A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)

1962-12-16 / 50. szám

VIGH RÓZSA: A lónak négy lába van... Huszonkét éves sem voltam akkor s mint autószerelő alig három éve hagytam el a nevelő intézetet. Tulajdonképpen az intézetnek már tizennégy éves koromtól nem voltam állandó lakója, mert akkor kezdtem el szakmát tanulni, és egy nagv gyár internátusában laktam. A szünidőket azonban az otthonban töltöttem, mert ar­ra az egy hónapra minden nyáron ki­ürült az internátus. Csak olyan ember érthet meg engem, akinek tizennyolc éves koráig nem volt egyetlen koronája, egyetlen játékszere, vagy ruhaneműié, amit teljesen a magáé­nak mondhatott volna Minden vágyam az volt. ha önálló kereső leszek, leg­alább pár hónapig úgy élhessek, mint Marci Hevesen Hát ez könnyebben ment, mint gondoltam. Szórakozásra az ember könnyen talál barátot, és mindig akad, aki a hóna alá nyúl a tudatlannak és beleviszi a dínom-dánomba Eleinte ide­genkedtem kicsit a léha fiúktól Lassan­ként azonban leliesen hozzápik kovácsolt az együtt elkövetett csínyek, törvénysér­tések sora Sokszor elgondolkoztatott: hogy lehel az, hogy a haverok meleg csa­ládi körben, gondos szülök mellett nőttek fel; mégis megdöbbentettek engem a sen­kifiát egy-egy ötletükkel, cselekedeiükkel. Százszor elhatároztam magam, hogy ki­ugrók a bandából, de nem volt bátorsá­gom, féltem a fiúk bosszújától, gúnyoló­dásától Vidáman folyt tehát e munka utáni léha élet. dorbézolás, egészen ad­dig, amíg le nem buktunk. Tulajdonkép­pen csak én kerültem pácba, mert en­gem vettek rá, hogy miközben ők falaz­nak, emeljem el a mellettem öltöző szak­társ kabátzsebéből á fizetését A fiúk az­zal blzfattak. hogy úgysem bukók le, a szaki meg nem fizei rá mert úgyis gyűj­tést indítanak és összedobják elvesztett fizetését. Szerencsém volt. mert a szaki a nyitott szekrényaítóra akasztva kiska­­bárját, kiment a mellékhelyiségbe. Ket­ten voltunk az öltözőben, de mire vissza­jött, én meg a boríték már nem volt ott. Bevágódtunk törzshelyünkre és ettünk, ittunk. Még aznap éjjel lefogtak, dehát hogy is ne fogtak volna le, mikor ketten voltunk az öltözőben és én tűntem el?! Persze a fiúk mindent letagadtak, ők nem tudtak semmiről, viszont az én zse­bemben megtalálták a borítékot. Szóval 16 hónapot kaptam, a haverok meg meg­úszták egy-két hónappal feltételesen. Amikor becsukódott mögöttem a cella ajtaja, kitört belőlem a zokogás. Nem tu­dom, meddig sírtam, csak azt tudom, hogy jól esett és közben folyton az járt a fejembén: hát én sírni is tudok? Nem emlékszem rá, hogy gyermekkoromban sírtam. Aztán elcsendesedtem és a tíz hónap alatt alig hallották hangomat. Ma­gamnak élő, búskomor ember lett be­lőlem, akiben forrt, erősödött az elhatáro­zás; ha még egyszer szabad leszek, ké­pébe vágok mindenkinek, aki rosszra akar rászedni és lesz erőm hátat fordítani mindennek, amf bűn és nem méltó becsü­letes emberhez. Tíz hónap múlva kiszabadultam. Jő magaviseletéin jutalmaként elengedtek hat hónapot a büntetésből. Pénzem volt, mert a 10 hónap alatt szorgalmasan dolgoztam. Csak az volt a nagy kérdés: hová, merre?! Senkim a világon, a gyárba nem megyek vissza, az biztos, mert sokkal vékonyabb az ar­comon a bőr, minthogy szemébe tudiak nézni annak a szakinak... Es különben is, a haverok közé nem megyek vissza, nem akarok visszacsúszni oda. ahonnan jövök. Ragyogó ötletem támadt. Felülök a leg­­elób induló vonatra és találomra leszállók egy ismeretlen állomáson. Falura megyek. Termelő szövetkezetbe. Jelentkezem trak­torosnak, szerelőnek, kovácsnak, vagy ami­re éppen szükségük lesz. Kél pen múlva indult a személyvonat és én a végállomásra váltott jeggyel le­ültem az egyik fülkében az ablaknál és kényelmesen elhelyezkedve bámultam ki­felé. Talán a tizenhatodik—tizenhetedik állomáson járhattunk, amikor a vonat lassított és én megpillantottam az elsu­hanó épület előtt egy lányt. Hosszú copf­ban viselte gesztenyeszín haját. Hófehér ruhája nagyon illett rá, még jobban ki­emelte bőrének aranybarna színét. Alig tudtam összekapkodni a holmimat, máris indult a vonat tovább. Leugrottam és ta­nácstalanul néztem a tova suhanó sze­relvény után. Tekintetem a lányt keres­te, aki egy idősebb ember mellett éppen eltűnt az állomásépület mögött. Elindul­tam hát én is az orrom után. Nemsokára megkérdeztem egy gyereket, merre van a szövetkezet irodája. Szerencsém volt, az elnököt egyedül találtam, hazafelé készü­lődött. Nagynehezen kinyögtem, mi járatban vagyok.- Munkát keresek, városból jöttem és elsoroltam, mi mindent értek. Majd­nem a keblére ölelt a bajuszos ötven év körüli ember, csak akkor csappant meg egy kicsit a kedve, amikor az orra elé nyomtam a szabaduló levelet. Elolvasta, megnézte a munkakönyvem is, aztán ki­csit elgondolkozott és azt mondta: — Ha akar. ezek után is maradhat... erről a dologról pedig nem tud majd senki... megígérem... Azt is felajánlotta, hogy megpróbál szállást keresni számomra. Elvezet egy idős nénihez, akinek van egy felesleges szobája és ki szokta adni. A nénike jó­szívvel fogadott, szinte úgy, mint hazatérő fiát. Másnap megkezdtem a munkát, és már a hét végén rájöttem, hogy ilyen helyen kellett volna nekikezdenem az önálló, szabad életnek tizennyolc éves koromban is. Az emberek kedvesek, szívesek vol­tak, hamar összebarátkoztarn mindenki­vel, de dolgoztam is keményen, mindig jókedvűen, szorgalmasan, jobban szeret­tem, ha elfoglal valami, és nem jut eszem­be unos-untalan a bűnöm. Már a második szombaton bál volt a faluban, és én is elmentem Addig nem láttam a fehér ruhás lányt. Már azt hit­tem, hogy meg sem ismerném, ha nem ugyanúgy, ugyanott és ugyanolyan ruhá­ban látnám, de tévedtem. Alig téptem be a táncterembe, rögtön rajta akadt meg a szemem. Édesanyja mellett ült, és egy barátnőjével beszélgetett. Felkértem és bemutatkoztam neki. Az első tánc alatt alig beszéltünk pár szót. Annyit tudtam meg róla. hogy a városba jár, a postán dolgozik, de még nem ért véget a bál, amikor kitudódott, hogy az elnöknek a lánya. Azé az emberé, aki — egyedül a faluban — mindent tud régi életemről. Kimondhatatlanul nekikeseredtem, és alig tudtam megállni, hogy be ne vágódtak a kantinba és le ne igyam magam Hát hogy kezdjek én udvarolni, de még csak beszélgteni is vele anélkül, hogy ne kell­jen minden pillanatban attól tartanom: az elnök megállít és azt javasolja néz­zek vagy más lány. vagy más munkahely után. Bárhogyan is akartam, képtelen vol­tam egyetlen pillanatr is elfelejteni a fehér ruhás lányt Hetek múlva rájöttem, hogy az én szerelmem tulajdonképpen már ott az állomáson megszületett. Reg­gel mindig szentül megfogadtam, hogy fütyülök a szerelemre, erősebb vagyok én mint az, és különben is most legfon­tosabb a becsületes munka, az emberek megbecsülésének klérdemelése. aztán iő­­het a szerelem. Bárhogv akartam mind­ezt elhitetni magamma' reggel, este min­dig elindultam az elnök háza felé, hogy 10

Next

/
Thumbnails
Contents