A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)

1962-07-22 / 29. szám

IVAN SAMJAK1N I A csúnya lány Meghívtak egyszer egy iskolába. Miután találkoztam a diákokkal és a tanítókkal, leültünk az igazgató szobájában beszél­getni. Szóba került egyebek között a ne­­meslelküség és az önmegtagadás is. Elmondták, hogy egy távoli falu tanító­nője örökbefogadott két gyereket: az ap­juk elhagyta őket, az édesanyjuk meghalt. Lehet, hogy nem is tulajdonítottam vol­na az esetnek nagyobb jelentőséget, ha nem érzem meg, hogy a jelenlevők véle­ménye különböző róla. És így elhatároz­tam, hogy az említett tanítónőt minden áron látnom kell. Október volt, borongós, szeles, de azért elég meleg őszi nap. Csak a nemrégiben ért véget a vénasszonyok nyara és az iikörnyál befonta az útmenti száraz fű­szálakat. Egyenesen a mezőn keresztül indultam az iskola felé. Épp folyt a tanítás. Hogy ne zavartam meg, letelepedtem egy öreg jegenyefa alatt álló padra. Ám még alig érkeztem „a helyzetet mérlegelni“, már sneg is nylkordult az ajtó s a küszöbön egy körülbelül az én koromban járó nő jelent meg. Nyomban megismertem, noha már vagy egy negyedszázada nem láttuk egymást. Tizerföt-tizenhat esztendős korunkban szoktunk volt találkozni. — Nagyezsda? — csúszott ki a számon. Ö csak egy pár másodperc múlva ismert fel. Végül megszólalt: — Istenem ! Micsoda vendég ! Leszaladt a lépcsőkön és felém indult. Kezet szorítottunk, egymás szemébe néztünk s örvendezve és egy kissé zavar­ban is mosolyogtunk egymásra. — Micsoda vendég! — ismételte. Bevallottam: B. KONECNY RAJZA — Képzeld el mikor u kereszt és veze­ték nevedet hallottam, eszembe se jutott, bogy ró lat, van szó. Mikor azonban meg­láttalak, nyomban megismertelek. Hangosan felnevetett s az arca vala­hogy megszépült. # • * 'Ezzel a nővel ifjúságom egy érdekes emléke függ össze. Azaz voltaképp nem is nővel, hanem lánnyal. És nem is az én emlékT':n, de egy, számomra ma már idegen fiatalember emléke, akinek a feje tele volt romantikával s a szíve nem min­dennapi kalandok után vágyott. Ez a fiatalember beleszeretett egy lány­ba, az osztálytársnőjébe. Első szerelme volt s az első szerelem mindig gyönyörű. A lányt természetfölötti teremtésnek lát­ta. A lány azonban ravasz, hűvös, hálát­lan és esztelen volt. Az érzelmek elvakí­totta fiatalember mindezt nem vette észre. Szeretett volna találkozni vele — élete első találkáján. Mikor beálltak a. meleg májusi napok, hosszas gondolkodás után elszánta magát: belecsempészett a lány tankönyvébe egy levelet. Látta amint el­olvasta és elrejtette — a keblébe. Ö ! Mi­lyen boldoggá tette: a levelet a szívére rejtette 1 Alig bírta kivárni az estét. Alig­hogy besötétedett, sietett a találka he­lyére. Találkahelyül egy poetikus hidat választott. A parti cserjék között füle­müle csattogott, a hold ezüstös utat szőtt a vízen, árnyak imbolyogtak rajta... S mikor a fiatalember nem látta a ked­vest, s lefutott a töltésről, hogy idegen szemek előtt rejtetten várja meg, a híd alól fiúk ugrottak ki, 'megverték és bele­dobták a sekélyvízű folyóba. Így végződött ez a szerelem. * * * Három napig nem jártam iskolába : be­tegnek tetettem magam. Mikor először jelentem meg az iskolában, kacagva fo­gadtak : — Beszéld el, hogy jártál a ta­lálkán! — Hallgattam, de lassan ért ben­nem a bosszú gondolata: újabb találkát beszélek meg, igazi találkát, amelyről senki sem fog tudni. De kivel? Amint egy erdei tisztáson épp ezen 'örtem a fejem, eszembe jutott, hogy csak egy tanulótárs­­nőm nem nevetett ki a többiekkel együtt. Együttérzőn tekintett rám, s még azt is meg merte mondani, hogy aljasság, amit tettek s nincs rajta semmi nevetnivaló. Nagya nem volt szép lány, de jól ta­nult, versenyben álltunk egymással. Ö a nyelveket és az irodalomtörténetet szeret­te,. én a matematikát és fizikát. Azzal Is közelebb kerültünk egymáshoz, hogy az iskolából majd mindig együtt mentünk haza. Egyszóval hosszas fontolgatás után arra az eredményre jutottam, hogy a következő alkalommal csupán Nagyával beszélhetek meg találkát. Levélben kértem tőle. ame­lyet iskolába menet adtam neki. Ettől a pillanattól kezdve kínzott az aggodalom, hogy ebből a találkából se lesz semmi. Nagya azonban eljött a találkára. Jár­­tunk-keltünk a mezei ösvényeken, beszél­gettünk a vizsgákról, az elolvasott köny­vekről, majd újabb találkában állapodtunk meg. A harmadik este ... összecsókolőz­­tunk. S ez annyira megtetszett nekünk, hogy később egyre kevesebbet beszélget­tünk és többet csókolőztunk. Az iskolába győztesként jártam be. Ha a gúnyolódók­ra tekintettem, azt gondoltam magamban: — Jól túljártam az eszeteken, találkára járok egy lánnyal, csókolőzunk s ti mit se tudtok erről és nem is fogtok tudni. De ezek a találkák Is rosszul végződ­tek. Édesapám egyszer írott üzenetet kül­dött velem a szomszéd erdésznek. Lóhá­ton mentem és puskát is vittem magam­mal. Uiam egy falu mellett vezetett s a visszafelé vivő úton egy udvar mellett lovagoltam el, ahol egy mérges kutyát tartottak. Alaposan feldühösítettem, s mi­kor már mérgében majd megveszett, rá­lőttem. A 16 megriadt, (féireugrott, én meg a földre estem. Bal lábamban éles fájdal­mat éreztem. Míg a lábam rendbejött, édesapámat át­helyezték egy más szakaszra s így Na­gyával többé nem találkoztam. Ősszel vá­rosba mentem továbbtanulni: írtam ne­ki, de ha jól emlékszem, választ nem kaptam. Fáradtan leültem egy tőkére s gondolataimba merülve egy kis bottal kotortam a száraz levelek között. Eszembe jutott, hogy mikor egyszer ez Ifjúkori emlékeimről beszéltem baráti tár­saságban, irónlkusan emlékeztem meg ró­luk, hogy. nevetségesnek hassanak. Most azonban mikor Nagyával nem mint lány­nyal, hanem olyan nővel találkoztam, aki túl van már a negyvenen, nem találtam az emléket nevetségesnek. Épp ellenkező­leg, szomorúság fogott el. Nagyezsda Ivanovna ott talált a tőkén ülve. — Elfáradtál? — kérdezte asszonyos gyöngéden. — Én meg már azt hittem, hogy megszöktél. Tetszett nekem, hogy ilyen egyszerűen, barátságosan szólt hozzám. Át is öltözött a tiszteletemre. Most zöd blúz és szürke szoknya volt rajta, a nya­kán pedig könyű muszlin sál. Minden ízléses volt, rajta, megfiatalította. Ellenke­ző hatása csupán egyszerű hajviseletének volt. — Tessék, gyerünk hozzám. Az iskola felé indultunk. — Az ablakot az én fiam törte be, —■­­adta tudtomra, mintha a gyerek ki tudja milyen hősi cselekedetet hajtott volna végre. — Elsős . .. Éppen kérdezősködni -akartam a gyere­kek felől, de szavai visszatartottak. „Lehet, azt hiszi, hogy semmiről sem tudok ...“ — Büntetésből elküldtem az erdőbe le­velet gyűjteni — folytatta Nagya. — Az utolsó mohikánok vagyunk itt: még min­dig magunk sütjük a kenyeret. Levélen. Bizonyára emlékszel még, hogy sütötte édesanyám? A házban nem volt senki, elcsodálkoz­tam, mikor volt érkezése Nagyezsdának felkészülni a vendéglátásra. S míg fel és alá járt, hogy megvendé­geljen, én a könyveit nézegettem, sok könyve volt: szépirodalom, agronómia, gyümölcskertészeti, sőt orvosi szakiroda­­lom is. Megkérdeztem: — Tán csak nem gyógyítasz? — Mindenféle előadja magát. Messze vagyunk a’ várostól — válaszolta röviden, majd az asztalhoz invitált. Szemben ültünk egymással. Én arccal az ablak felé, mely mögött bulldogálő je­genyefalevelek keringtek. — Nyáron, mikor a jegenyefa virág­zik, az illata biztos elaltat mindenkit. — Szépen susog. Szeretem hallgatni. Néha látogatóim is akadnak. A kolhoz és a községi tanács elnöke. Kedves emberek. — Nagya felsőhajtott. Megsajnáltam. Felemeltem mézborral teli poharamat. — A találkozásunkra... Koccintottunk és ő kedvesen elmoso­lyodott. A mézbor jó volt. Dicsértem. Elképzeltem Nagya életét; munkával és gonddal teli élet volt. A szobába bátortalanul belépett egy, vagy tízéves kislány, köszönt, majd Na­gyezsda Ivanovnához fordult: — Elvittem, mama. — Jól van, Kátya. Ismerkedjetek meg. Ez a bácsi könyveket ír. — Igazán? — A kislány kék szemében érdeklődés villant meg. Folytatás a 15. oldalon 10

Next

/
Thumbnails
Contents