A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-02-24 / 8. szám
itt fiatalember vár az utasokra. Valahogy azért megférnek egymás mellett, sőt néha még el is beszélgetnek. Szeretem ezt a várost és a benne laké embereket. Három évvel ezelőtt szerettem meg őket, amikor a Csemadok Központi Bizottsága itt rendezte meg a nyugatszlovákiai dal- és tánctlnnepélyt. Akkor láttam meg, hogy az érsekújváriak lelke-, sedése, áldozatkészsége nem ismer, határt. Szépítették, csinosították városukat a nagy találkozóra. Még most is azt emlegetik, hogy kár volt nem folytatni az elkezdett találkozót. Lehet, hogy igazuk van. A főtérről a Petőfi utcán haladva a Csemadok otthonába jutunk. Otthon. Milyen szépen hangzik. De amíg otthon lett, addig ... de erről nem is kell írni, hiszen országszerte Ismert, hogy az érsekújváriak önmaguk építették föl, saját erejükből ezt a modern színpaddal és mellékhelyiségekkel ellátott, 400 férőhelyes művelődési otthont. A ledolgozott brigádórák számát nem is emlegetik — azt mondják, nem lehet pontosan kimutatni. A lényeg, az hogy áll már az épület és várja a közönséget, és a szereplőket. Azt írtam, szereplőket: az érsekújváriak 431 Csemadok tagot tartanak nyilván. Az énekkarban 40, a tánccsoportban 23, a színjátszó csoportban 30, az esztrádcsoportban pedig 40 tag fejt ki eredményes munkát. És ennyi elég is a számok felsorolásából ... A számok mögött emberek állnak, akik, közhelyként hangzik, mégis így van: szabad idejüket áldozzák másokért. Másokért? Nemcsak másokért, saját szórakozásukért is végzik a hasznos kulturális munkát. Azért mondom mindezt, mert az utóbbi időben hozzászoktunk, hogy arról az emberről, aki többet tesz, mint a másik, mindig azt mondjuk, áldozatot hoz. A végén már annyi áldozatot hozó emberünk lesz, hogy nem győzzük megköszönni. Helytelen lenne azt gondolni, hogy az a több ezer Csemadok-tag, aki aktivan tevékenykedik, csak azért ápolja és terjeszti a magyar kultúrát, mert áldozatot akar hozni. Azért dolgozik, mert szükségletévé, szenvedélyévé vált, hogy a mások érdekében valamit tegyen. Talán Trelaj Géza, aki már több éve vezetője az érsekújvári énekkarnak, minden héten azzal a tudattal indul a próbákra, hogy áldozatot hoz? Nem az elért siker lelkesíti, ösztönzi őt további munkára? Megéri — vallja, hiszen a kerületi alkotóversenyen a második helyen végeztek ... megéri — vallják az énekkar tagjai, mert van szereplési lehetőségük. Vagy említhetnénk Szígotszky, Bállá és Ponesz kultúrtársakat, akik a tánccsoportban tevékenykednek. És Boleman Iván vagy Szenei György azért szervezte meg az esztrádcsoportot, és rendezte meg a nagysikerű Ki mit tud című műsort, hogy érdemeket szerezzen? Nemi — vallják ők, és valljuk ml is velük együtt. Másokért tenni többet jelent, mint érdemeket szerezni. Tatarik Emil tanítót jól ismerték az érsekújváriak. Sosem gondolt arra, hogy érdemeket szerezzen, amikor a fürdőt építette és szépítette, amikor egész generációt tanított meg úszni. Egyszerűen szerette a várost. Itt ülünk, az új művelődési otthonban, az Egy kis bécsi kávéház című antifasiszta darab bemutatása után. Beszélgetünk. Megvitattuk az előadott dráma hiányosságait és már gondolatban kint járunk az utcákon. Oj házsorok között vezet az utunk. A régi házakat lerombolják, hogy helyet adjanak az újnak. Évente több mint kétszáz lakásegységet adnak át az Igénylőknek. Mégis kevés. A városi múzeumról is szó esik. Szeretnék, ha tágasabb hely akadna az értékes leletek kiállítására. A kórház is kicsi, az új fürdőt is be kellene már fejezni. Mindenről szó- esik, a magyar föliratokról is, amelyek úgy tűnik, egyre fogynak a városban. A Csemadok funkcionáriusai, ha csak gondolatban is, kiléptek a művelődési otthonból és máris a város ügyes-bajos dolgaival foglalkoznak. Hazafelé menet megbotlunk a fölásott utcák földkupacaiban. Víz kell a városnak és lesz is. Már építik a csatornákat. Építenek ők is. Munkások, parasztok, diákok, értelmiségiek. Mindegyiknek van valami más foglalkozása is. Esténként mégis összejárnak, többletmunkát végezni. Magukat adják másokért. Megéri, mert a munkájukat siker koronázza. OZSVALD ÁRPÁD ÉS CSIKMÁK IMRE riportja