A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)

1963-03-10 / 10. szám

* g a szövetkezeti lóistálló. Öriá-Esi lángokkal ég, a rőt lángnyelvek mintha az eget nyaldosnák, messzire látszik a fényük. Nem csoda, kiadós szárazság volt egész májusban, harmat sem esett hajnalonta, és a lucerna alapósan kiszikkadt, mielőtt a padlásra felrakták. Most ég... Sok, sok-nyáriszekér lucerna, kiváló minőségű takarmány; igazán sikerültek ez évben a takarmányfélék, mert a langyos áprilisi esők után combig érőre nőttek, de nem dőltek le, s amíg renden feküdtek, kímélte őket az eső. jókora két kazal lenne abból, ami most a padláson odaég.

Az éjjeliőr vette- észre a tüzet, sajnos későn, mire felfedezte, högy honnan kúszik a vörös fény a falu fölé, a lángok már végigrohantak a tetőn. Nagy hamarjában azt sem tudta, mit csináljon, aztán elkiáltotta magát: Tűz van ... tűz van, — kiabált torkaszakadtáből. Felriadt a falu, felriadtak a tűzoltók, de amíg a sziréna üvöltése végigfutott az utcán és betört az ablakokon, amíg az emberek sietve felöltöztek, a szövetkezeti teherautó sofőrje begyújtotta a kocsit és a motoros fecskendővel a tűzhöz hajtott, a lángok megtették a magukét. Azonnal látszott, hogy az istálló menthetetlen. De a lovak.. a lovak benn vannak, a lovakat meg kell menteni.

Az istállóból dobogás, nyerítés és nyihogás hangjai szálltak a bíbor éjszakába. Az állat azonnal megérzi a veszélvt, nyugtalankodni kezd és menekülni akar. Talán a hőség is behatolt már az istállóba, meg a szokatlan vörös fény nyugtalaníthatta a lovakat. Nem, a tető még nem szakadhat le... Nem tudni, ki volt az első elszánt ember — később úgy beszélték, hogy Lipták, a szövetkezet elnöke —, de utána a kocsisok sorra berohantak az istállóba és egyenként vezették ki a félelemtől reszkető, kapáló lovakat Életveszélyes munka volt, ember legyen, aki meg meri tenni, mert ő maga is könnyen a lángok között maradhat, maga alá temetheti a leroskadó tető izzó zsarátnoktengere. S hogy a kocsisok mégis megtették, annak a jele, hogy ösztönét erővel ragaszkodnak a lovakhoz. Rémítően ropogott felettük a tető, s a motoros fecskendő vízsugara a bejáratnál is alig csillapítja már a hőséget. Pernye és égő zsarátnok hull az emberek nyakába. A kijáratnál feltorlódtak, összeütköztek, pokolbéli kavarodásnak tűnt a munkájuk, ordítoztak, egymásra és a lovakra, mégis sikerült kivezetni az állatokat.. ott topognak a szövetkezet szérűjén, nagy barna szemük diónyira domborodva fénylik a lángok villogásában. Az égő istálló körül embergyűrű áll tisztes távolságban visszahúzódva, mert ügy ízzott a takarmány, mint a parázsló tőzeg, jó húsz méterre perzselt a forrósága.

Az emberek már csak nézték a tüzet. Miután a hőség miatt úgysem mehettek közelebb hozzá, csak arra vigyáztak, hogy ne terjedjen tovább.

— Még szerencse, hogy nincs szél — mondogatták egymásnak, a szél széthordaná a zsarátnokot... Ilyen száraz őszben az egész falu leéghetne!

Az idősebbek régi nagy tüzekre emlékeztek. Emlékszel huszonnyolcban, amikor a szalmakazlak és a pajták égtek .. .? Az volt csak a tűz.. .1 Valaki egyre azt hajtogatta, hogy ő megmondta, nem kell a Dadlásra tenni a takarmányt, mert az veszélyes .. .1 És kazalban nem lenne veszélyes? ... mondta egy másik ... Igen, de mi lett volna, ha a lovak bennégnek .. ? Hát igen, mi lett volna, ha benn pusztulnak az állatok, mi lett volna az őszi vetéssel... a szövetkezettel?

A szövetkezet elnöke, Lipták a megmentett lovakok között futkosott. Legszívesebben elsírta volna magát a takarmány miatt de csak szitkozódott. Micsoda kár ... micsoda óriási, pótolhatatlan kár.

Egyszerre csak halk zsongás támadt az emberek között, alig észrevehető izgalom hulláma futott végig soraikon. Mint amikor a sárguló lombú őszi erdőn az avart sustorgatva megindul a szél fúvása. Szétfutott a híre. hogy a Török Péter lovai nem voltak az istállóban. Este bekötötte őket? .. kérdezgették. Bekötötte, felelteik a kocsisok Nem ment velük valami éjszakai magánfuvarra? Nem mehetett,

nem olyan ember! S az utóbbi időben be se fogja őket. Hol vannak hát? Hol van Török Péter? Hol van Török Péter?

Török Péter a Templompartról nézte a tüzet. Nem ért el hozzá a lángok fénye. Két lova mellette, kötőszáron tartja őket. . .

Hol van Török Péter? ... mondták egymásnak odalent az emberek. Miért nincs itt? A felesége itt van? Itt van valahol Török Péter felesége? Hol van a férjed, Törökné? . . kérdezték tőle az asszonyok... ám ő nincs itt, sem a lovai. Talán alszik?

Az asszony csak a fejét rázza, hogy nem tudja, és a szemében a rettenet rfiögött kövér könnycseppek csillognak.

A Templomparton Török Péter nem szólt, nem kiáltotta, hogy itt vagyok ...

2. Pofon

Török Péter másfél évig harcolt a fiaival, egyikkel a másik után, és akkor feladta a meddő küzdelmet. Belenyugodott a változtathatatlanba. Látszólag ő maga nem változott meg, csak még keményebb lett az arca és szája szélen mélyebbek a keserűség barázdái. A fiaira nem haragudott, de igyekezett elfelejteni őket. Két fiam volt. gondolta néha, és most. . .? Vannak Is meg nincsenek is, de inkább nincsenek. Őszülni kezdett, fekete hajára szürke dér tele det S mindez miattuk . Azelőtt, ha megszomjazott, gyakran velük ment le a pincébe, most már csak egyedül borozgat. Pedig a hordók a régiek, a bor Is olyan piros, mint azelőtt, a pince boltozatán tovább enyészik a penész. látszólag semmi nem változott, csak ő maradt egyedül. Nem baj, gondolta dacosan néha, így is jól van! Mámoros fővel ilyen gondolatai támadtak: „Fiaim már nincsenek, de azért a magam gazdája vagyok, mint azelőtt.. .1“ Biztatta magát, nagy szüksége volt a biztatásra, az

önámításra... A pince sötétjét pislákolva füstölgő petróleum mécses próbálta el-, űzni. Néha a szelelő nyíláson át apró fuvallat szökött a hordók közé, és meglobogtatta a lángocskát. A falakon árnyak mozdultak és közelebb hajoltak Török Péterhez. Mereven bámult a lángba, s a kezében levő pohárban piros bor gyöngyözött, A lángban is meg a pohárban is önmagát látta — fiatalon. Vásáron van. Báránybör bekecsben és kucsmában, szétvetett lábbal áll a lovai mellett, körülötte kupecek, cigányok és lókereskedők. Rajongott a szép lovakért, a szép állat mindene volt. Igaz, kevés szekér rúdja 'mellett táncoltak olyan tüzes csikók, mint az ő könnyű lőcsös kocsija előtt. Az volt ám az igazi világ .. .1

A szelező nyíláson át újra besompolygott egy szélfióka és megmozgatta az árnyakat, a kupecokat... A lovait akarták ... Török uram, mondták a kupecok, csapjon belé, Török uram, nem bánja meg! ... És versengve nyújtogatták feléje a kezüket, úgy igyekeztek túllicitálni egymást ... Csapjon belé és gyerünk, megiszszuk az áldomást, Török uram .. .1

Kóstolgatva, három hajtásra kiitta a borát. Kicsit savanykás, mert a kétharmada otelló, de azért jó bor. A lopóért nyúlt, karcsú üvegszálát a hordóba dugta és jól megszivta. A piros ital felfutott az üvegcsőben és buzogni kezdett a literes lopóban. Miért lopó, gondolta, amikor a magamét iszom belőle, a hordó is az enyém, kitől lopnék hát...? Ügy látszik, erre nem gondolt, aki először lopónak nevezte.

Újra ivott. El akarta űzni a kupecokat. Minek lábatlankodnak itt, mint a szellemek, nincsenek már eladó lovai. Nehéz kezével a levegőbe sújtott, űzte magától a múlt árnyait. Tűnjetek .. .1

De a gyerekek .. .1 Megjfoghatatlan :.. Hogyan is történhetett? Ki nevelte hát őket, az apjuk, vagy/., kicsoda?., jelentkezzen aki nevelte még rajta kívül a fiait! Talán a nagyvilág?! Igazán nem egyszerű dolog, érthetetlen és szinte borzongató, mint egy elemi csapás, amely váratlanul és védhetetlenül tör az emberre.' Ki hát a bűnös a végzetes összecsapásban, a szakításban? A falu őt igazolja. A falu erkölcse az ő erkölcse, az ősi erkölcs, melynek szellemében a Török nemzedékeket nevelték. És ő így akarta. Jó apa volt, mindent megadott a fiainak, ami az életben való helytálláshoz szükséges. Megtanította őket dolgozni, szeretni a földet, megbecsülni a lovakat, az állatokat. Megmagyarázta, hogyan vágják a ledőlt lóherét, hogy el ne törjön a kaszájuk. Télen az erdőn csattogó fejszecsapások közt mutatta meg nekik, hová vágjanak az emberderéknyi tölgynek, amikor •már átfűrészelték, hogy arra dőljön, amerre akarják. Ö igazán mindent megtett. Mi ez hát mégis, mit akarnak tőle, hol vétette el a dolgot? És elvétette egyáltalán?

Janinak, az idősebbnek a képe merült fel a pohárban. Még a piros fol|ot is látja a bal arcán, ahol megütötte. Életében először és utoljára arculvágta a fiát, s később mégis úgy érezte, mintha ő kapta volna a pofont Pedig joggal ütötte meg — erről határozottan meg van győződve —, hálátlan volt az apja iránt, megtagadta az évszázados törvényt, meg kellett hát büntetnie. Nem lehet csak úgy lábbal tiporni a parasztélet törvényeit, a kölyök meg ezt akarta, megtagadni a falut, a földet. Akarta? Lábbal is tiporta, igaz, megkapta érte a magáét. Nem, nem úgy van az egészen, hiába fordult fel a háború óta az egész világ, a föld és a vagyon törvényeihez hasonló vastörvények örök szabályai az emberi életnek, amelyeket senki sem sérthet meg büntetlenül Jani megsértette, elment... el kellett mennj.e.

12