A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-03-03 / 9. szám
llllllllllllllilllllllllillllliPlLf Monoszlói M. Dezső Materialista elmélkedés Az ember nem ér rá csodálni a testét, csak mikor kopni kezd már sóhajt fel: Mily pompás szerkezet volt valaha e lomtár. Akár mindjárt e szemhéj, e nappal-éj játék, mely parancsra ámult, tágult, s mikor kerekre nyílt, mennyi vágy gyűlt az idegpályákon át az észbe és a szívbe. Gyakran szinte mámrossá ájult tőle a képzelet. Néha csodálkozón felhűzódott mint kecses ékezet, máskor meg töprengővé szűkítve az élő lencsét világot bámult, s azt hitte lefényképezte máris a szerencsét. Hát még a végtagok, a végtelenbe végtelenül hadonászó karok és lábak tánca, ez a sohasem parázna életigenlő buzgalom, mely eszik, ölel, jár, hadonászik, a zongorán ujjat billentve játszik, emeltyűt tol, fogaskereket forgat, tenyerén súlyokat latolgat, virágot lép és buzogánnyá formálja az öklöt, s miként csőre töltött fegyver, riasztva mered. S mindez még csak a valódi csodák köré szőtt keret, a belül mozgó precizós szerkezet száz talánya, a szív fáradhatatlan muzsikája, vese, máj, lép mindig üzemben álló kazánja mennyi titkot rejt még, az elmét, az idegdúcok fehér virágát, ezt az állattól istenig érő rejtvényt, a golyóscsapágyak nélkül gördülő cseppek harcát, a csontvázra tapadó bőr festménnyé szépült arcát, az egymáshoz illő csontok rendjét, parányi sejtekből összeálló csöpp rendszereknek végtelenjét. És mindez együtt él, mozog, küzd, álmokat fest, és mindez együtt, tűr, örül, bízik és sohase rest, múltat vizsgál és jövőbe Iát, és csodálni képes mindazt, amit magának kitalált: a házat, a hőmérő higanyáról csillogó lázat, a képet, a gépet, a lencsét, ami fényt gyűjt, a tükröt ami fényt vet, a biztonságot, a sebességet, az általa kormányzott mindenséget. Pedig mily szánandó például az autó-csecsemő, mely gyárak szülőgépéből csak tegnap jött elő, s most felfordulva széttépett drótbelekkel, s kitört reflektorszemekkel az úttesten hasal, nincs benne hit, hogy kerekeire pattanjon megint. S mellette az az aggastyán milyen megható, kit vénen és esetten (a gép ilyen korában már rozsdás, tehetetlen) még mindig visz valami szellemi ütőér, hajtóanyag, mit ki se lehet tapintani. — Eh, hát hibás vagyok én? ... Hát aljas vagyok én?l — Százan azt teszik, amit én tettem! összeházasodnak, élnek, rájönnek, hogy elhibázták a lépést és továbbállnak. Ha ez aljasság, akkor ne legyen hivatal, ahol elvállalják a válópert. Fabrikálják át olyan intézménnyé, ahol kijózanítják az embert, vagy be tudják bizonyítani, neki, hogy az, amit tesz, az helytelen ezért meg ezért... Ez kellene... De nem így van, mert a válások egyetlen lehetőségei a tévedéseken alapult házasságoknak ... És ezek szerint én nem 's lehetek aljas... így csinálják ezt százan és ... és sok-sok ezren ... A férfi már nem érezte az arcizmait és a végtagjait sem. Ügy tűnt, mintha orr, fül, kéz és láb nélkül libegne a behavazott utcán. Olyannyira bénultan kába volt, hogy ha megcsípte az arcát, sem az ujjait, sem a zsibbadtan fagyos bőrét nem érezte — Nem vagyok aljas — mondta — Felmegyek Katihoz, Nála fogok lakni. Vele élem le az életemet. — Neki mindig jő illata van, nincs baromfiszaga, mint a feleségének volt — gondolta. * — Megyek Katihoz — mondta még egyszer hangosan és határozottan befordult az utcába, amelyben a lány lakott. Felhajtott gallérral emberek jöttek vele szembe. A városka filmszínháza előtt újabb emberek álldogáltak. A tarka moziplakátok előtt mindig meg szokott állni. Elnézte az ötletes vagy nagyon is ügyetlenül semmitmondó tarka falragaszokat, amelyek legtöbbször másról beszéltek, mint a meghirdetett film... Most azonban vakon ment ő is, mint azok, akikbe beleütközött a sűrű hóesésben. A lány meleg-puha ajka jutott eszébe, aztán a pompás ízléssel berendezett szoba, a rádió, amelynek varázsszemét olyan remeknek találta. Kati biztosan örül majd, hogy most már minden fenntartás nélkül csak az övé, hogy érte, hogy neki fog élni és dolgozni.. . Hiszen Kati biztatta arra is, hogy adja be az újítását, s hogy örült, hogy ragyogott, amikor közölte vele, hogy elfogadták. „Mennyi pénzt kapsz majd. A te elképzelésed szerint építenek házakat...“ — lelkendezett. A férfi odaért Kati lakása elé. Felment a lépcsőn, cipőjét gondosan megtisztogatta a hótól, aztán a csengő gombja után nyúlt. Másik kezével a zsebében kotorászott, s mielőtt elérte volna a kis barna gombot, zsebéből kiemelte a kis csomagot. Finom rózsaszín selyempapirban az apró zöld-piros traktor volt. Egy hirtelen jött szédülést érzett, mintha villámcsapás érte volna, megtántorodott... — Azért... azért még az én fiam — jutott eszébe, s a roham után megkönynyebbülve nézett a tarka játékra. Kijózanodott, fájdalmasan ötudatra ébredt, mintha hirtelen egy nehéz sebet kapott volna. A lányról már megfeledkezett. Sietve kilépett a fehéren havazó éjszakába, és határozott léptekkel elindult a város vége felé ... Marth György rajza 11 /
