A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-12-09 / 49. szám
ARKAGYIJ ARKANOV Sárga homok — Gyere, leülünk ide — mondta a lány. —Nem, mentünk a lócára — mondta a fiú —, ott van homok. En szeretem a sárga homokot Egy piciny padocskán ültek egymás mellett. A fiú elgondolkozva rajzolgatott valamit egy vékony pálcikával a homokba. — Mit rajzolsz? — Ez te vagy. -— Nem hasonlít rám. — No, jól van. Nehéz volt rajzolni A homok száraz volt és mindig összeomlott — Nézd, cserebogár — mondta a lány. — Nőstény. — Honnan tudod? — A hím sose repül ilyen alacsonyan. Fújt a szél, és eltörölte, amit a sárga homokba rajzolt. — Holnap jöjjünk el ide megint — mondta a lány. — Ugye, eljössz megint? Igaz? — Igaz. De másnap a fiú nem jött. Nem jött aztán se. Nem jött két napig. Egy hónapig... A lány azután is gyakran ott üldögélt a kts pádon. Egyedül. Gondolkodott, és nehogy se bírt rájönni, mért nem jött el. Nem tudta, hogy a fiút a szülei átvitték egy másik óvodába. Az újonc A. Kurljadszkij: Ebédszünetben kerültem az építkezésre. Átbújva az emelődaru szélesen szétvetett lábai között, odamentem a munkásokhoz. — jó munkát, fiúkt — kiabáltam, hogy leplezzem a lámpalázamat. A munkások kíváncsian fordították felém a fejüket. — Hogyan találhatnám meg a brigádvezetőt? — Mi az, te újonc vagy? — Igen . .. igen ... az, újonc — mosolyodtam el, örülve, hogy tudok a nyelvükön beszélni. — Hallgass csak ide, öcskös. Szaladj csak el, nem a hivatalba, de a szövetkezetbe, hozzál vésőtI Hoztam. Ök csak néhány perc múlva hagyták abba a nevetést. Úgy látszik, az, amit odacipeltem, gyalu volt. — Elég már, elég már — szólalt meg védelmemre valakinek a hangja. — Mi is így voltunk azzal Barátom, ne szomorkodj. Dolgozni fogsz — megszokod. Honnét kerültél hozzánk, a tanonciskolából? — Nem — mondtam majdnem elsírva magam. — A főiskoláról. En a maguk munkavezetője vagyok. Fordította: Vaszily János Harminchét nyarán vártuk őt: a prágai Petőfi Sándor kör diákjai, a lévai Szikra ifjúmunkásai, a losonciak és kassaiak, kommunisták és nem kommunisták, az új arcú magyar fiatalok. Nem jött! Rövid újsághír jelentette be: József Attila súlyos beteg. Tajtékos égbolt alatt éltünk akkor, riadva szemléltük az idegfeszítő hónapok múlását És egy zimankós decemberi napon, pontosan huszonöt eszttendővel ezelőtt szomorú és kegyetlen szenzáció röpült világgá: József Attila, a kiváló költő Balatonszárszón a tehervonat elé vetette magát és szörnyethalt. Halálával cáfolt rá renegát méltatójára, akinek szavai szerint József Attila, költészetének legújabb, valójában utolsó szakaszában, „a szó lélektani értelmében véve, alvilági útjairól mindig csodálatraméltó erős logikai szerkezetű, hibátlan zengésű, salaktalan versekkel tér vissza" A méltató „szép lélek“ nem tudta, vagy nem akarta tudni, hogy a költő, aki az ordas társadalom halálraítéltje volt, nem esztétikai élvezetekért vállalkozott alvilági utazásaira. A „Medvetánc“ című kötetének élére sem választotta véletlenül mottóként, az életét és a életművét nagyon is jellemző négysoros népi ritmust: Aki dudás akar lenni, Pokolba kell annak menni, ott kell annak megtanulni, hogyan kell a dudát fújni. József Attila valóban a poklok tornácán, éhezve és nyomorogva, számkivetve és testi-lelki betegségtől megrokkanva tanulta meg, hogy is kell a magyar költő dudáját fújni. Mint tizenhét éves makói kisdiák 1922-ben, Juhász Gyula atyai pártfogásával kiadja első kötetét, a Szépség koldusa című verseskönyvét A szépség koldusának vallja magát, pedig inkább a jóságra vágyik. A jóságra vágyó szépség koldusa azonban rövidesen, alig tizenkilencéves fővel öszszeütközésbe kerül a magyar ellenforradalom „keresztény kurzusával“, annak reprezentánsával, a horthysta törvényszékkel, a „Lázadó" Krisztus“ című verse miatt Elítélik, de aztán túl fiatalnak tartják, ártalmatlannak és futni hagyják. Ám, ami késik, nem múlik. A „Tiszta szívvel“ című verséért eltanácsolják őt az egyetemről, és József Attila Bécsbe távozik Bécsben találkozik á kommunista emigráció képviselőivel, és Lesznai Anna révén mecénást talál Hatvány Lajos személyében Neki köszönheti, hogy eljuthat Párizsba, ahol egy éven át a Sorbonne diákja. Költészete nagy fejlődésen megy át. Már a „Nem én kiáltok“ című kötetében is feltűnik újszerű jelzőhasználata, aztán a kötött rímektől áttér az expresszionista szabadversekhez, melyek formailag ugyan hibátlanok, de emberi lázadása ebben az időben túlságosan absztrakt. A vsssssssssssssyssssssfssssssssssssssssssss/ssssssssss/ssssssssssssss/sssss/sssssssssssssssssssssssssssssssssss/ssssss/sssssssssssysssssssssssss/sssssssssssssssssssssssssssssss/s Bognár Pistában akkor érett meg az elhatározás, hogy hazamegy s többé nem volt olyan erő, ami ettől eltéríthette volna. Készülődött. Egyik délután bekopogott az igazgatójához. Elmondta, mit akar és miért megy haza. Az igazgató sokáig szótlanul sétált az irodában, meg-megállt Pista előtt, ránézett, tovább sétált hátratett "kézzel — Jól meggondolta a dolgot, Bognár elvtárs? — kérdezte végül. Jól átgondolta, hogy mi mindenről kell lemondania? — Igen — felelte Pista. — Jól meggondoltam, igazgató elvtárs. Az igazgató az Íróasztala mögé ült: — Éppen tegnap kaptam értesítést a sportegyesülettől, hogy az utóbbi időben rendszertelenül jár az edzésekre. Kérdik, hogy miért? . Most már értem ... Okvetlenül menjen el oda is, jelentse be az elhatározását, beszélje meg velük is! . Itt pedig előbb a pártvezetőség, majd az üzemi bizottság elé terjesztjük a kérelmét, s meglátjuk milyen döntést hozunk ... Bognár István méltatlankodva fordul a galambőszhajú emberhez: — Dehát ez... Az igazgató felemelt kézzel állítja meg a szót: — A szabály, szabály, Bognár elvtársi Pár napon belül mégis elintéződött a dolog. Már minden papír Pista zsebében volt. Mindennek lehordta Pistát, hallani sem akart róla, hogy elmenjen. Jó háromórás eszmecsere után mégis beleegyezett. Ogy búcsúztak el, hogy ha esetleg Pista visszakerül régi munkahelyére, mindig számíthat az edzőre Végre szabadon felsóhajtott. Mikor már minden elintéződött, mégis valami megmagyarázhatatlan keserűséget érzett a torkában. Nagyon egyedül érezte magát, s amikor már elérkezett az indulás ideje, legszívesebben maradt volna. Mindent összecsomagolt és postára adott. Magával csak a motorkerékpárját meg egy aktatáskát hozott. Az utolsó éjszakát a búcsúzásra szánta. Nyakába vette a várost. — Csakhogy megtaláltalak! — kiáltott rá egy szőkehajú nő. , — Szervusz, Irenka!... Már idehaza vagy? — Amint látod, teljes életnagyságban! — De hiszen háromhetes prágai tartózkodásról volt szó?! — mondja Pista. — Lerövidült két hétre, értve? Hadd nézzelek! — fordítja a lány oldalra a fejét, s ragyog a szeme. — Mintha most léptél volna ki a kirakatból. — Bókolsz? — Mit csináljak? — sóhajt nevetve a lány. — Nekem muszáj, ha te nem tudsz! Hanem azt mondd meg, hol csavarogtál? Egész délután kerestelek: vagy ötször telefonáltam a lakásodra, érdeklődtem a Jirkőtól, az igazgatótól, senki semmit nem tudott. Gondoltam, biztosan alszol, vagy „tervezgetsz“ és nem akarod felvenni a kagylót. Elmentem a lakásodra, nem voltál otthon. Erre aztán igazán nem számítottam, hogy a szombat esti forgalomban összetalálkozom veled. Hiába, vannak még véletlenek! Pista nem szó! semmit, csak lépeget lassan a lány melléit és hallgatja a szóáradatot. A lány kissé sértődötten veti pillantását a fiatalemberre: — Mi van veled. Pista, ellopták a hangodat? — Dehogy lopták! Nem akartalak meg-
