A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-12-16 / 50. szám
VIGH RÓZSA: A lónak négy lába van... Huszonkét éves sem voltam akkor s mint autószerelő alig három éve hagytam el a nevelő intézetet. Tulajdonképpen az intézetnek már tizennégy éves koromtól nem voltam állandó lakója, mert akkor kezdtem el szakmát tanulni, és egy nagv gyár internátusában laktam. A szünidőket azonban az otthonban töltöttem, mert arra az egy hónapra minden nyáron kiürült az internátus. Csak olyan ember érthet meg engem, akinek tizennyolc éves koráig nem volt egyetlen koronája, egyetlen játékszere, vagy ruhaneműié, amit teljesen a magáénak mondhatott volna Minden vágyam az volt. ha önálló kereső leszek, legalább pár hónapig úgy élhessek, mint Marci Hevesen Hát ez könnyebben ment, mint gondoltam. Szórakozásra az ember könnyen talál barátot, és mindig akad, aki a hóna alá nyúl a tudatlannak és beleviszi a dínom-dánomba Eleinte idegenkedtem kicsit a léha fiúktól Lassanként azonban leliesen hozzápik kovácsolt az együtt elkövetett csínyek, törvénysértések sora Sokszor elgondolkoztatott: hogy lehel az, hogy a haverok meleg családi körben, gondos szülök mellett nőttek fel; mégis megdöbbentettek engem a senkifiát egy-egy ötletükkel, cselekedeiükkel. Százszor elhatároztam magam, hogy kiugrók a bandából, de nem volt bátorságom, féltem a fiúk bosszújától, gúnyolódásától Vidáman folyt tehát e munka utáni léha élet. dorbézolás, egészen addig, amíg le nem buktunk. Tulajdonképpen csak én kerültem pácba, mert engem vettek rá, hogy miközben ők falaznak, emeljem el a mellettem öltöző szaktárs kabátzsebéből á fizetését A fiúk azzal blzfattak. hogy úgysem bukók le, a szaki meg nem fizei rá mert úgyis gyűjtést indítanak és összedobják elvesztett fizetését. Szerencsém volt. mert a szaki a nyitott szekrényaítóra akasztva kiskabárját, kiment a mellékhelyiségbe. Ketten voltunk az öltözőben, de mire visszajött, én meg a boríték már nem volt ott. Bevágódtunk törzshelyünkre és ettünk, ittunk. Még aznap éjjel lefogtak, dehát hogy is ne fogtak volna le, mikor ketten voltunk az öltözőben és én tűntem el?! Persze a fiúk mindent letagadtak, ők nem tudtak semmiről, viszont az én zsebemben megtalálták a borítékot. Szóval 16 hónapot kaptam, a haverok meg megúszták egy-két hónappal feltételesen. Amikor becsukódott mögöttem a cella ajtaja, kitört belőlem a zokogás. Nem tudom, meddig sírtam, csak azt tudom, hogy jól esett és közben folyton az járt a fejembén: hát én sírni is tudok? Nem emlékszem rá, hogy gyermekkoromban sírtam. Aztán elcsendesedtem és a tíz hónap alatt alig hallották hangomat. Magamnak élő, búskomor ember lett belőlem, akiben forrt, erősödött az elhatározás; ha még egyszer szabad leszek, képébe vágok mindenkinek, aki rosszra akar rászedni és lesz erőm hátat fordítani mindennek, amf bűn és nem méltó becsületes emberhez. Tíz hónap múlva kiszabadultam. Jő magaviseletéin jutalmaként elengedtek hat hónapot a büntetésből. Pénzem volt, mert a 10 hónap alatt szorgalmasan dolgoztam. Csak az volt a nagy kérdés: hová, merre?! Senkim a világon, a gyárba nem megyek vissza, az biztos, mert sokkal vékonyabb az arcomon a bőr, minthogy szemébe tudiak nézni annak a szakinak... Es különben is, a haverok közé nem megyek vissza, nem akarok visszacsúszni oda. ahonnan jövök. Ragyogó ötletem támadt. Felülök a legelób induló vonatra és találomra leszállók egy ismeretlen állomáson. Falura megyek. Termelő szövetkezetbe. Jelentkezem traktorosnak, szerelőnek, kovácsnak, vagy amire éppen szükségük lesz. Kél pen múlva indult a személyvonat és én a végállomásra váltott jeggyel leültem az egyik fülkében az ablaknál és kényelmesen elhelyezkedve bámultam kifelé. Talán a tizenhatodik—tizenhetedik állomáson járhattunk, amikor a vonat lassított és én megpillantottam az elsuhanó épület előtt egy lányt. Hosszú copfban viselte gesztenyeszín haját. Hófehér ruhája nagyon illett rá, még jobban kiemelte bőrének aranybarna színét. Alig tudtam összekapkodni a holmimat, máris indult a vonat tovább. Leugrottam és tanácstalanul néztem a tova suhanó szerelvény után. Tekintetem a lányt kereste, aki egy idősebb ember mellett éppen eltűnt az állomásépület mögött. Elindultam hát én is az orrom után. Nemsokára megkérdeztem egy gyereket, merre van a szövetkezet irodája. Szerencsém volt, az elnököt egyedül találtam, hazafelé készülődött. Nagynehezen kinyögtem, mi járatban vagyok.- Munkát keresek, városból jöttem és elsoroltam, mi mindent értek. Majdnem a keblére ölelt a bajuszos ötven év körüli ember, csak akkor csappant meg egy kicsit a kedve, amikor az orra elé nyomtam a szabaduló levelet. Elolvasta, megnézte a munkakönyvem is, aztán kicsit elgondolkozott és azt mondta: — Ha akar. ezek után is maradhat... erről a dologról pedig nem tud majd senki... megígérem... Azt is felajánlotta, hogy megpróbál szállást keresni számomra. Elvezet egy idős nénihez, akinek van egy felesleges szobája és ki szokta adni. A nénike jószívvel fogadott, szinte úgy, mint hazatérő fiát. Másnap megkezdtem a munkát, és már a hét végén rájöttem, hogy ilyen helyen kellett volna nekikezdenem az önálló, szabad életnek tizennyolc éves koromban is. Az emberek kedvesek, szívesek voltak, hamar összebarátkoztarn mindenkivel, de dolgoztam is keményen, mindig jókedvűen, szorgalmasan, jobban szerettem, ha elfoglal valami, és nem jut eszembe unos-untalan a bűnöm. Már a második szombaton bál volt a faluban, és én is elmentem Addig nem láttam a fehér ruhás lányt. Már azt hittem, hogy meg sem ismerném, ha nem ugyanúgy, ugyanott és ugyanolyan ruhában látnám, de tévedtem. Alig téptem be a táncterembe, rögtön rajta akadt meg a szemem. Édesanyja mellett ült, és egy barátnőjével beszélgetett. Felkértem és bemutatkoztam neki. Az első tánc alatt alig beszéltünk pár szót. Annyit tudtam meg róla. hogy a városba jár, a postán dolgozik, de még nem ért véget a bál, amikor kitudódott, hogy az elnöknek a lánya. Azé az emberé, aki — egyedül a faluban — mindent tud régi életemről. Kimondhatatlanul nekikeseredtem, és alig tudtam megállni, hogy be ne vágódtak a kantinba és le ne igyam magam Hát hogy kezdjek én udvarolni, de még csak beszélgteni is vele anélkül, hogy ne kelljen minden pillanatban attól tartanom: az elnök megállít és azt javasolja nézzek vagy más lány. vagy más munkahely után. Bárhogyan is akartam, képtelen voltam egyetlen pillanatr is elfelejteni a fehér ruhás lányt Hetek múlva rájöttem, hogy az én szerelmem tulajdonképpen már ott az állomáson megszületett. Reggel mindig szentül megfogadtam, hogy fütyülök a szerelemre, erősebb vagyok én mint az, és különben is most legfontosabb a becsületes munka, az emberek megbecsülésének klérdemelése. aztán iőhet a szerelem. Bárhogv akartam mindezt elhitetni magamma' reggel, este mindig elindultam az elnök háza felé, hogy 10
