A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-03-10 / 10. szám
LACKÓNÉ KISS IBOLYA: 'Dme.dtiL mibpjL dőiőq. Nyárutói délután volt, egyike azoknak a napoknak, mikor az ember lélegzete nehézzé válik a falak között, s a szeme kikisurran az ablakon és vágyakozva nézi a sétálókat, akik gondtalanul róják az utcák és parkok útjait... Egy ilyen verőfényes napon FrantiSkovy Lázné-i rendelőmbe új beteget jelentettek. Kedvetlenül öltöttem magamra ismét fehér köpenyemet s bosszankodtam, hogy aznap már nem láthatom viszont kedves nyírfáimat s a véri hársfát, amely alatt üldögélni szoktam. Egyszerű öltözetű, sápadt asszony lépett be hozzám, s mielőtt megszólalt volna, szemét elöntötték a könnyek. Jó pár percbe telt. míg el tudta mondani panaszát. \ Hangosan, sopánkodva beszélt. Elmondta, mennyit szenvedett az utolsó időben, hogy milyen sokat fogyott s milyen nehezére esett négy apró gyermekétől elválnia arra a pár hétre, melyet — otthoni orvosa szerint — ezen a fürdőhelyen kell töltenie. Betegsége valóban rendkívül súlyos volt, s mint a kivizsgáláskor megállapítottam. csaknem reménytelen, teljes felgyógyulásra. De amint rápilantottam, a szemében a reményt láttam felcsillanni, nem volt bátorságom elvenni tőle ezt a végső menedéket. — Négy kicsiny gyermekem van, négy kicsi jószág, s az utolsó hetekben még annyi erőm sem volt, hogy a legaprőbbat magamho emeljem! Hogy időt ne veszítsen, azonnal megadtam a szükséges utasításokat, és elvégezve az első kezelést, lelkére kötöttem, hogy minden utasítást pontosan tartson be. Elhagyta a rendelőt, s én már útban voltam kedves forrásaim felé, mikor nagy sírás-zokogás közepette a kapu előtt találkoztam vele — egy rendőr kíséretében. — Mi történt? — ámultam el. ^ Ö azonban csak egyre sírt, s artlkulátlan hangokon kívül érthető mondatot nem bírt kimondani. — Mi történt? — bámultam a különös párra. De ő csak sírt, egyre sírt, míg végre unszolásomra elmondta, hogy se csehül, se németül nem ért, s így elfelejtette annak az utcának és szállójának nevét, ahová csomagját vitte a hordár Vissza nem talált, s az idegen környezetben úgy megzavarodott. hogy ez én nevemen kívül mást nem bírt kimondani. Mit volt mit tennem? Kivittem Kulcsárnét az állomásra, ahol magunk elé citáltuk az öszes hordárokat, akik közül szerencsénkre felismerte azt, aki elvezette lakására. Azt hittem, Kulcsárnét ezzel átsegítettem a kezdet nehézségein Tévedtem ... Másnap reggeli álmomból azzal ébresztettek fel, hogy egy nő keres, akivel nem tudnak beszélni, mert idegen nyelven szól hozzájuk. Kulcsárné volt, aki „csak“ azt jött megkérdezni, hogy hívják csehül a tejet, mert reggelre azt szeretne inni. Ettől kezdve nem volt nap, hogy el ne jött volna hozzám a kezeléseken kívüli időben, valamit megkérdezni. De lehetetlen volt rá neheztelni, olyan megindító volt ügyefogyottságában, s olyan hatalmas akaraterő élt benne a gyógyulásra. A Frantiskovy Lázné-i kúra rendszerint megviseli a betegeket. Ezzel szemben Kulcsárné napról napra frissen, elenevebb lett, rövidesen idomai is kezdtek gömbölyödni, úgy hogy a végén szemrevaló menyecske lett belőle. ötheti gyógykezelés után utolsó vizitre jelentkezett. Szokás szerint megvizsgáltam, hogy a látleletet elküldhessem otthoni orvosának. Mikor megvizsgáltam, megdöbbentem. Lehetséges lenne ilyen csoda, lehetséges a vitalitásnak, élniakarásnak olyan foka, hogy szinte nyom nélkül eltüntesse annak a kórnak a maradványait, melyek éveken keresztül elkeserítették életét? — Hallja, kedves Kulcsárné — mondtam komolyan. — Bármilyen hihetetlenül hangzik — maga meggyógyult... Az évekig tartó idült gyulladásnak semmi nyomát sem találom ... — Tréfálni akar velem a doktornő? — s a szemem közé nevetett. — Hiszen tudom, hogy én már soha az életben egészséges nem lehetek. Legfeljebb kicsit jobban érípm most magamat, de meggyógyulni? — Nem, ezt nem hihetem. — Hát én csak annyit mondok, hogy kjaga most olyan frissen és gyógyultan megy haza, mint leánykorában volt. S magától függ, hogy tartanak-e jövőre keresztelőt, vagy nem? Nagyot kacagva ugrott fel ültéből, s ruganyosán, fiatalos lendülettel hagyta el a szobát, kacéran riszálva magán sűrűn berakott bő szoknyáját, boldogságában, hogy haza mehet kicsiny családjához... Másfél év múlva egy tátraalji városkában volt dolgom. Pár órát töltöttem ott, aztán visszasiettem az állomásra, hogy még elérjem a haza szállító gyorsvonatot. S amint lépteim sietve koppantak a kövezeten, pillantásom egy kapualjára függesztett orvosi táblára esett. Dr. X. NÖORVOS Még egyszer elolvastam ezt az ismerősnek tetsző nevet. Mert valahol már találkoztam vele. De hol? És mikor? Megálltam a ház előtt s hirtelen világosság támadt agyamban: Kulcsárné orvosa! — kiáltottam fel, s pár perc múlva már ott ültem az orvosi rendelőben. Mikor megneveztem magam, a fiatal orvos zavarba jött, elpirult, és keze ide^ gesen babrált az íróasztalán lévő papírvágó késen. — Kulcsárné miatt tetszett felkeresni? — Igen... Ne haragudjon, hogy háborgatom, de mikor véletlenül elolvastam nevét, eszembe jutott Kulcsárné' akiről nem tudok semmit. Hogy van? Érdekes, és szinte hihetetlen volt az esete. A gyógyulása. v — Nekem a legszégyenteljesebb esetem eddig orvosi működésem alatt. — Nem értem... Hiszen gyógyultan hagyta el az észak-csehországi fürdőt. Mi történt vele? — Elmondom, pedig tessék elhinni, nehezemre esik erről beszélni — cigarettára gyújtott és hozzáfogott a beszámolóhoz. — Hát az úgy volt, hogy Kulcsárné pár hőnap múlva a fürdőkúra után azzal a panasszal fordult hozzám, hogy rosszul érzi magát. Keservesen sírt, rítt hogy hiába volt olyan hosszú ideig távol a családjától, most még rosszabbul érzi magát, mint az öthetes gyógykezelés előtt... Megvizsgáltam az asszonykát, s mit állapítottam meg? Hogy az állapota súlyosabb, mint a fürdőkúra előtt volt. — De én teljes bizonyossággal állítom — vágtam közbe, de ő tovább folytatta: — Tessék csak türelmesen végighallgatni! Felírtam neki valamit házi kezelésre és idegmegnyugtatót, mert el volt nagyon keseredve, s berendeltem négy hét múlva felülvizsgálatra... Pontosan jelentkezett, de rosszabbul nézett ki, mint mikor utoljára nálam. járt. Mire gondolhattam volna másra, mint rosszindulatú daganatra? ... Jelzem, a testi leromlás is indokolttá tette feltevésemet. Mit tehettem mást? Berendeltem ismét három hét múlva. — A lelet még aggasztóbb volt... Ktvittem a sebészünkhöz, aki azonnali műtétet- javasolt, míg a malignus tumor áttétet nem képez ... — Ha látta volna, kedves kollegina, milyen jelenetet csapott Kulcsárné! Levetette magát a földre. Ordított, jajveszékelt, hogy ő inkább meghal, de késsel vagdalni nem engedi magét. Soha! Hogy mi lenne az ő négy gyermekével? Még rágondolni is rossz, amit művelt... Mivel más megoldásunk nem volt, hagytuk futni, gondolván, hogy úgy is visszatér, ha rosszabbul érzi magát. — És? MI történt vele? Él még? — kérdeztem izgatottan. — Hogy él-e? De még mennyire!... Az utolsó kivizsgálás után elutaztam haszszabb időre, aztán két hónapig katonáskodtam, szóval más dolgok miatt megfeledkeztem róla. Nemrégiben a város szélén volt dolgom. Ahogy elgondolkozva hazafelé tartok, ismerős hangra lettem figyelmes. Közelebb érek a házhoz, ahol a kiabálást hallottam, hét majdnem a földbe gyökerezett a két lábam: Kulcsárné állt a kicsiny ház udvarán és szidott, szapult egy csomó gyereket. — Nini! — kiáltott fel. Hol jár erre a doktor úr? Kinél volt? * — Mondja meg inkább maga, hogy van? Hol operálták meg? Ügy néz ki mint az élet! — Hogy hol operáltak meg? — kacagta el magát. — Dehogy operáltak. Nincs énnekem semmi bajom, csak akkor fut végig a hideg a hátamon, ha a doktor úrékra gondolok, mikor erővel kórházba akartak küldeni. — Valóban nem operálták volna meg? — kérdeztem elámulva. — Dehogy operáltak. És éppen most, mikor várandós voltam? — s elébem taszít egy gyermekkocsit, benne egy veres arcú kis pólyásgyerekkel. — Nem értem — dadogtam. Hát ez meg mit jelent? — Ez? Ez az a daganat, amit ki akartak vágni belőlem. Ugye, helyes? Még sírni is tud! — s ráhajolt a kocsira s magához ölelte felriadó apróságát. — Ogy elillantam Kulcsárék kerítésétől, mint a kámfor. Azóta se megyek arra a tájra, alibi ők laknak. Szégyellem magamat. — Tévedni emberi dolog — mondtam kissé fölényes hangon, s elköszöntem fiatal kollégámtól. — Igen, igen... Errare humánum est — felelte, s lehajtotta a fejét —, de én máig restelkedem a téves diagnózis miatt. — Mással is megesik kollégám. Hódié mihi, eras tibi — mondtam vigasztalásul, de pár centivel magasabbra emeltem fejemet. Elköszöntem s kiléptem az utcára. Megnéztem az órámat. Húsz perc múlva az állomáson kel! lennem, ha még aznap otthon akarok lenni... Megszaporáztam lépteimet és siettem az állomás felé. De sajnáltam, hogy nem kereshettem fel Kulcsárnét, akinek szerettem volna megszorítani a kezét és felajánlani: szívesen leszek hatodik gyermekének keresztanyja ... 10
