A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-12-09 / 49. szám
„Nincsen apám, sem anyánkban azonban már réielünk arra a vonalra, amit úgy is hívhatnánk, hogy bartóki vonal. A népi zene, a népdal és népi forma csakúgy, mint Bartók Bélát, József Attilát is megejti, de nem marad meg a folklór csodálatánál, gépies alkalmazásánál. A népi hatást, csak úgy mint Bartók a zenében és Derkovits a festészetben magasabb színre emelte és ahogyan ezt a legújabb József Attila kutatók megállapították „a legnagyobb gondolati művészet alkotó elemévé tette“ Ezekben az években kapcsolódik be a Kommunisták Magyarországi Pártjának az illegális munkájába és ekkor írja meg legszebb mozgalmi verseit. De ugyanakkor az illegális kommunista pártnak ez a forrószívű propagandistája írja a korszak legszebb magyar szerelmes verseit. Az „Áldalak búval, vigalommal“ kezdődik a sor . .. Az európai nagy gazdasági válság hatalmas lendületet ad a munkásmozgalomnak és a költő boldogan vállalja a pártmunkát, ám tblla sem rest Megszületnek a Döntsd a tőkét, ne siránkozz, és a Külvárosi éj című kötetei. Ekkor még a költő és harcos teljes vértezetben ragyog. A „Külvárosi éj“ című kötetében így ír: Szegények éje! Lágy szemem, füstölögj itt a szívemen, olvaszd ki bennem a vasat, álló üllőt, mely nem hasad, kalapácsot, mely cikkan pengve, — sikló pengét a győzelemre, óh éj!... Ezután már a nagy tragédia korszaka következik Az illegális pártból kimarják őt a szektánsok, az ultra baloldaliak, „akik elszakadtak a magyar és az európai valóságtól“, A költő egyedül marad, mert hiába értette meg ő a politikát, a politikusok nem értették meg a költőt és forradalmi ars poeticáját Még megírja „A város peremén“ című nagy versét, a Levegőt, meg „A Dunánál“ c. költeményt, amelyben a proletár nemzetköziséget hirdeti. A „Hazám“-ban pedig látván a hazáját fenyegető halálos veszedelmet — óva int Aztán megkínzott teste öszszecsuklott. A politikai, szellemi és egyéni magány, a nyomor, éhség és betegség végleg megtörte a költőt. És ezerkilencszázharminchét december 3-án fiatal életét a balatonszárszói tehervonat kerekei oltották ki. A nagy költő holttestét — milyen iróniája is ez a sorsnak, a kis állomás főnöke Magyarország térképével takarta le! Így hát a költő valóban meglelte hazáját, ahogyan ezt meg is írta utolsó versében. BARS1 IMRE Aki dudás akar lenni... fSSSSSSSS/S/SSSSSSSSSySSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSS/SSSyS//SSSSSS//SSSSSSfSSSfSSSSSSSSS/fSSSSSS/SSSSSSSSSSSSS/SSS/SSSSSSSy//SSS/SSSySSSSSSSSSSSySSS/SSSSSSSSSSSSSSSS/SsrsSSSf/SSSS. zavarni: olyan szépen pergett a nyelved, öröm volt hallgatni! Irenka játékosan oldalba bökte könyökével a fiatalembert. — Mindig kicsúfolsz!... Mást sem tudsz, csak hallgatni meg csűfolódni! ... Mondd csak, Pista, legújabban ilyen, ilyen egészségügyi sétákkal szórakoztatod magad a tömött utcákon? ... Se színház, se mulató, se hangverseny nem kell? ... Pista nagyot sóhajtott: — Szoktatom magam, Irenka!... Elvonókúra ... A mai éjszakát búcsúzásra szántam: egyik utcából a másikba szállók, keringek, mint ősszel a fecskék, mielőtt elmennének. — Hogy mit csinálsz? — kérdi a lány csodálkozva. — Búcsúzol?! — Igen... A színházaktól, hangversenytermektől, a mulatóktól, a kirakatoktól, a neonfényes utcáktól... szóval az egész várostól... És búcsúzom a stadiontól... — Ne beszélj!... És hová akarsz menni? — Haza. — Haza? A faluba?! — Igen. — Nem, nem igaz!... Mondd gyorsan, hogy nem igaz, hogy csak viccelsz! — Nem viccelek, Irenka___ Haza kell mennem! — Ki kényszerít rá? — Senki. Magam határoztam így. — Halálra ítélted magad, érted? Halálra! — Lehet, hogy igazad van, Irenka. Szótlanul lépegettek egymás mellett. Hosszú hallgatás után megállt a lány és szembefordult Pistával: — Ugye nem igaz, ugye nem!?... Mondd ki már végre, hogy nem! — Igaz ... Mást nem mondhatok. Irenka a táskájából elővette zsebkendőjét és a szemét törülgette. Újabb és újabb könnyek tolakodtak a szeme sarkába'. — Hát te sírsz? — Sírok hát! — Miért? — Tudom is én. — Ne csacsiskodj, no... Ne sírj! — Hiszen nem akarok. — Mit szólnak az emberek. Látod, hogyan néznek? — Nézzenek, ki törődik velük! ... Mindenki sír, ha fáj a szíve. — Hát neked fáj a szíved? — kérdi Pista. — Fáj hát, persze, hogy fáj!... Olyan jó, olyan igazi barát tudtál lenni! — Éppen azért nem szabad sírni! Tovább sétáltak. Céltalanul rótták az utcákat. Hosszú- hallgatás után Irenka szólalt meg: — Azt mondtad, hogy ,ezt az éjszakát búcsúzásra szántad ... Én meg azt mondtam, hogy egész délután kerestelek. Meg sem kérdezted, hogy miért?! — Ma este be akartalak mutatni anyukámnak. Terített asztallal várakozik ránk ... Pista nem szól, így a lány tovább folytatja: — Én azt hittem . Mindegy, Pista . Te elmész, én maradok ... majd csak lesz valahogy... — Könnyes a szeme, de azért megpróbál mosolyogni, megpróbálja a vidámság látszatát kelteni. — Van egy ötletem! Elmehetnénk valami mulatóba, kicsit iszogatnánk, kicsit táncolnánk .. Mit szólsz hozzá? Pista beleegyezően bólintott. Néhány perc múlva ott ültek az egyik mulatóban. Lágyan, fülbemászóan szólt a zene. Az ‘énekes kellemes baritonját körülsimogatta a hegedű hangja A parketten táncoló párok, az asztaloknál összecsendült egy-egy pohár, itt-ott apró kacagás hallatszott, mások csendesen dúdolták az ismerős slágert. — Mit iszunk? — kérdezte Pista. — Mindegy. — Igyunk pezsgőt! Nagyot durranva nyílt a palack, habozva ömlött a pezsgő Pista képzeletében az otthon töltött szilveszteri éjszaka jelent meg. Szinte maga előtt látta a havas utcát, a csillagos eget, s villanyoszlop alatt a tanítónőt — Mire gondolsz most, Pista? — Hogy táncolhatnánk. Táncoltak, iszogattak, míg közben hajnalba futott az éjszaka, s valóban elérkezett a búcsúzás pillanata. — Soha nem kértelek rá. s talán nem is foglak — mondta csendesen Irenka. — Kísérj haza. Pista. Egymásba karolva rótták az utcát. Hallgattak. egyetlen szót nem szóltak Köröskörül mélységes csend, szinte fáió volt hallgatni a cipőit ritmikus kocogását. Folytatjuk
