A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)

1963-01-06 / 1. szám

Szitási Ferenc versei % FÉRFIGOND Az ég olyan, mint a két szemed, Melyben fény-szirmű csillagok égnek. Hold körül ezüstös fény rezeg, S táncot lejtnek a csillag-fivérek. Alattuk rohan, zajlik az élet — Férfigond az igaz költészet. HÁZAK Házak, házak Pirosfejű óriás Bóbitás virágok, Utcává nőnek — Virág utca.« Egyenes, mint a fénysugár, S kő-testű járda fut Fénye-lepte oldalán. Házak, házak — Pirosfejű óriás Bóbitás virágok — Közöttük öröm, Békesség-vágyak — Kémények füstiében Nem kuporog bánat, yirág utca Ég felé nőnek — Virág utca — S az ég tisztaságát Kötik fejükre Kendőnek. Házak, házak Pirosfejű óriás Bóbitás virágok — Utcává nőnek — Virág utca. Vér-vizemben ringó sejthalak — Gondjukat ölében tartja a hit, Mint ahogy ölemben tartalak, Míg szánkon égnek ízes csókjaink. Köröttünk kacag, szépül az élet — Férfigond az igaz költészet. Szememben élsz, szemeddel nézek, Örök hitként szerelmed jár velem, Benned a csendet s békét becézem, Szívemben édes a szerelem, S szüntelen izmosodik az élet — Férfigond az igaz költészet. Ha szívekhez simul a béke — Minden józan ember-ész vágya ez Kilép vázából az, élet szépsége, S válogatja majd a verseket: Nagy tartozás a költői élet — Férfigond az igaz költészet. MEGBÍZHATÓ MÉRCE Hitem fénynyilát naponta rádlövöm, Kettőnk szivében mindenkié az öröm, Ki velünk él, ölel vagy lázad, Sorsát szeretve áldja a világot. Kiáltunk, futunk, hová miért? S fáj ha szívünk fényre ért, Dacolva magunkkal csókolunk lányokat, S kapkodunk mindenért, mi kéjes vágyat ad, Vezérlőnk a szív, s a kifinomult ész, Részekből épül a hatalmas egész. Mindig úton vagyunk, Üj házat, s mosolyt térképez fel agyunk: Emberek, tettek, mindenütt forrongás, S míg készül a mű, kipereg a forgács, Mert Időnk, e pontos megbízható mérce, hivatott, hogy a jogot egyformán mérje, Annak, ki velünk él, ölel vagy lázad, S sorsát építve áldja a világot! *SSSSSSSSS/SSSSSSSS/SSSJSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/MSSSSSSMSSSSSSSSS.'SSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSS/SJSSSSJSSSSSSSSSSSSSS///SSSSSSSS/SSSSSSSfS/SSS/SSSSSS/SSSSSSSSS/SSSSSSS/SSSSSSSSSSSSS. csap a szőlővirág kissé fanyar, émelygős illata. Dobog a szive, erősebben a szo­kottnál. Szép most az Aranyhegy. Buja zöld borítja az egész domboldalt, mint­ha zöldvizű tenger billent volna féloldal­ra Bognár József még mindig ott ült a cseresznyefa-dere'-án. Kezeügyében a hu­szonöt literes hordó, meg az üveglopó. Kalapja a feje búbján a szája sarkában cigaretta, füstölög. Fekete szeméből el­­szállott a harag, részegség ttízei égnek benne. Pistának elszorul a szíve: — Jónapot, édesapám! —* Megáll az apja előtt, aki elfordítja a fejét és hallgat, hallgat, mint aki megnémult. Hiába beszél Pista, hiába kér, könyö­rög, hiába minden szó, Bognár József úgy tesz, mintha nemis hallaná. Egyik cigaret­táról a másikra gyújt, olykor megszip­pantja a lopót, kortyint párat és hallgat, hallgat, látszólag nyugodt makacssággal. Pista kifogy a béketűrésből: — Szóljon! ... Szólaljon meg, mert olyat találok tenni, hogy magam is meg­bánom. Ez hat. Erre már feljebb emelkedik Bognár József feje. Fenyegetődzik? Ez a taknyos? Talán bizony megüti? Amiért felnevelte, embert nevelt belőle!? — Kuss! — ordítja. — Kuss innen! Én nem ismerlek, taknyos!... Fenyegetsz? Mi? Megfenyegetsz? Most már Pista sem enged: — Jól elkezdte a magángazdálkodást, nagyon jól, mondhatom! ... Olyan a sző­leje, mint az őserdő, maga meg, mint a vadember! ... Nem lehet magára ismerni! Ezt kereste? Ez az a gyönyörűséges szép élet!? .. . Mit akar még elérni? Kin akar bosszút állni!? Rajtam, a rendszeren, vagy a szövetkezeten!? Itt fog elpusztulni, mint a kutya, a tetűk fogják megenni!... Ugye, a nagy okosságával mindenkit el­űzött maga mellől: a fiát, a szeretőjét, el az egész falut! Minek? Űristennek? Azt hitte, mindenki térdre esik maga előtt? Ugye, semmi nem történt, az égvilágon semmi. Mindenki fütyül egy nagyot a Bog­nár Józsira! A Garant is arra folyik, amerre eddig folyt, a halottak" sem for­dultak meg a sírjukban ... Körülsáncol­­hatja a szőlejét, ezer ágyút állíthat köré­je, ordíthat, bömbölhet, mégse tehet sem­mit! .. . Maga csak annyit jelent, mint vízen a buborék! ... Nem érzi, még most sem érzi, hogy milyen parányi? ... És azt is tudnia kellene, hogy egy kis jó­akarattal óriás is lehetne! Bognár József csodálatosképpen nem ordít, nem toporzékol. Ügy ül a faderé­kon, mintha belefagyott volna az élet. Pista lecsillapodva ismét beszélni kezd. Nyugodtan, szépen meggyőző erővel. Beszél a terveiről, a falu jövőjéről, hogyan kép­zeli el az apja életét. Beszél saját ma­gáról, arról is, hogy megnősül. Amikor kimondja, hogy a tanítónőt akarja fele­ségül venni, Bognár József felemelkedik a fatönkről, kissé távolább billeg és be­lenevet a júniusi napsütésbe, az Arany­hegy nagy-nagy csendjébe. Nevet torka­­szakadtából,- nyerítve, mintha megtébolyo­­dott volna. Hátat fordít a fiának, és el­indul a felső állás felé. Kissé görnyedt testét még mindig rázza a nevetés. Bognár Pista döbbenettel a szívében áll, áll a hajlok előtti pázsiton, mintha földbeverték volna a lábát. Valami ször­nyű sejtelem folyik szét a bensőjében. — Várjon! — ordít az apjára. Bognár József megáll, mintha karikás ostorral vágta volna végig a fia. Szembe­fordul Pistával: — Mit akarsz? — röhög a fia szemébe. — Mit akarsz fe híres, te szerencsétlen!? Pista csendesen kérdi: — Miért nevet? ... Mi baja van a tani« tőnővel? — Azt tőle kérdezd meg! — mondja és ismét nevetni kezd, olyan borzalmas han­gon, hogy a hideg futkározik tőle Pista hátán. Bognár József meg vagy ötöt léd, aztán beesik a tökök közé. Két keze gör­csösen belamarkol a földbe, és még ott is rázza testét a szűnni nem akaró, félel­metes hangú nevetése. Pista maga sem tudja, hogyan került le a faluba, csak azt tudja, hogy most fél­­rehűzódva szemtől szembe áll a tanító­nővel: — Mondd, mi történt közietek? A tanítónő arcán rémület ül: — Ki között? — Közted és az apám között? Szalai Teréz sírni kezd: — Ne kínozz, Pista, Én ... — Tudnom kell! — mondja Pista rekedt hangon. — Tudnom kell, értsd meg! — Nem . .. nem tudom . . . kimonda­ni... — zokogja ki Teréz és elfutná, ha Pista meg nem fogná. — Karácsony előtt... öt liter borért mentem ki a hajlokhoz ... Apámnak vet­tem ... Berúgatott... világomról sem tud­tam ... és... és ... Bognár Pistát mintha ólmos bottal ver­nék fejbe, szinte megtántorodik, Durván ellöki magától a tanítónőt, s mint a ré­szeg a motorkájához megy. A tanítónő utána szalad: — Pista ... értsd meg én ... én ... Pista berúgja a motort, rápattan és el­viharzik. Magára zárja a szövetkezeti iro­dát és végigdobja magát az ágyon. A tanítónő úgy fut hazáig, mint az esze­hagyott. (Folytatjuk) • 13

Next

/
Thumbnails
Contents