A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-03-31 / 13. szám
SZERGEJ VORONYIN: Jfbtiz cl SzeieJejtitöL Hárman voltunk barátok: Larka Kolobov, Kosztya Morozov és én. Ha meg kellene állapítanom, hogy hármunk közül ki volt a legcsinosabb, nem lenne nehéz a dolgom. Mi Larkával nyomába sem léphettünk Morozovnak. Igazi férfiszépség volt. Fejjel magasabb tőlünk, jó testtartási!, kékszemű és öntudatos mint egy sportmester. Larka Kolobov nem volt csinos, csak jószívű. Szokás szerint meghúzódott a háttérben, bármikor készen arra, hogy másak segítségére siessen. Ami engem illet, én is elszürkültem Kosztya mellett a lányok szemében, az esélyem azonban nagyobb volt a barkáénál. Barátságunkat nem zavarta semmi. Szerettük a sportot, télen a sízést, nyáron a futballt, szerettük üzemi klubunkban az estélyeket, az üzemünk mellett működő iskolánkat, az esztergapadunkat, amelyen sok anyagot elrontottunk, mig esztergályosok lettünk. Hanem egyszer, ahogy az már lenni szokott megismerkedtünk egy lánnyal. Polina volt a neve. Előtte is ismertünk lányokat, de azokat össze sem lehetett hasonlítani Polinával. Ez úgy festett volna, mintha a csinos Kosztyát hasonlítottuk volna az alacsony Larkához. Polina abba a tanonciskolába került, ahová mi már harmadik éve jártunk. Mennyire igaz, hogy a szépséget lehetetlen szavakkal kifejezni. A szépség előtt minden nyomorúságosnak tűnik. Még az olyan öntudatos fiú is, mint Kosztya, szavát vesztette, ha Polina mosolyogva, huncutkásan ránézett. Hogy történt, hogy nem, Polina beköltözött a szivembe. Egymást kergették akkor fejemben a gondolatok. Róla, mindig csak rólá ábrándoztam. Ö, mindig csak ő járt az eszemben. Fenkölt hangulatban, szerelmes szívvel róttam az utcákat és állandóan rágondoltam; lélekben játszottam, nevettem, beszéltem vele. Szépnek, bátornak, szeretetre érdemesnek tartottam magam. A valóságban persze nem mertem hozzá szólni sem. Csak az esztergapadtól nézegettem a sarokba, ahol dolgozott. A barátnőjéhez jártam, aki meglehetősen csúnya volt. Vele akármiről el tudtam beszélgetni. Nem kellett a szomszédba mennem sem szavakért, sem viccért. A csúnya barátnő jól érezte magát. Én is elégedett voltam, hogy Polinában felkelthettem az érdeklődést irányomban. „Hadd tudja meg, nem vagyok ügyetlen, van elég eszem, vele is el tudnék viccelni, nevetni.“ Nálunk a klubban éppen színdarabot játszottak. Természetesen, a nézőtéren nem ültem együtt Polinával. Ö az ablaknál ült, én a falnál. Nem emlékszem, mi játszódott le a színpadon. Nem is érdekelt. Türelmetlenül vártam az alkalmat, hogy Polinára nézhessek. Alig kezdődött meg a szünet, felugrottam a helyemről és a szememmel megkerestem Polinát. Abban a pillanatban emelkedett fel ő is s rám nézett. A szünetben aztán hosszan néztük egymást, majd eloltották a villanyt. A következő szünetekben ugyanúgy viselkedtünk. Semmi sem lett volna egyszerűbb, mint odamenni hozzá, de nekem úgy is jó volt. Igazában nem is tudom, hogy az én nagy szerelmemet észrevette-e Kosztya. A forró pillanatokban Larkára sem gondoltam. Nyugodtan ellophatták volna mellőlem. Azt sem tudom már, hogyan történhetett, de Polinát hozzám osztották be tanulónak. Majd meghaltam a boldogságtól, amikor az aszott arcú, bajúszt és szdkállt viselő öreg mester, Vaszilij Petrovics közölte ezt velem. Nos, hát Polina hozzám került. Nagy örömömben az esztergát a legnagyobb sebességre kapcsoltam, a kés alatt sikoltott a réz, a sziréna sem különben, a forgácsok szétrepültek a műhelyben, mintha fecskendőből ömlött volna. Csoda, hogy a szívem nem repedt meg a lelkesedéstől. „Polina itt van! Mellettem' van!" Szégyelltem ránézni, rendszerint lehajtottam a fejem az esztergapad fölött. — Várom, hogy mikor magyarázol már meg végre valamit — mondta. Kész pokol volt számomra szót váltani vele. Ámbár másról nem, csak a munkáról beszéltem neki. Figyelmesen meghallgatott, nem vette le rólam nagy sötétbarna szemét, amelynek mélyében arany csillagocskák tündököltek. Ezek a csillagocskák teljesen megbénították a nyelvem. Órákon át el tudtam nézni szótlanul a kezét, ahogy dolgozik. Műszak után mindig elsőnek szaladtam ki a műhelyből és kint vártam rá, hogy távolból kísérhessem. De rosszul végződött minden. Egy napon tudomásomra jutott, hogy Koszlyával jár. Észre is vettem, hogy közömbösen néz rám. Rájöttem, hogy a szerelem Cserbenhagyott. Nagyon nehéz volt a szívem. Kosztyát látni sem kívántam. Egyre csak azon járt az eszem, hogy Polinát hogyan kényszeríthetném vissza hozzám. Többféle tervet kigondoltam, a szökést is beleértve. De mint mindig, most sem jutottam tovább a szándékomnál. A valóságban semmire sem határoztam el magam. Mind sűrűbben öntöttem ki lelkemet Larka előtt, aki szintén szerette őt, amint erről később megbizonyosodtam, de még gondolatban sem mert harcolni a szerelméért. így telt el egy év. Befejeztem tanulmányaimat. Szünet következett. És amikor értesültem a hírről, hogy Kosztya összeházasodott Polinával, egészen megsemmisültem. Kirobbant a háború Finnországgal. Az első önkéntesek egyikeként elmentem a frontra egy sí-zászlóaljjal. Kegyetlen körülmények között folyt a harc. Sokan emlékeznek még az akkori hidegekre, a kertek kifagytak, a sebesültek három perc alatt megdermedtek a hóban. Sokat fejlődtem a háborúban. Sok mindent megtanultam, sok mindent megértettem. A szívem azonban éppen olyan foglalt volt, mint régen. Csak az érzések húzódtak vissza és messziről melegítettek a fiatalság kedves fényével. Háborúból való visszatérésem után új üzembe kerültem és gyorsan megtudtam, hogy Kosztya elhagyta Polinát. Később Larka Kolobovval találkoztam és elmesélte nekem, hogy találkozgat Polinával s úgy szereti őt, mint régen. Ismét eltelt tizenöt év. Aztán találkoztam vele. Csakhogy előttem már nem az az asszony állt, aki éveken át a szivemben élt, hanem egészen más, idősebb, aki legalább annyit próbált az életben, mint én, ha nem többet. Nevetett, örült, hogy találkoztunk. A szemébe néztem. Ugyanolyan nagy sötétbarna szemei voltak, de már nem tündököltek benne a csillagocskák, a szája sem volt telt, át meg át volt szőve apró vonalakkal, s az egész arcot az elmúlt sok-sok év fátyola takarta. Mégis Polina volt. Egyáltalán nem törődtek a járókelőkkel, idős létünkre is úgy viselkedtünk, mint a zöldfülűek, kéz a kézben sétáltunk és mindent elmondtunk egymásnak, amit valamikor magunkban tartottunk s amiről akkor kellett volna beszélni, nem most. Visszaemlékeztünk a klubban eltöltött estére, amikor fürgén felugrottam helyemről, hogy láthassam, életem legdrágább napjaira, amikor lehajtott fejjel hallgatta tanácsaimat... Bevalotta, hogy tudott mindenről. Szeretett engem, mostanáig nem felejtett el, nagyon sajnálta, hogy minden úgy végződött köztünk. Elfogulatlanul beszélgettünk és mintha az eltelt évek arra ösztönöztek volna, hogy semmit ne titkoljunk el egymás előtt. Kosztyát nem szerette. Csak azért kezdett ki vele, hogy ezzel felvillanyozzon, bátorságra késztessen. Másképp történtek a dolgok... Larka Kolobov is szerette őt. Annyira szerette, hogy vele igazán boldog lehetett voina. Nagyon jő szíve volt. Feledtetni tudott engem is, bár egész idő alatt abban a hiszemben élt, hogy egyszer még találkozunk. És találkoztunk. Sok volt a keserűség az életében. Az éhség után átélte a blokádot, elvesztette az egész családját. Larka, a kedves jó barát elpusztult a háborúban. Hősi halált halt. No de hagyjuk ezt, ne szaggassuk fel a múlt sebeit. — El kell egyszer jönnöd hozzám — mondta és egy darabka papírosra felírta a címét. És most nála vagyok. Odakint zuhog, az utcai lámpák fényében jól látni az eső ferde függönyét. Belekapaszkodik a szél és cibálja, miközben az esőcseppek csodálatos módon záporoznak az aszfaltra. Késő este van. A szoba meghitt, barátságos, nincs benne semmi felesleges, csak a legszükségesebb tárgyak: asztal, szekrény, ágy, heverő, fotel és néhány szék. Rárakott a kályhára. — Hát akkor te nem nősültél meg? — kérdezi tőlem Polina. — Nem, nem nősültem meg. Mellettem ül, maga alá húzott lábbal a heverőn. Most már nyugodtabban, nagyobb szüneteket tartva beszélgetünk, mint a nagyon közelállók. Azelőtt is közel álltunk mi egymáshoz, csak valahogy mindig közbejött valami. Most viszont már semmi nem jöhet közbe. Mégis, valamilyen egészen különös érzés arra késztet, hogy ránézzek az órámra és mozduljak. — Ugyan, hová mennél ilyen lehetetlen időben? — tekint le az utcára >— Esik! Valóban, miért is mennék el. Hiszen itthon vagyok. Minden, amiről annyit álmodoztam, végre teljesült. A szívemet azonban szomorúság tölti el. Miért így intéződött el közöttünk a dolog? Miért nem tudtuk elrendezni az életünket saját elképzeléseink szerint? Félénkségem miért győzte le a szerelmemet? S az ő szeszélye miért győzte le a szerelmét? Miért pazaroltuk el könnyelműen a boldogságunkat? Szörnyen sajnálom magamat is, Polinát is, és hogy azt a fénylő kis sarkot a szívemben, amely melegített s az emberekbe vetett bizalmamban megerősített, megőrizhessem — távozom. Fordította: Mács József 10
