A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-12-16 / 50. szám
JAKSICS FERENC rajzai ha beszélni nem is tudok Klárival, legalább lássam a kivilágított ablakok mögött. így telt el egy félév. Minden bálon felkértem Klárit, de nem volt erőm althoz, hogy ne kössem le egész estére. Féltem az apjától. Féltem, ha töl közel merészkedem hozzá, elveszítem örökre. Egyszer tánc v közben nagyon komolyan azt mondta nekem: — Beszélni szeretnék magával, de nem itt... — Menjünk ki a kertbe?— kérdeztem hevesen dobogó szívvel. Kimentünk, és ő azonnal beszélni kezdett. — Tulajdonképpen udvarol magú nekem, vagy sem? — kérdezte, és én azt hittem lenyelem a nyelvem kínomban. Most mit mondjak!? — Hogyne ... izé... nem.. azazhogy .... — dadogtam.--Most igen, vagy nem? — kacagott Klári. Na, ki vele, ne féljen, nem harapom te az orrát___-— Szeretnék, de attól félek ... — Mitől fél? — Nem mondhatom meg — hajtottam le a fejemet, magamban átkozva sorsomat. —- Akarja, hogy én modjam meg? — kérdezte nagyon komolyan a lány. — Attól fél, hogy nem méltó hozzám, mert büntetve volt? Ügy meredtem rá, mint aki hirtelen megsiiketült és nem tudja tényleg hallotta-e amit hallott, vagy csak hallucinált. — Csodálkozik, hogy tudom? Ne féljen, apám csak nekem árulta el... nem akarta megmondani, de kiszedtem belőle. Megkérdeztem milyen fiú maga, hogy dolgozik, mire ő elkomorodott. Ismerem már, olyankor csinálja azt, amikor titkolni akar valamit, előlem. Egyszóval kiszedtem beiőie ... Attól kezdve bejártam Kláriékhoz. Esténként, ha túlórázott, megvártam a vonatnál, és együtt mentünk haza. Soha életemben nem voltam olyan boldog, mint akkor. Klári —- éreztem — úgy szeretett, ahogy én őt, a múltamról pedig egészen a mai napig egy szó sem esett. Ügy történt, hogy későn fejeztem be a szántást és gyalog igyekeztem a falu felé. A kukoricás felöl hirtelen két alak fordult ki az útra. Megtorpantam és valami érthetetlen düh öntött el. Tolvajok. Mindkettő hátán egy-egy tömött zsák, méghozzá jó súlyos, mert nehezen cipelték. Először úgy gondoltam, hogy nem szólok nekik, mi közöm a dologhoz? Mindenki úgy él, ahogy akar. De aztán eszembe jutott, hogy nekem sem ártott volna, ha akkor valaki megfogja a kezem, amellyel... szóval meggyorsítottam a lépteimet, és egy-kettőre mellettük voltam. Két asszony volt, a zsákokban csöveskukoetca. — Hova viszik azt a kukoricát — kérdeztem, de olyan felháborodással, mintha az enyémet vinnék. — Ml köze hozzá... a fél hektárról visszük, a sajátunk — szájait az egyik. — Erre nincsenek háztájiak, csak a közös... onnan hozzák... — No és, ha onnan, mi köze hozzá — sziszegte a másik. A magáét visszük? Fogja be a száját és hallgasson ... mert.., — Ha nem a sajátjuk, akkor lopták, ez az igazság — mondtam mire a két asszony egymást túlkiabálva nekem tapadt. — Még. hogy toptuk? Vegye tudomásul, hogy soha nem tudnék senkinek semmijéhez hozzányúlni... nem vagyok tolvaj. — Ügy?! — kötekedtem tovább — tehát ami nem a Kovács Jóskáé, vagy a Varga Ferencé, azt nyugodtan viheti, aki akarja, mert a közös és azt széthordani nem számit lopásnak? — Hogy mi számít lopásnak és ml nem, azt saját magának magyarázza. Nem mi ültünk lopásért, hanem maga. Azt hiszi, nem tudjuk? Mást sem beszél az egész falu, csak azt, hogy mikor lép meg majd a szövetkezet kasszájával... és még maga mer kioktatni minket? Tolvaj! Nem volt több szavam, egyetlen hangra, a legcsekélyebb mozdulatra, képtelen voltam. A két asszony dohogva elsietett, bennem meg forrt, bugyogott az egyre kibírhatatlanabb fájdalom. Becsaptak, megcsaltak, a falu szájára adtak, s én felemelt fejjel járkáltam, mint a legbecsületesebb ember. Ki tudja, mióta nevetnek, súgnak össze a hátam mögött?! Legjobb, ha szedem a sátorfámat, és megyek vissza a hozzám valók közé... lopni... csalni... vagánykodni... ülni. Minek a tisztességes munka, ha a szemükben örökre tolvaj maradok?! Aztán egyszerre óriási erőm támadt, s rohanni kezdtem a falu felé. Szinte beestem Kláriék ajtaján. Otthon voltak mind a hárman és egyik ijedtebben nézett mint a másik. — Történt valami? — futott hozzám Klári. — Elmegyek... — lihegtem — elárultatok ... Te meg az apád ... és én még elhittem, hogy ... — jobb is, ha elmegy — kiáltott Klári anyja — menjen is minél előbb ... — Erzsi — hördült fel az elnök — te elmondtad valakinek? — Na és ha elmondtam?! így legalább Klári is észretér és nem árul egy gyékényen a tolvajjal... — Apám várhatott volna még ... miért mondta el... miért? — sírta szemrehányóan apja felé Klári és mellemre akart borulni, de én kiszédültem. ... És most itt vagyok a kis szobában. Megint úgy állok, akár az ujjam, senkim nincs, pedig egy órája még azt hittem, hogy Klári szerelmével enyém a világ. Csomagolok, miközben a nénike itt sirdogál körülöttem. — Na, maradj hát fiam, ne hagyj itt, ne törődj velük... nem számít az, ki milyen ember volt, csak az a fontos, hogy most milyen, hogy hogyan él... maradj, úgy megszerettelek, a fiamat sem szerethetném jobban ... Dühösen dobálom a holmim a régi bőröndbe. A néni beszél-beszél, de én alig hallom. Agyamban lázasan kavarognak a gondolatok. Bosszúra gondolok, halálra, s egyszerre nyílik az ajtó és belép Klári. Nem nézek hátra, de érzem, hogy ő és fejemben hirtelen elcsendesednek a gonosz gondolatok. Remegve várom, hogy megszólaljon. Mit hozott; életet vagy halált? — Apám elintézi az iratokat, vasárnap megtarthatjuk az esküvőt... ha akarod — mondja kedvesen, de határozottan. Így már hajlandó vagy itt maradni? Villámgyorsan fordulok hátra és két lépéssel mellette termek, ölelem, csókolom, ahol csak érem. Kacagok, de kön?* nyeim peregnek: — Édes... egyetlenem ... elvállalsz hát... ennyire szeretsz? Az ember égés? életében járni tanul... s ha nem lát megfelelő célt, értelmet maga előtt, amelyért érdemes lépni, könynyen, megbotlik, akár a kisgyerek. 11
