A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-02-17 / 7. szám
Kortársa, barátja vagyok a költőnek, és mint Ilyen, olvasója Is. Oj verskötetére, a harmadikra' hét évig kellett várni, hogy a hét esztendő verstermésének legjavát, hetvennégy verset együtt lássa az ember, maga a költő is, és együtt kérdezzük; miért volt a késés? Kezdetben volt a sematizmus hőskorai Ennek védelmében csak annyit, hogy egyikünk sem késett tollat fogni — Dénes sém — üdvözölni a szabadság napját, a szocializmus Igazságát, a dolgozó emberek törekvését. Tettük ezt a legőszintébb hittel, tehetségünkhöz mérten“: kezdetben a termelő munka különböző állomásain, szerszámok, gépek között, a munka szüneteiben, jól tudom, ez a védelem Is eléggé sematikusan hangzik. Másfél évtized távolságából, közel a szocializmus csúcsaihoz, ahonnan majd a kommunizmus útját mérjük fel, nem úgy látjuk a világot, mint láttuk kezdetben, az olyan sokat hangoztatott sematizmus hőskorában. De nyugodtan mondhatom, hogy ami akkor látszott a körülöttünk zajló világból, azt jól láttuk. A baj ott volt, hogy keveset láttunk belőle. Látókörünket olyankor önmagunk világnézeti tisztázatlan volta, majd társadalmi életünk átalakuló, forrongó tüze, lángja s -néha füstje homályosította el. Egyet azonban biztosan tudtunk: „a közjó alkotói lettünk“, és lehettünk, mert birtokba vettük a szerszámokat, gyárakat, földet. Kétszeres örömkiáltás volt a mi kiáltásunk. Porban hevert a világ ellensége, gyilkosa, a hitleri fasizmus, majd a februári győzelem után ugyancsak porban hevert hazánk kapitalista hatalma is. A két tetem fölött a tömeg, a győző kiáltotta el örömét. Himnikus ének és dadogás, zsebkendőlengetés és ököl, virág és husáng emelkedett a fejünk fölé, szívünk fölé. Élni akartunk, élni tanultunk ipinden áron. Sorakozott a. munkáshadsereg, a milícia sematikus rendben, egyszerűen, de fegyelmezetten, és a sorfalak mögött felbűgták a dinamók, megindult a lenditőkerék, csattogtak a transzmiszsziós szíjak, porzott a föld az ekék, boronák után. Az élet köszöntött ránk és mi köszöntöttük az életet. A költők is fejet hajtottak és énekeltek, majd a napba néztek és énekeltek. „Kinyílt a földbe zárt titok“, majd szemünket vakították az ibolyántúli sugarak. „Vak vezet világtalant“. De sokszor megesett, hogy a közmondás valóság lett a kezdet kezdetén. Biztattak, hogy nézzük a napot, a ragyogást, a fényt, és ha nagynéha a földre néztünk, piros karikák táncoltak szemünk előtt, alig láttunk valamit. De gyűltek a dalok, szaporodtak a versek és megjelent az első kévébe kötött termés, Dénes György első verskötete, Magra vár a föld címmel. A csehszlovákiai magyar költészet legsematikusabb verskötete — kritikánk így értékelte pár év múlva. De a sematizmus hőskorában, a kötet megjelenése idején más volt a helyzet. A hivatalos álláspont mércéül állította elénk a kötetet érdemeivel és hibáival együtt. Nem választva le a salakot a fémről, sőt betakarta az egészet egy szemet, szívet vakító előszóval. Mennyi nemes szándékot, őszinte törekvést siklatott félre az ilyetén való felmutatás. Lovaggá üti az első kötet előszava a költőt, de az ütés túlméretezett, ekábítja és a kábulat szele végig suhint a soron, azokon is, kik egy sorban álltunk Dénessel. Már régen tudjuk, Dénes is tudja, hogy a közkatona jelző és cím hasznosabb ‘lett volna akkor. Az akköri idők szocialista realizmusának képviseletében íródott támogató gyámpillérek túlméretezettek voltak. Erre támaszkodva talán könnyebb lett volna a továbbhaladás, ha a gyámpillérek nem homokra épülnek. Ledőltek. Ledöntötte az élet realizmusa és a költői hivatástudat. Aki rátámaszkodva haladt, az majdnem maga Is e gyámpillérek romjai alá került. Gyámolítő kritikánk nem volt erősítő Dénes esetében, bár a szavak dicsérőek voltak mindaddig, míg Fábry Zoltán azt nem mondta: „Kevesebb verset, több költészetet.“ Ez azonban már jóval később, három verskötet kapcsán (Dénes, Gyurcsó, Veres) hangzott el, de okok, okozatok akkor sem. Annak idején úgy vélem, egyaránt költői, kiadói, szerkesztői, kulturális és politikai .okok termelték ki a termést és válthatták ki a jogos, de egyoldalú bírálatot. Ám ezekről sem akkor, sem később nem esett szó. Turczel Lajos, Írások mérlegen című tanulmányában érdemesnek sem tartotta Dénes második kötetét (Kék hegyek alatt) arra, hogy visszatekintve az elsőre, majd néhány körülményt megvizsgálva elmondja véleményét. Társadalmi életünk lehetővé tette volna, hogy a Fábry által megfogalmazott tételt kibővítsük, és beszéljünk a sok vers születésének bábáskodó körülményeiről, ugyanakkor természetesen a költők világnézeti tisztánlátásáról, valamint e tisztánlátást befolyásoló dogmatizmusról is. Ogy vélem, részben az okok felmutatása hiányának tudható be, hogy Dénes György harmadik verskötetében nem lépte egészen át a Kék hegyeket, illetve második kötetének tartalmi művészi-formai dombjait. Egyet azonban feltétlenül megcselekedett: a második kötet zsúfoltságát, rendszertelenségét kerülve, válogatást kívánt nyújtani. Válogatást, hét esztendő verseiből. Ám hét esztendő — kötet nélkül — nagy idő egy költő életében. Én magam így, e szempontból nézem, ezzel mérem Dénes harmadik kötetét, az elkésettet. Hét évig várni kötetre nem kicsinység. Sarokba szorítva érzi így magát az ember, ha nincs kezében a bizonyosság, a lezárt időszak határköve, a kötet, hogy ettől mérve az időt tovább Indulhasson. Természetesen mindez nem mentheti a költőt, még kortársi jogon sem, hiszen így a magam hibáit, gyarlóságait is mentegetném, védeném. Korunk valóban megkívánja, feltételezi és végső fokon megköveteli, hogy szabaduljunk az erőtlen hittetéstől, magyarázó, tételes és sok esetben még mindig a sematikus megfogalmazástól. Ennek elkerülése elsősorban a költő dolga, és csak harmadfokon, a kritikusé, hogy mindezt felmutassa és elrendezze az olvasó tudatában, amit netán nem ért meg, vagy amit nagyon < meg kell értenie. Dénes verseit értik. Csakhát a vers olyan furcsa jószág, hogy érezni, hallani is kell, — „Hallod, hogy zengenek a fák?“ — írja Dénes a címadó versben. Én hallom, és érzem az ifjú tavaszt, ahogy megpattannak a rügyek. És hallom a költő szívét dobogni a néhány szép balladában, életképben, tájleírásban, a társadalom gondjaival azonosuló verseí-Mészáros László.- Parasztlegény, bronz, 1930, Magyar Nemzeti Galéria ben. Hallom, miközben arra gondolok, hogy nem így hallja mindezt egy fiatal olvaső^ Márpedig Ady nem hiába írta, hogy Ifjú szívekben élek. Ez kell. Ez a többlet. Ifjú szívekben élni. Ezt a titkot kell meglelni. Hogyan? Ez itt a titok. Am ez a költő titka, fejtse meg, az a dolga. Ogy hiszem, korszakot zár le maga mögött Dénes e harmadik kötettel és e kötet utolsó versével ajtót nyit az emberi gondok és örömök, új életérzések rengetegébe, ahol semmivel sem lesz könynyebb dolga, mint eddig volt. Azt hiszem, nehezebb. De aki fölmérte önön hibáit, legyen akár költő, okul belőle és nehezen követi el még egyszer. Társadalmi életünk sem követi a múlt sok esetben hibás útvesztőit. A felelősség a költők szemét is a földre irányítja. A társadalom gondja óv az állandó napbanézéstől, méginkább óvja a szívet a bálványimádástól. Most már csak rajtunk múlik, no meg az általános kulturális-irodalmi élet, és a könyvkiadás hőfokán, hogy a földbe és a szívbe zárt titok mennyire zeng majd a verssorokban, .mint az élet valósága. • A verskötet ürügyén még annyit a címzettnek; Dénes Györgynek és harmadik kötetének: naponta nevetni és sírni égni és elégni, megújhodni és megsemmisülni — mert csak azoké a Jövő, akik örökké hisznek abban, amit egyre megfiatalodó szívvel minden reggel újra kezdenek, legyen az bármi, mégha költészet is az élet dicséretére. GYURCSÓ ISTVÁN Dénes György verskötete ürügyén (Hallod, hogy zengenek a fák — SZ SZ Kf 1962) < - - • . J i
