A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-12-09 / 49. szám
JŰZSÉR ÁRPÁD; Mogorva csillag Apám, odalenn hideg lehet, mert eres testedből fagy-rózsák nyílnak, koszorú-vázak, csont-fehér füvek. — Hogy bírod itt ki, mogorva csillag? A vasárnaptól féltél, míg éltél, ünneplőben, mint más, ki se bírtad. Fekszel most tisztán, szén feketében. — Hogy bírod így ki, mogorva csillag? Tömörülő fák, zegzúg kő-furták, hangtalan érő szürke ércek közt, izzadó sók közt most mi a munkád? Isten-kezedet de sokat néztem; cirkula cikkan, szíjak siratnak, lefittyen ujjad, hegyes a csontvég. — Hiszem is, nem is síri nyugalmad. Te úgy dolgoztál, ahogy a fák is csak nőni tudnak, a patak folyni. Nem volt meg benned a derűs többlet: sose tanultál meg mosolyogni. Sosem nótáztál, táncod se láttam. — Csodált a gyermek, megért a férfi. Azt hitted, hogy a családodért élsz, de nem is tudtál magadnak élni. Mogorva csillag, apám, bocsáss meg, bocsásd »meg zordon kegyetlenségem, de hogyha téged beszéllek, mondom magam is, a te életed élem. Az lettem én is, mogorva csillag, testem parancsol írnom, elégnem, víg ösztönökkel nem szaporodtam. — Apám, örököd nehéz, de élem. Odament az ablakhoz és a második emelet magasságából kinézett a városra. A közeli háztetőkön ébredező galambok tollászkodtak ... Arrább már két toronydaru hajladozott a korai sápadt fényben: munkához készülődtek az emberek a magasbatörő állványok alatt... — Ott lesz az új iskola, már rakják is a falait — lépett mellé az alacsony, kövérkés férfi és elmutatott a távolba, az egyik építkezés irányába . .. Domonkos elfordult. Bosszantotta, hogy ismét megszólította az idegen férfi. Nem értette, hogy miért beszél hozzá, mutogatja örömmel az új iskolát... — Az én feleségem a műtőn van! . . — mondta szinte önmagának, de azért is, hogy szavát szegje az idegen férfinak. Az előbbi nővér jött keresztül ismét a várószobán, a nyalábjában különféle gyógyszerdobozokat ölelt. — Kérem, a Domonkosnál nézze meg!? Kért, könyörgött a hangja, mozdulata. — Megnézem! — mosolygott a fiatal lány megértőén, és gyámolító biztatással nézett vissza Domonkosra. Az odaállt az ajtó mellé és reménykedve figyelte a távoli apró zajokat, nézte az ajtó nyugodt, mozdulatlan kilincs-gombját , és várta, hogy forduljon egyet, s feltáruljon előtte az ajtó. Az ápolónő is késett, nem jött, pedig a percek múltak, s Do' monkos egyre türelmetlenebb lett. Az óráját mézte, mint aki a másodpercek tovatűnését tartja számon... A várószoba kőkockáit nézte a lába alatt, s eszébe jutott, hogy Jolán is ilyen zsemlyeszínű kőkockákat szeretett volna a konyhába. Sima, fényes és világos. Akkor nem egyezett bele, pedig valóban tetszetős ... Jolán hónapokig járt utána, s a végén nem kapott. Az anyja nevetett is rajta: — földes szobában nőttek fel, s oszt az is jó volt! — mondta. De azért örült minden darab új bútornak, amit a lakásba vittek. Elmondta, eldicsekedte a szomszédoknak, hogy a fiáék villanysütőt vettek... „Mi lehet Jolánnal?! Csak nem ő jajgatott?“ — Tekintete ismét az ajtó kilincsére tévedt, amely még mindig mozdulatlan volt. Nem fordult, s az ajtó nem nyílt, mintha tel* jesen megfeledkeztek volna róla... „Idegenek ezekl Nem törődnek az emberrel“ — gondolta. Hirtelen gyűlölni kezdte az orvosokat, a fehérruhás nővéreket, a két férfit is, akik egymás mellett ültek előtte a pádon, a falakat, a fényt, a zsemlyeszínfl csempéket különkülön és együttesen, a kórházat — mindent. Torka megtelt keserűséggel, hogy szeretett volna egy nagyot, hatalmasat káromkodni és kiköpni a fényes kőkockákra, mint valamikor régen az apja tette, ha az urakról beszélt... — Ha baj lenne, akkor már kijött volna valaki! — hallotta az egyik férfi hangját. A beszéd foszlányai azonban olyan messziről értek a füléig, mintha több méternyi távolból beszéltek volna hozzá. A szavak értelmét csak néhány perc után volt képes megérteni, s ezek ismét fejébe kergették * a vért... „Mit oktatják még ezek is! Hát nem értik, nem tudják, hogy itt becsapják az embert! Csak bíztatják, várakoztatják, s a végén eredménytelenül. Talán... talán Jolán már nem is jajgat, talán már.." —Nem merte tovább szőni a megkezdett gondolatot. A várószobára nyíló ajtó zajtalanul, lassan feltárult. A növekvő résben egy idősebb ápolónő jelent meg a küszöbön. Domonkos András nem lepődött meg, nem lépett hirtelen előre, csak állt és fátyolos tekintettel nézett a szülésznőre. Az valahová messze, a nagy távolba tűnt előle, a két idegen férfi Is, mintha egyszerre megnyúlt, megnagyobbodott volna. A fehérruhás nő hangja is messziről jött, alig értette a szavakat... — Menjenek haza, emberek, még nincs baba — mondta a két férfinak, akik ott álltak előtte. — Es mikor lesz??! — kérdezte a magasabbik férfi és a kalapját gyűrőgette. — Még nem lesz... Egy-két nap még hátra van ... A két férfi azonban csak állt, mintha még vártak volna valamit. Talán csak annyit, hogy a szülésznő elnevesse magát — az eddigi csak tréfa volt. De nem nevetett. Néhány lépést előre lépett, egészen Domonkos mellé és megfogta a karját. — Maga is menjen haza, a felesége már jól van. Mident megtettünk, hogy megmaradjon a kicsi — mondta és bíztatóan megszorította Domonkos karját. — És Jolán, a feleségem? — Jó) van, holnap hozzon neki egy üveg befőttetl... Domonkos egyszerre úgy érezte, hogy a várószobába beszökött a nap fényes sugara. . „Egy . egy üveg befőttet! — motyogta félhangosan és lassan elindult a kijárat felé „Egy . .. egy üveggel ...“ — ízlelte a szavakat, amint lépkedett lefelé a lépcsőkön. A két Idegen férfi is mellette ment, aztán kifordultak a széles udvarra. — Maga is jön holnap? — kérdezte a magas, mogorva. — Igen, jövök. Az asszony befőttet akar, valahol vennem kell neki egy üveggel. — Mit, cseresznyét? — kérdezte a magas férfi. — Nem, barackot. Azt jobban szeretil — mondta Domonkos. — Majd én hozok egy üveggel! — ajánlkozott a szőke, alacsony. — Köszönöm, nagyon köszönöm! —■ hebegte Domonkos, és édes bizsergés remegtette meg a bensőjét. Hirtelen azt vette észre, hogy a két férfi feléje nyújtja a kezét. — Akkor a viszont látásra! — Viszontlátásra! — mondta Domonkos, és keményen megszorította a két ■ idegen férfi kezét. 11
