mondani. Tudja, némely nőben, van egy utálatos vonás, mindig azt becsüli jobban, aki rossz hozzá... — Mindenesetre köszönöm, hogy eljött, hogy mindezt elmondta — szóltam hidegen, pedig éreztem, az egyetlen helyes dolog az lenne, ha megölelném, sírva kérnék bocsánatot tőle, ha ezerszer elmondanám neki, tévedés volt, mindent megbántam. • Holnap lesz a tárgyalás ... lehet, hogy azon már elválasztanának, pedig okot azóta sem kerestem. Hogy fogadhatnék el Pétertől ekkora áldozatot?! Meg aztán ki vállalkozna barátnőim közül ilyesmire? Jöjjön, aminek jönnie kell ... ha elválasztanak, hát — De nem! Nem választhatnak el. Tiborral meg kell szakítanom a kapcsolatot, úgy érzem, ez az egyetlen helyes út a számomra és ez csak egy módon lehetséges, ha nem bontják fel holnap a házasságomat. Ha a józan eszemre hallgatnék már most felkapnám a kabátomat és rohannék Péterhez, hogy térdreborulva kérjem: kezdjük elölről... szeretem ezentúl becsülni fogom ... csak szeressen! JAKSICS FERENC RAJZAI
