A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)

1963-03-03 / 9. szám

Emmanuel Robles:

A felcsapó külső lármától Noreddin Ajt Kaszi felriadt. Felesége bejött az udvarból. A sarkig tárt ajtón beszökött a nap.

— Katonák — mondta Ajni — az egyik beszélni akar veled.

Noreddin ránézett az öreg Ajnira, törődött, kiszikkadt arcára. Töprengett, még kábultan az alvástól.

— Franciák?

— Hál persze, franciák.

Az asszony nyugtalannak látszott. Noreddin fölkelt, ledobta burnuszát, ame lyei takaróul használt, és a saruját kereste Gyékényágya végében meg Is találta, Míg saruját kötözte, reszketett a láztól — maláriás volt. Az ablakon át megpillantotta a kékesfehéren csillogó, felhőfőkötős, havas Dzsurzsurát.

E pillanatban kopogtak az ajtón. Odafordult és meglátta a tisztet s mint előbb a feleségét, most az idegent figyelte, szótlanul. Szerette volna kitalálni a látogató szándékát.

— Humez hadnagy — szólt az idegen *—, ha megengedi...

— Humez .., Az ökölvívó? — kérdezte az öreg, a kezefejét vakargatva.

— Nem, nem, az csak névrokonom. Egy a nevünk, semmi több... De én Is északi vagyok. Észak-franciaroszági . Tourcoingből

— Tourcoing — mondta Noreddin. Erről a névről is eszébe jutott valami. — Egy barátom, azt hiszem, ott dolgozott Tour.^. Szóval, abban a városban.

— Ö igen, sok kabil dolgozik Tourcoingben . ..

Noreddin hellyel kínálta, a tiszt körökülésben leült a gyékényre. Katonasapkája nélkül sokkal alacsonyabbnak lát zott: mintha összetöpörödött volna. Ahogy előrehajolt, a szűk ablakon betűző fénynyaláb ráhullott kopaszodó, szőke, nagy fejére

— Pihenőt tartunk a faluban — mondta a tiszt , — és arra gondoltam...

hogy ... Köszönteni szerettem volna ... Tudja, megvettem a lemezét...

Noreddin tapsolt egyet: teát kért. Ajni a kis udvarban élesztgette a tüzet. Félig hátrafordulva odakiáltott, hogy már készül.

Noreddin azon törte a fejét, hová is akar a tiszt kilyukadni. Bizonyára majd a szabadságharcosok felől kérdezősködik, de ő semmit sem tud róluk. És azt a keveset, amit tud, úgysem mondja meg.

Annyi atyafia volt, hogy minden szabadcsapatra, a falu környékén is, a vidéken is, jutott egy-egy unokaöccs, vagy kisunoka. Vagy legalább eg ' ismerős. És följelenteni ezeket az embereket, ezt aljasságnak tartotta.

Igaz, nem ismerte a gyűlölködést. Öreg volt, nagyon is sokat látott: nem égette már az a tűz, mely a férfiak szívét szerte a hegyekben, lángra lobbantotta.

Már csak verseinek és dalainak élt.

Hébe-hóba lement Algírba, egy lemezfelvételre a rádióhoz, és az így keresett pénzből megéltek ketten Ajnival. Elismert rögtönző volt és hatvannyolc éve ellenére, hangja még mindig megőrizte csodálatos frisseségét. Ajni hangja ellenben reszketeggé vált, s Noreddin néha mármár arra gondolt, hogy vele valami kis csoda történt, és ennek a csodának már puszta gondolatára is földerült.

A tiszt kibontotta a kekiszínű posztódarabot, mely a nyakát burkolta. A hasán roppant pisztoly függött, a mellén távcső.

— Eljöttem — mondta, mert nálunk jól ismerik a nevét. Az apám mérnök egy posztógyárban. Megtanult kabilul. Sok dalt ismer ... Én magam is ... Igen, nem egyet hallottam ... mint mondtam, egyik lemezét meg is vettem.

Noreddin komolyan bólogatott, de vendége untatta. Az emberek régesrég nem érdekelték, benső hangokra ha figyelt még, amelyek az édes évszakok derűjéről

és .a nesztelenül közelítő halálról szóltak. Egy virágzó fa, egy széltépte madár—ővelük társalgott, tőlük várt ihletet. És a Dzsurzsura lejtőin a hó, a forrásnál a lányok hivogatása, egy pásztor távolról kiáltó szava élete forró, teremtő delét idézték.

— S most itt vagyok, ebben az országban, melyet a távolból is szerettem, és mióta ismerem, csak még jobban szeretem. Itt vagyok mint ellenség, a kezemben fegyverrel. Pedig mennyire szerettem volna jóbarátként idejönni.

Sok keserűség rezgett a hangjában. Noreddin csak a fejét ingatta, jelezve, hogy megérti, vendége mit érez.

Ajni már jött egy tálcával: a tálcán teáskanna, két kékvirágos, kicsi csésze, és cukor egy talpas pohárban.

Ajni aztán megint kiment és Norredin Tourcoingről és az ott élő kabilok felől kérdezgetett. A tiszt nyomorúságukról és kivált a honvágyukról beszélt, Hangjában igazi rokonszenv csengett. Néha gépies mozdulattal simogatta a látcsövét.

Őszinte megindultsága Noreddint is megfogta — szemét lehunyva, halkan költeménybe fogott, dalba a száműzetésről és a száműzött keservéről. A tisztről, mindenről megfeledkezett. Az ének szétáradt a szobában. Gyerekek szaladtak oda, és az ajtó körül szorongtak.

Alig halt el Noreddin hangja, egy motor pufogása hangzott a tér felől, de a tiszt ügyet sem vetett rá. Még mindig rabja volt megindultságának, az ajka összeszorult, a szemét könny fátyolozta. Néhány percnyi csönd után fölkelt, az ablak elé állt és a hegyeket nézte. A gyerekek egymást bökdösve lesték. A tisztnek finom, szomorú arca volt. A nap és a szabad levegő megbarnította a bőrét. És frissen volt borotválva.

Noreddin megsajnálta a tisztet, Üj érzés volt ez a szívében. — Itt ez a férfi, és azt mondja, hogy legszívesebben barátként jött volna ide, Kabiliába, és most egyedül, fegyvertelenül, mégsem kószálhat a dombok között. Ez a gondolat úgy érintette, mint a tűz a hűvös éjszakában, és ajkára csendesen egy aszfru sorai tolultak. A tiszt félig visszafordult, meglepetten megilletődötten. Figyelt. És végül mosolyogva mondta: felismerte a három terzinát, a hetes és ötös verssor váltakozását, valamint a rímek rendjét. Noreddin is elégedett volt, a véletlen egyik legszebb iszfráját sugallta, s ezt ő is tudta. Amikor a tiszt a költemény értelmét kérdezte tőle, az öreg azt felelte, hogy a visszautasított szerelmes keserűségéről énekelt.

Az udvaron Ajni a lurkókat hessegette, de azok nem tágítottak, színleg engedelmeskedtek, aztán megint visszasompolyogtak, szemükben kíváncsiság fénylett.

A faluban nyers kiáltások szállingóztak feléjük. A motor újra nekigyürkőzött. Indulnak tovább, mondta a tiszt, aki közben lekuporodott Noreddinnel szemben, mennie kell. de, örül, hogy betért a híres „kabil csalogányához.

A bők lepattant Noreddinről: már a kellemetlenségekre gondolt, amik holnap; holnapután, e látogatás miatt érik, de nem bánta, hiszen sorsa Isten kezében van. A francia tiszt szerencsétlen — csak ennyit mondott magában —, s ő, Norreddin egy kissé megenyhitette a szívét. És ez jó, melengető érzés volt.

A katonák távozta után a falura különös csend borult. Még a háziállatok is elnémultak az istállókban. Minden kába szorongásba dermedt.

Délután puskalövések csattantak odaát, a másik hegygerincen.

Noreddin, aki épp gallyakat vágott tüzelőnek, felkapta a fejét, fülelt..

Később az égről minden szín lehervadt.

12