A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-03-31 / 13. szám
égre írt betűk Mintha valaki fény-ceruzával írna az égre: kékbe fehérrel. Nagy fehér szívet rajzol a ceruza vége, fehéret, meg tűz-színűt. Mintha valaki azt mondta volna: szeretlek'. Es Éva vár: Szeretsz? Jön a nyár Jön a nyár a zöld, a szép, s az ég vizén és kék színén a fény-betűk: Szeretlek! 2. A téli köd, a téli táj, az utca-zaj, s a csend-király rám borul. Hogy szeretsz? És mért szeretsz? Te napfény vagy és tűz lehetsz a szívemen. Az értelem gátakat szab, de végtelen a vágy, a vágy... Nincs fájdalom, s ha van se fáj, csak szeress — a csend-király majd betakar. 3. Szememben égre írt betűk fénye ég: a vágyam. Öt óra van, ha jönnél se érnéd utói az elmúlást. Neked kötelességed megmaradni! Kint elalszik lassan minden, nagyon fiatal még a csend, szánkban remeg az íze s az idegeinkben. Nem régen végigjártam a Duna mentét, találkoztam fél-örömmel, és fél-szomorúsággal. Valami mind a kettőből rám ragadt, s kisér, mint az úszó jégtáblák a fagyos partokat. Ügy élhet a visszhang a völgyek méhében, Nagy közömbösség uralja a jelent, Bólintó fák és bólintó ember-fejek: ez dühít! Kemény ököllel szét kéne ütni: reccsenve repedjenek a közöny jégtáblái, vagy akármi, csak a fél-öröm s a fél-szomorúság megváltozzon, i. Már öt óra. Lassan megtelnek a mozik', a kávéházak, az éjszaka élni kezd, s nem tudok úgy gondolni Rád, hogy ne tolakodjon elém a tenyésztett arcok szénrajz-vonása. Féltelek Téged mindentől, kicsim. Olyan tiszta vagy, mint az eljövő tavasz. Szeretlek, de nem tudom kimondani. Már öt óra. A fagyos levegő tele van benzinszaggal. Most jó volna végigszaladni virágos domboldalon, törökszegfűt raknék az öledbe vagy nap-fejű margarétát. Még azt sem tudom, melyik virágot szereted.., Majd egyszer elmondod. Már öt óra van, s ha jönnél se érnéd utói az elmúlást. 4. Tetők felett gubbaszt a csend, semmi moccanás, semmi izgalom, egy ember hűlt helye vacog a pádon, a nappal s éjszaka összefolyik, észre se venni hogyan, mikor. ilyenkor Ilyenkor legjobb a csend valahol elindultak a vonatok viszik a tüzet az életet s a vonatok nem tudják miért kell a csend a fecskék megépítették fészküket apró sár-gombócokat tört szalmát s az álmokat tapasztották a gerendához az álmokat hallod? drótok zúgnak viszik a könyörgést most kell a csend hogy érthetővé váljon bennünk a világ a tükrön köd ül nem látod benne arcod jobb is talán ha észrevennéd az új ráncokat az fájna mondom ilyenkor legjobb a csend kinyitja benned az álmok virágát.
