A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-03-10 / 10. szám
ketten Tavasszal elindulnak kitaposott ösvényeiken a nedvek. Párosával kis savak, sók, vízcseppek, az egyik pólustól a másikig. Az emberek is valahogy így verekednek a mindennapokkal, a gondtól terhes évek fonalát húzzák maguk után a porban és a sárban. Ketten — a bánat-fejű csend ellen. Ketten — a simatestű éjszakák ellen, Ketten — az árva percek ellen, Ketten — a csők nélküli éjszakák ellen, Ketten — a hazugságok még vegetáló virágai ellen, Ketten — a háború ellen, Ketten — már felelősek vagyunk a harmadikért. Ülünk, a néma égen fölöttünk ökörnyál, körülöttünk az ősz ül csendesen, mint a megszállottak. Hányszor és hányszor ugyanez a kép! Ülünk, körülöttünk az ősz, s összeveszünk mindenen, mert valahogy nem igazi a levegő, az ég, a föld — fölöttünk, alattunk, körülöttünk Két ember már nemcsak azért él, hogy szeressen. Bár szaladnak a mindennapok csikói, két ember már könnyebben lekap szekerükről valamit, amit igazságnak hívnak, mert két ember már magában hordja a hármat 5s a négyet! Ősszel elindul a falu; botladozó nyelvvel támaszkodnak az idegennek, s a madárfüttyöt gépek sikoltják a fülükbe. Ősszel elindulnak az emberek, mert a messzeség valahogy nagyon húzza ezeket a nyugtalan szívű teremtményeket, úgy mint tavasszal a szerelmeseket a parkok, s ha átlépik küszöbét, már azt hiszik, boldogok. Egyszer aztán elkezd fájni a kettősség, a botladozó nyelvek dzsungele, a madárfüttyös diófák a kertben, s minden szál, ami észrevétlen köti mindenki szívét. Egyszer csak elkezd fájni. Ketten már felelősek vagynk a harmadikért, és így tovább, nem lehet megállni. Felelősek vagyunk a madárfüttyért, a csendért s mindenért, ami körülöttünk kergeti az életet. vers az egyik bánatomról » Nem téged sajnállak — magamat, aki már nem nyúlhatok a két érett narancshoz, miket melleid helyére növesztettél, hogy elbolondítsd a napot is, s mosolyod csüngő-fáiról is csak a halvány-éretteket szüretelhetem, és látod, mégis itt keringek körötted, mint a ragadozó madarak, mert nagyon nehéz lemondani a szépség játékairól. Vajon, kikkel szűrted össze a levet: boszorkányokkal, tündérekkel? Vagy csak egyszerűen minden asszonyok véréből örököltél egy cseppnyit? Micsoda füzek taníthattak téged járni, hisz már megbfivölted az aszfaltot is: eléd fekszik alázatosan és mondja: járj rajtam reggeltől estig, hadd lessek el a csillogásodból valamit. Járj rajtam! És keringenek körötted. Nap vagy te, hogy minden felé fordítja arcát és azonnal ellipszis pályát választ magának? És keringenek körötted, mint a ragadozó madarak, olyanok is, akik jól tudják, hogy a két narancshoz, miket melleid helyére növesztettél, már nem nyúlhatnak. És mégis fokozódik a láz, a tűz, a forgás... Vajon meddig bírod a tisztaság, láncait magadon, te lány?! Kiss Sándor linómetszete 0 «o 0 > E 0 csend Csend. Elvágódnak az árnyak, nincs értelmük a szavaknak — sem súlyuk — csak hosszúságuk, s otthon hó lepi apám káromkodását. Elvágódnak az árnyak, Szavak, áramlás, csend! Vagy dalolni illik ilyenkor? nem olvastam az ide vonatkozó etikettet. Alom: az áldozattól menekül a farkas és vonít. És ömlenek és zuhognak a szavak. Ugyanazzal a nyelvvel?! Ugyanazzal a tollal?! Ugyanazzal a szívvel?! 11
